A Nový Čas napilap tegnapi, A nap mondása című rovatában a szerkesztők Bugár Béla orrára helyezték a piros bohócorrot – a politikus fenomenális kijelentésének apropója révén. A mondat azután hangzott el Bugár szájából, miután a kormány elöljáróitól éles bírálatokat kapott a Most-Híd, a földalap élére és a nagyszombati hőszolgáltató vállalat elnöki posztjára jelölt személyek vitatott múltja miatt.
Íme, a piros bohóc orrot kiérdemlő kijelentés: – A Most-Híd számára elfogadhatatlan az, hogy egyes embereket a múltjuk miatt írjanak le.
Amikor ezt a hírt ebéd után a pozsonyi újságíró klub asztalánál taglalgattuk néhány – sokat látott, tapasztalt – újságíró barátommal, az egyik közülünk egy ilyen megjegyzést fűzött a mondathoz: ilyen alapon akár Sztálint,vagy Hitlert is rehabilitálni lehetne. Vagy maradjunk inkább honi talajon: volt államvédelmi ügynökök, besúgók, az emberi méltóság elleni bűntetteit – akik demokratikus elveket valló emberek tömegeinek tették tönkre az életét az átkosban – jóvá lehetne tenni, vagy esetleg nominálni őket olyan tisztességet és becsületességet követelő posztra, mint a földalap igazgatói tisztje.
1990-ben, egy szerkesztőségi beszélgetés alkalmával osztrák újságíró vendégek azt találták mondani az akkori rendszerváltás utáni örömteli napokban, hogy „meglátjátok majd, negyven évre lesz szükségetek ahhoz, hogy elérkezzetek egy igazi, szemétségektől mentes demokráciához. Az első húsz év a tapogatódzásoké, ennek végén a mélypont időszaka következik, hiszen olyan elemek igyekeznek majd hatalomhoz jutni, akik a korábbi rezsimetekben a kétes múltjuk következtében igencsak jártasak a konspiráció, a demokratikus erők ellehetetlenítésének mesterségében, dzsungelében”. Mit gondol a kedves olvasó, az akkori nagy eufóriában elhittük nekik a további folyamatok ilyen féle alakulását ? A válasz, bizony, nem. Az említett húsz év politikai történéseit – ennek igazolásául – természetesen felesleges felsorolni, hiszen mindannyian átéltük az említett – furcsaságoktól és rébuszoktól koránt sem mentes – időszakot.
Most, húsz év után ébredtünk rá igazán azokra a bűnökre, hogy a szlovákiai magyar pártokba is számos olyan – hadd mondjuk finoman – egyén férkőzött be a pártstruktúrákba, aki bizony az elmúlt rezsim vehemens szekértolója volt, nomenklatúris káder,s akadtak olyanok is, akik korábban a titkosszolgálatok sorait fényesítették. Amikor aztán a csontvázuk kihullott a szekrényből, egyetlen napilapunkban teljes oldalas, nyakkendős portréjukkal díszített interjúkban mosdatták magukat liliom fehérre,olyannyira, hogy még a mai napig is a jelzett pártstruktúrák tagjai. Olyan eset is van, amikor kétes múltú képviselőnk az interjúban elrebegte, hogy mindössze hét évig volt az államvédelmi rendőrség munkatársa, vagyis besúgója, de 1989-ben tartótisztje olyan jelentést adott róla, hogy nem is volt annyira jó besúgó. S hogy ez az ember a mai napig képviselő,ez is a már említett rébuszok és furcsaságok kategóriájába sorolható. Persze az ilyesmire szlovák vonalon is említhető lenne XY példa, de keresztény ember létemre a gyomrom fordul fel, ha ilyen dolgokkal kell foglalkozni egy publicisztikai íráson belül. Talán éppen ezért is ülnek a mai napig magas posztokon olyan emberek, akiket – csúnya múltjuk miatt – állítólag nem kell leírni (egyesek szerint).
Nemzetiségünk jelenlegi helyzete – valóban tettekre késztető. A nemzetiségi törvénynek, a kulturális, társadalmi önrendelkezésnek se híre, se hamva, már annak is örülhetünk, ha nem kapunk büntetést azért, hogy mondjuk magyar nyelven küldünk szét egy nemzetiségi témát feldolgozó képzőművészeti tárlatra a meghívókat. Magyar párt ugyanis nem képvisel minket a parlamentben, így több mint valószínű, hogy az egyszerű , dolgos szorgalmas adófizető magyar nemzetiségi a jövőben csakis könyöradományokra szorítkozhat – ami kultúráját, nyelvi fejlődését illeti.
Nemrég a pozsonyi Beseda művészklubban üldögéltem több értelmiségi magyarral egyetemben, ugyanis Makovecz Imre műépítész és felvidéki követőinek munkáit mutatták be egy nagyszerű tárlaton. A szép élményt nyújtó esemény után a politikára irányult a beszélgetés már-már humoros fonala, hiszen az egyik jelenlévő ezt a kijelentést tette: több mint valószínű, hogy a jövőben a parlamentben Belousovová asszony (az informálatlanabbak kedvéért megjegyzem, hogy a nagyasszony a Szovák Nemzeti Párt alelnöke) képvisel majd minket a parlamentben. Ugyanis a jelzett párt elnöki posztjának a várományosa kijelentette, hogy eddig csakis az volt a feladatuk, hogy a nemzetiségi magyarokat úgymond korrigálják (tudnék erre egy velősebb szócskát is kibetűzni), a jövőben viszont szélesebb körű, építő jellegű tevékenységet folytatnak majd. Valaki persze közben még megjegyezte, hogy a sors fintoraként Malíková- Belousovová vezet majd egy nemzetiségi ügyeket intéző bizottságot. A végén oda jutunk, hogy ennek is örülnünk kell, hiszen a Most- Híd volt MKP-s tagjai jelenleg éppen arról kvaterkáznak, hogy az MKP-ból a Most-Híd felé kacsingató köpönyegforgató tagokat nem kell aztán nagyon szeretni, ne hogy ők is részesedjenek azokból a javakból – ismét gazdasági téma -, amit a Most-Híd parlamenti pozíciója révén juttathatna nekik. Vagyis, nem kell tömegbázissá alakítani a pártot, hiszen a kevesebb pártagnak majd többet lehet osztani. Egyes csúcsvezetőknek – ha kevesebben lesznek – jut kastélyfelújításra is, esetleg olyan haciendára, amilyet Clinton elnök sem tudott magának összekaparni öregkorára. Persze kórházat is lehet majd vásárolni. Vagyis – fogalmazzunk magyarul – egyszerre hatalmas hiánycikk lett az össznemzetiségi magyarságban való gondolkodás.
A szlovákiai magyarság helyzete az utóbbi időben valóban lehangoló.A változtatáshoz arra lesz szükség, hogy csakis a tiszta múltú embereket bízzunk meg közös ügyeink intézésével, s bátran, határozottan lépjünk fel akkor, ha észleljük, hogy csakis csoport-, vagy önérdeket képviselő mammonok,vagy az ezeket képviselő szennyes múltú csicskások kívánnak – úgynevezett nemzetiségi politikát csinálni – saját zsebre, mindannyiunk kárára.
Felvidék Ma, Kalita Gábor
