Az előző években megszokottakhoz hasonlóan idén is sor került Mindenszentek havának 9.napján, múlt szombaton a máriavölgyi zarándoklatra,a Magyarok Nagyasszonya ünnepe alkalmából. Az ősi magyar kegyhely története a 14.századba nyúlik vissza, amikor Nagy Lajos király hálából a törökök feletti győzelemért 1377-ben a Szűz Mária Születése templom alapkövét helyezte itt el. A templom mellé elrendelte egy pálos kolostor építését is. Csaknem 200 éven át, a 16.századtól számítva itt székelt a pálos rend vezetője, a tartományi perjel, valamint itt volt a Boldog Özséb által alapított egyedüli magyar alapítású szerzetesrend magyarországi központja. A templom a későbbiekben, a 18. század elején lett barokk stílusban átépítve, majd 1840-ben a kolostor is kastéllyá lett átépítve.
A 10 órakor kezdődő ünnepi szentmisére mi, szokásunkhoz híven Pozsonybesztercéről gyalogosan vonultunk be a híres pozsonypüspöki származású festőművész, Nagy József által 1987-ben festett Máriás zászlónkkal, egy hozzánk társult dunaszerdahelyi fiatalemberrel. A szomszéd Rózsi nénivel is megbeszéltük, hogy együtt fogunk indulni otthonról, ám ezt mégsem sikerült megvalósítani, ugyanis nem voltunk megegyezve a pontos indulásban, s ráadásul elérhetőségünk sem volt egymásra. De aztán Máriatalban végülis találkoztunk.
Épp csak jó negyed órával a mise kezdete előtt találkoztam egyik negyedi – az idei ministránstáborban megismert – barátommal, Balázzsal, aki már akkor be volt öltözve, s ezzel engem is arra invitált, hogy szintúgy ministráljak. Hamarosan kerítettem ruhát, s a menet indulásakor csatlakoztam a ministránsok seregébe. Voltak még további ministráns ismerősök Illésházáról, akik egy busznyi zarándokcsoporttal érkeztek, Masicza Róbert plébános vezetésével.
A szentmise főcelebránsa Orosch János segédpüspök úr volt, aki köszöntötte a budapesti gazdagréti plébániáról meghívott, s egy busznyi zarándokkal érkezett dr. Szederkényi Károly c. prépost urat, megboldogult Lipp László atya utódját, aki a főszónok volt. Az olvasmányokat mi, ministránsok egymás között szétosztottuk a mise elején.
Károly atya tartalmas homíliájában először Magyarok Nagyasszonyáról szólt, akinek október 8-án ültük emléknapját, s Máriatalban azért gyűltünk össze ilyen szép számban, hogy köszöntsük Égi Édesanyánkat, egyben vezetőnket és királynőnket. Egy híres professzor szavait idézte, miszerint: lehet bármiféle politikai hatalom a magyar nép fölött, éljen bárhol elszakítva is a magyar ember, számunkra egy uralkodó, királynő van, a Boldogságos Szűz Mária. Ő azonban nem királyné, hanem királynő, hiszen nem a király felesége, hanem maga egy személyben népünk vezetője, akinek kezébe ajánlotta Szent István országunkat és bennünket örökségként. Ez a felajánlás egy szilárd uralkodói meggyőződés volt, hogy az ő országa legyen biztos kezekben Máriánál, legyünk mindannyian az ő gyermekei. Mint elmondta, több nép is pátrónájának tartja, sajátjának mondja Máriát, így pl. az osztrákok, a lengyelek. Tehát nem sajátíthatjuk ki őt csupán magunknak, de mégis indokolt, hogy sajátunknak tekintsük őt. Hiszen minden nép a maga történelmében sajátosan viszonyul az Istenhez, a szentjeihez, s legfőképp a Boldogságos Szűz Máriához.
Egy érdekes megfigyelést is megosztott velünk, miszerint a többgyermekes családokban a gyermekek, amikor édesanyjukról beszélnek, nem úgy fogalmaznak, hogy édesanyánk. A legtöbben ugyanis, még ha van több testvérük is, azt mondják személyesen, hogy „édesanyám”, mert az fejezi ki a valódi viszonyt, a kapcsolatot, ami az édesanyjához köti a gyermeket. Károly atyáék a gazdagréti Szent Angyalok templomából érkeztek, a magyar főváros nyugati kapujából, ezért költői szóval kifejezve mondta, hogy az „angyalok szárnyán jöttünk”. Vagyis ők valójában küldöttek, mint az angyalok, akik a hírt viszik. Egy budapesti kegyhellyel egy gondolati híd köti össze Máriatalt, mégpedig a Gellért-hegyi sziklatemplommal, amely pálos múlttal rendelkezik, és ott október 8-án volt a búcsú. Elhozta annak üzenetét, amely így szól: „Fontos, hogy megerősödjön népünk hitében és hagyományában, a Szűzanya iránti tiszteletében”. További ilyen összekötő híd a Mária rádió szolgálata, amelynek ő is a tagja, s amely élő adásban közvetítette a misét.
