Zömében idős magyarok ünneplőben: bocskaiban, tengerész díszegyenruhában, rendi öltözékben, és persze sok-sok civil – fiatalok is – a belvárosi Falk Miksa utca 24-26-os ház előtt, amelynek falán még letakart tábla várta az ünnepség kezdetét.
Ebben a társasházban volt utolsó lakása Ilona asszonynak, ahogyan az ünnepi szónokok emlegették, itt töltötte élete utolsó öt évét.
A Belváros-Lipótváros önkormányzata természetesen helyt adott a Horthy Miklós Társaság, a Horthy István Alapítvány és a család kérésének, így került sor az emléktábla avatási ünnepségére, amelyre megérkezett Horthy István is a feleségével, valamint oldalági rokonok, tisztelők, köztük a kormányzó-család egykori otthonának és végső nyughelyének: Kenderesnek a küldöttsége.
A tábla még az ünnepség előtt (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
A Himnusszal kezdődő és az emléktábla leleplezése, megkoszorúzása után a Szózattal befejeződő ünnepségen elhangzó beszédekből – amelyeket Dévai Nagy Kamilla előadóművésznek az alkalomhoz illő énekszámai váltottak – kirajzolódott egy történelmi személyiség, egyben kivételes és végtelenül szerény asszony életútja.
A magyar olvasók ezt részletesen is megismerhették gróf Edelsheim-Gyulai Ilona: Becsület és kötelesség című kétkötetes emlékiratából.
A budai Várban, Dísz téri palotájukban született, de gyermekkorát és ifjúságának jó részét a Nyitra melletti Felső-Elefántiban töltötte, a családi birtoknak azon a részén, amelyet az új csehszlovák törvények meghagytak számukra. Ily – ahogyan nevelőanyja nevezte – nővéreivel együtt magántanároktól tanult, Budapestre jártak vizsgázni, nagylányként pedig itt „vezették be” őket a társaságba is.
Ilona első közszereplése – Horthy Istvánnal való eljegyzésüket követően – az Operában történt egy jótékony célú előadáson, ahová a kormányzói párt kísérte vőlegényével. Amikor beléptek a díszpáholyba, mindenki feléjük fordult az új családtag iránti kíváncsisággal, miközben a zenekar a Himnuszt kezdte játszani.
Így írta le a pillanatot:
„Mi, akik a Magyarországtól elcsatolt területeken laktunk, sokkal jobban elérzékenyültünk a Himnusz hallatán, mint azok, akik az anyaországban éltek. Abban a pillanatban – a kormányzó és családja mellett állva, a Himnuszt hallgatva, szemben az Operaház közönségével – kis híján elsírtam magam. De úgy gondoltam, nem szabad kimutatnom érzéseimet, körmömet belevájtam tenyerembe – azt hittem, a Himnusznak soha nem lesz vége.”
Dévai Nagy Kamilla elénekelte Ilona asszony kedvenc dalát is: Darumadár fenn az égen (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Gróf Edelsheim-Gyulai Ilona 2001-ben az Európa Kiadónál megjelent könyvét így kezdi:
„Emlékirataimat elsősorban megemlékezésül ajánlom múlhatatlan szeretettel és hálával férjemnek, Horthy Istvánnak, és szüleinek, „Miklóspapának” és „Magdamamának”, akik világító példát mutattak számomra – többek között – kötelességtudásban, munka- és igazságszeretetben.”
Hozzátette, hogy eredetileg unokáinak, utódainak, leszármazottainak szánta a könyvet, hogy a jobb és baloldali propaganda által a Horthy családra, de elsősorban a kormányzóra szórt rágalmakkal szemben az igazságot megtudják. Azonban bebizonyosodott, hogy a tények megismerésére nemcsak a családnak, hanem másoknak is szükségük van.
A könyv pillanatok alatt elfogyott, és valahányszor híre ment, hogy valahol dedikál, hosszú kígyózó sorok álltak aláírására és kedves mosolyára várva.
