A budapesti Operaház társulata, mely mindig is komoly hangsúlyt fektetett a műfaj, különösen a magyar opera minél szélesebb körben történő terjesztésére, főépületének korszerűsítés miatti zárva tartása alatt nagyszabású turnékat szervez bel- és külföldön egyaránt, hogy a magyar operairodalom legfontosabb darabjait és az intézmény repertoárjának legjobban sikerült produkcióit minél több helyen élvezhessék a világon.
A visegrádi csoport országait érintő körúton pedig természetes, hogy a két mű, melyet a társulat utaztat, a magyar népdalt operai magasságokba emelő Székely fonó, valamint a morva zeneszerző, Leoš Janáček ugyancsak népzenei motívumokban gazdag, Jenůfa című operája. Az Operaház egy-egy estét ad ezekkel a produkciókkal a varsói Lengyel Színházban, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színházban és a prágai Žofín Palota nagytermében.
S hogy miért épp e két szerzőre esett a választás? Kodály és Janáček egyaránt kötődnek a szlovák kultúrához. Előbbi gyermekkorának igen meghatározó időszakát töltötte Galántán, a zenéket pedig, melyeket ott hallott, később feldolgozta – ez lett élete egyik leghíresebb kompozíciója. Janáček fantáziáját ugyancsak megmozgatta a szlovák tánczene. A leggyakrabban hazájuk és a környező országok népzenéjéből ihletet merítő szerzők azonban az operában tudták legmagasabb szinten kibontakoztatni zenei örökségükből gyűjtött ötleteiket, s ennek legjelentősebb példáival áll most színpadra a budapesti Operaház társulata.
Leoš Janáček: Jenůfa
A magyar operajátszás egyik mérföldköve, a Székely fonó előadását megelőző napon a cseh operairodalom legszebb darabjainak egyikét, a Jenůfát tűzi műsorára a Magyar Állami Operaház. A két művet összeköti, hogy mindkettő a legősibb érzéseket, problémákat, élethelyzeteket veszi témájának alapjául. Szerelem, házasság, árvaság, csalódás – erről szólnak a magyar népdalok, és erről énekelnek Janáček hősei is. A Jenůfa ugyancsak erős népzenei motívumokat hordoz, s mindemellett határozott vallásos vonal is jellemzi. Kodály művével ellentétben igen pontos a cselekménye, reális idővel, reális térrel és már-már beszédszerű, természetes nyelvezettel. A konkrét időben való elhelyezés, a konkrét helyszínek és tárgyak ugyanakkor alapvető, de egyáltalán nem elcsépelt szimbólumként is értelmezhetők – mint például a malom, mely egy emberi életben bekövetkező nagy változást jelképezi. Ezeket az alapvető jelképeket pedig jó értelemben vett zenei klisék segítik, melyeknek velejárói a hatalmas kontrasztok is, amikor a groteszk határát súroló, végletesen ellentétes értékek kerülnek szorosan egymás mellé.
Az egész opera nagyon emberi a középpontba helyezett család négy generációjának alig felfogható, robbanásig sűrített történetével, és olyan kérdésekre keresi a választ, amelyeket voltaképpen mindannyian feltehetünk magunknak. Ha nem az én két kezem ölt meg valakit, akkor nem is vagyok bűnös? Mennyire merem és tudom vállalni tetteim következményeit, a felelősséget, a sorsomat?
A neves magyar színházrendező, Vidnyánszky Attila első operarendezése volt Janáček klasszikusa 2004-ben. Koncepciójában minden elem (legyen az díszlet, tárgy vagy gesztus) kettős síkban értelmezhető: konkrét és elvont, több jelentést magába sűrítő olvasatban. A színpadkép letisztult, mégis tele van üzenettel és gondolattal, melyek valamennyiünknek szólnak.
További részletek ITT.
Kodály Zoltán: Székely fonó
Kodály Zoltán a Székely fonót népdalok füzéréből alkotta, melyeket prózai szöveg vagy recitáló énekbeszéd helyett csupán némajáték, pantomim köt össze. Ennélfogva a mű drámai szerkezete laza, valódi cselekmény alig kristályosodik ki belőle. Ez a balladai, homályos szerkezet minden színpadi alkotót arra ösztönöz, hogy megfejtse: milyen történetet sugallhat a mű?
És hogy miért volt olyan fontos Kodálynak, hogy operaszínpadra vigye a magyar népdalt? Erre saját szavai adnak választ: „Százhangú orgona a magyar népzene, mindenre van hangja a szelíd tréfától a tragédiáig. (…) Nem súlyos betegség tünete-e, hogy a legszebb dalokat, amelyeket a magyar zenei géniusz ezer év alatt termelt, már csak cselédek és öreg parasztok tudták? Nem volt-e sürgős kötelesség azokat tőlük megtanulni és újra az egész magyarság kezébe letenni? A falu most búcsúzik a régi hagyománytól. A fiatalsága már nem veszi át. Rajtunk a sor. A tűznek nem szabad kialudnia.” Kodály zenéjét és a magyar népzenei hangulatot pedig az autentikus magyar folklór egyik legavatottabb szakértője, Pál István „Szalonna” és bandájának muzsikálása teszi még hitelesebbé. Az együttes rendhagyó módon csatlakozik a Magyar Állami Operaház Zenekarához, erősítve klasszikus és népzene kapcsolatát.
Az anyai ágon lengyel felmenőkkel is rendelkező Kodály darabját a lengyel Michał Znaniecki állítja színpadra. A rendező szerint a világ népdalai dallamkincsükben ugyan különböznek, témájukban azonban nagyon is egységesek. Ezekre az alapvető üzenetekre épít anélkül, hogy plusz rétegekkel vonná el a figyelmet a dalok önmagukban is kellően mély mondanivalójáról. Célja, hogy mint nemzetközi rendező, a nemzetközi közönség szeméhez és füléhez alkalmazkodva mutassa be ezt a színes zenei világot.
A népzene és a népdal mellett a néptánc is megjelenik a produkcióban, a táncbetéteket a Magyar Nemzeti Balett táncosai adják elő, a koreográfiákat Juhász Zsolt készítette.
További részletek ITT.