Visszaemlékezett a 2 esztendeje elhunyt édesanyjára, akinek a keresztelője épp ezen a szép napon, Magyarok Nagyasszonya ünnepén történt annak idején.
Egy meseszerű történettel zárta prédikációját, mely szerint egy királynak volt egy csodás rózsabokra, amely ha hűen van ápolva, akkor örökké fiatal marad annak gazdája. Volt a királynak egy szegény ifjú szolgája, megkérte őt, hogy ültesse el, öntözze, törődjön vele, mert ő ugyan nem szeretne megöregedni. A szolga így is tett, minden nap szánt reá kellő időt, szeretettel, gondosan ápolta, sosem feledkezett meg róla. S íme, eltelt tíz év, s az ifjú ugyanolyan fiatal maradt, nem változott semmit, viszont a király bizony jól megöregedett. Ekkor mérgében magához hívatta szolgáját a király, s számon kérte tőle: ” mondd, te miért maradtál továbbra is fiatal, s én meg ennyire megöregedtem, nemde az enyém volt a rózsabokor?” Válaszul erre a szolga ezt adta:” uram, királyom, nem az a lényeg, hogy kinek a tulajdona volta ez a csodás hatású rózsa, hanem hogy ki volt az, aki gondosan ápolta. Míg én minden reggel szántam rá legalább tíz percet, megöntöztem, körülgyomláltam, óvtam, amikor egy féreg szállt rá, elhajtottam, maga pedig nem törődött vele, rá sem nézett, hát akkor milyen hálát várt el cserébe érte?” S ez bizony a valóságban is igaz, hogy amit a miénknek tartunk, megkíméljük, óvjuk, az hálás lesz érte, legyen az akár valaki, vagy valami.
A záróáldás előtt megdöbbentett, szinte amolyan hidegzuhanyként, váratlanul ért és egyenesen fölháborított, hogy a püspök atya arra hivatkozva, miszerint hallott a zarándokseregben szlovák ajkú hívőket is – mellesleg abszurdum, ugyan már mikor hallhatott volna, talán amikor áldoztatott, na de az sem lényeges – s ebből kifolyólag ahhoz a kis számú atyafihoz szólt az ő nyelvükön is. Mintha nem volna elég a pozsonyi érsek erőltetett szlovák prédikációja a bacsfa-szentantali csallóközi magyar búcsújáróhelyen, vagy Nagymagyaron már két alkalommal is Szent Rita ünnepén? Számukra erre „nyugtatásunkképp” adott válasz: „hisz már tanulja a magyart, egyelőre töri”. Nekünk nem magyarul tudó kvázi „püspökre” van szükségünk, hanem magyarra, akiért 20 éve imádkozunk a komáromi imanapokon! És akkor az ember fellélegzik egy kicsit, hallva, hogy eljön a magyar püspök-segédpüspök a magyarok búcsújára, ám mégis talál apropót a szlovák megszólalásra. Mert ha jobban belemerülünk ebbe a témába, van ennek másik oldala is. Itt, a Felvidéken Lőcsén, Sasváron vagy Eperjesen is rendeznek zarándoklatot szlovák ajkú hívek számára. Vajon az ottani szlovák főprédikátor, megszólal-e magyarul annak az egy-két embernek a kedvéért, aki ott jelen van, csak azért, mert ő is keresztény és a szeretetet hirdeti? A válasz egyértelmű: nem. És nem is várom el, hogy megszólaljon, csak éppen meglep, hogy Orosch püspök úr megteszi ezt a szívességet, amikor kimondottan magyar zarándokoknak bemutatandó miseszolgálatra jött el.
Mindenestre: ezt leszámítva nagyon szép volt az egész zarándoklat, a szentmisét követő litániaimádkozás, a kb. 25-30 autóbusznyi zarándok keresztútjárása, ismerősökkel való találkozás, a beszélgetés a magyarság gondjairól-bajairól s miegymásról.
Mi hazafelé is gyalogosan tettük meg az utat Pozsonybesztercéig, s onnan indultunk tovább már városi járattal. Délután megnéztük a magyar Szent István-i korona pozsonyi dómban kiállított mását, s ott újra találkoztunk a gazdagréti csoporttal és Károly atyával, valamint egy korábban molnár foglalkozású, nyolc éve pedig ferences szerzetesként Szécsényben működő – koloni gyökerű – Posztós Erik atyával.
Zilizi Kristóf
Felvidék Ma