A Történelmi Vitézi Rend (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Magam is őrzöm aláírását, de az alábbi interjút is, amit a Magyar Rádió hallgatói számára kérhettem tőle.
A Grófnőt meglepte, hogy nemcsak idősek, hanem fiatalok is szép számmal várják mindenütt hosszú sorokban könyve dedikálását?
Igen, és nagyon örültem, mert az, hogy az idősek, akik éltek akkor, vagy szüleiktől hallhattak rólunk, és érdeklődnek, az talán érthető, de hogy a fiatalok is, annak nagyon örültem.
Az tűnik ki könyvéből, hogy mindent elolvasott, amit történészek írtak, vagy a kortársak visszaemlékezéseiben megjelent a Horthy családról. Sok csalódást érzett?
Nagyon sokat, természetesen! Voltak, akik küldtek nekünk számos újságkivágást, egyebet, de csak olyanokat, amelyekben jót írtak rólunk. Viszont dr. Gosztonyi Péter történész azt küldte el nekem, ami ellenünk szólt vagy igazságtalan volt, mert azt mondta, hogy a jót úgyis tudom, de kell, hogy megismerjem a másik oldalt is, a negatív ítéleteket. Én nem mondanám, hogy nagyon megrendítettek volna azok a cikkek, mert addigra már megszoktam ezt a hangnemet.
Talán nemcsak a hangnemhez szokott hozzá, hanem a pálfordulásokhoz is környezetükből.
Én nem szeretek ítélkezni, mert nem tudhatom, hogy ki mit, miért tett, hiszen tudom, hogy nagyon nehéz helyzetben voltak az emberek. Aztán persze voltak olyanok is, akik kimondottan apósom ellenében cselekedtek.
Horthy István (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Egy helyen említi, hogy talán másképpen alakultak volna a dolgok, ha a férje nem hal meg annyira korán, olyan tragikus körülmények között. Sikerülhetett volna a háborúból való kiugrás?
Ezt alig hiszem, mert férjem még ott a fronton, ahol találkoztunk, még előző nap is azt mondta nekem, hogy Magyarországot nem lehet sem a harctérről, sem otthonról megmenteni. Ezért is készült arra, hogy kijusson Angliába vagy az Egyesült Államokba. A kiugrás sikerülhetett volna, igazán meg volt szervezve, de sok volt az áruló. Voltak, akikről azt hittem, úgy gondolkodnak, mint mi, aztán éppen az ellenkezőjét tették.
A hajdani rádióinterjúban Horthy István özvegye saját szerepéről szerényen nem kívánt szólni, jóllehet az úgynevezett kiugrási iroda egyik vezetője volt, inkább apósa, Horthy Miklós kormányzó érdemeit akarta kidomborítani. A mostani ünnepségen Szentgyörgyi Dezső, a legendás repülő fia, Horthy István barátja elmondta, hogy Ilona asszony könyvét, amint elkészült vele, ki akarták adni az Egyesült Államokban igen jelentős honoráriumért – egy feltétellel: ha kihagyja Koszorús Ferenc ezredes és páncélos hadosztályának hőstettét. Természetesen a kormányzó menye erre nem volt hajlandó, ezért először magyarul jelent meg a könyv.
A kormányzó urat meglepte az árulás?
Persze, hogy meglepte, mindenkit meglepett, amikor őt a németek elvitték a Hatvani palotába, mi pedig ott álltunk anyósommal a nunciatúrán az ablaknál, és láttuk, hogy nyilas karszalaggal jelennek meg azok a tisztek mosolyogva. Ez elég fájdalmas dolog volt.
Sok fájdalom érhette őket az emigrációban is, amikor értesültek az itthoni rokonok bebörtönzéséről, haláláról.
Korábban, a német megszállás alatt is voltak bebörtönzések, apósomnak először nem volt módjában kiszabadítani őket, de aztán sikerült megszervezni a budapesti zsidóság megmentését, megakadályozni Németországba szállításukat.
Ez volt a híres Koszorús akció, de majdnem meghiúsult árulás miatt.
Hála Istennek, nem sikerült.
Horthy István édesanyja emléktáblája előtt (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
1956-ban, amikor meghallották a forradalom kitörésének a hírét, reménykedtek a hazatérésben?
Természetesen reméltük, hogy esetleg felszabadul az ország. Állandóan a rádiót hallgattuk, apósomat nem lehetett elhívni mellőle, izgatottan olvasta az újságokat, reménykedett. Aztán november 4. után beláttuk, hogy nem lesz változás, és apósom elvesztette a reményt, hogy még az ő életében felszabadul az ország. Nem nyitotta ki többé az újságot, nem hallgatta a rádiót, úgy éreztem: mintha kihunyt volna benne valami. Teljesen összetört, aztán már nem kelt fel az ágyból, és két hónap múlva, nem tudom másképpen mondani: kialudt belőle az élet.
Említi könyvében, hogy mindig írt naplót, és mindig magával vitte. Ennek köszönhető, hogy könyve nemcsak személyes hangú, de a hétköznapok apró részleteiről is olvashatunk.
Tizenegynéhány éves koromtól írtunk naplót, nővéreim is, csak apró feljegyzéseket: hol voltunk, kikkel találkoztunk, egy-egy könyvecske öt évet fogott egybe. Az utolsó naplót magammal tudtam hozni, amikor a németek elvittek bennünket. Azóta is mindig írok.
Milyen nyelven?
Angolul, hiszen az unokáimnak szántam, és ők nem tudnak magyarul. De azokat az időket, amiket otthon, a Felvidéken meg Budapesten töltöttem, azt magyarul írtam, majd angolra fordítottam. Az angol fejezeteket pedig magyarra, amikor szóba került, hogy itthon kiadják. Az angol könyv is készen van, de még nem volt időm kiadót keresni, pedig az unokáim már sürgetik. Az újratemetés, 1993 óta kérdezgetnek a dolgokról, akkor támadt fel az érdeklődés bennük. Nagy hatással volt rájuk az a rengeteg ember a temetésen, a kedvesség: négy lakást kínáltak fel nekünk a város közepén, hogy ott lakjunk, két mikrobuszt, amivel eljuthattunk mindenhová. Hihetetlen! Nem vártam, hiszen előzőleg eljutottak hozzám azok a hangok is, hogy minek hozzák haza Horthyt, maradjon Portugáliában!
Tengerész díszegyenruhában (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
De ön járt már előzőleg is Budapesten, 1984-ben?
Igen, de csak 24 órát töltöttem itt, mert először nem akartam jönni, hiszen itt voltak még az oroszok, de angol férjem rábeszélt. Csodálatos volt, amint hajóval jöttünk a Dunán: a parton virágzott a gesztenye, a Margitszigeten az orgonák, s én mutattam a Parlamentet, Budán a Szilágyi Dezső téri református templomot, ahol 1940. április 27-én az esküvőnk volt.
Nem érzett szomorúságot akkor sem, amikor a gyermekkori színhelyeken járt: a felvidéki kastélynál, amit ki tudja, mire használtak azóta, vagy a Dísz téri otthonánál?
Szerencsére nem lehet engem könnyen elszomorítani, olyan a természetem, hogy inkább csak a jót látom meg, nem a rosszat. Minden érdekelt: abban a rövid 24 órában felmentünk a Várba, tudtam, hogy az ostrom alatt olyan bombatalálat érte, hogy a homlokzata leomlott, tehát az megváltozott, de bent, az udvar éppen olyan volt, mint régen. Az emeletről egy hölgy megkérdezte: segíthet-e valamiben? Mondtam, hogy csak körülnézünk, mire ő halkabbra fogta a hangját: tudja, hogy ki lakott itt? Gróf Edelsheim-Gyulai Lipót, akinek a legkisebb lánya a kormányzó fiához ment feleségül! Én megköszöntem és mondtam: milyen érdekes történet!
