Mondhatni izgalmas napokat élünk. A politikai dilemmák nap mint nap különböző lehetőségek végiggondolására ösztönzik a felvidéki közösséget. Ezek a választási alternatívák felvetnek olyan kérdéseket, mint hogy a felvidéki magyarok egységet vagy a képviseletük tartalmi és személyi megújulását szeretnék-e inkább? Lehetséges-e a kettő együtt? Közszereplőként Gubík Lászlót, a Via Nova elnökét kérdeztük.
Az MKP és a Most-Híd tárgyalásainak a híre felbolydította a közösséget. Lehet egy ilyen megosztó emberrel, mint Bugár Béla és a pártjával a közös választási lista létrehozásában együttműködni? Még fontosabb kérdés, hogy érdemes-e ezt meglépni?
A legfontosabb, hogy közösségi megnyugvásra van szükség! Pattanásig feszült a helyzet, és ezt kezelni kell, máskülönben vagy közösségként esünk szét, vagy parlamenti képviselet nélkül maradunk, vagy mindkettő. A nagy kérdés az, hogy a magyarság melyik igénye erősebb: az egy évtizedes vágy arra, hogy a magyar emberek ne listák közül, hanem egy listán belül választhassanak, vagy a magyar közélet megújítása tartalmi és személyi oldalról egyaránt, akár annak árán is, hogy képviselet nélkül maradunk. Mindkét igény jogos, így mindkettőt figyelembe kell venni.
A magyar választókról régóta azt tartja a közvélemény, hogy közös magyar listát akarnak, véleménye szerint tényleg ez a közakarat? Közös lista bármi áron, vagy közös lista csak akkor, ha annak a tartalma is megfelelő?
Néhány éve még egyértelműen az egységet akarták többen, de a Híd négyéves kormányzati szerepvállalása óta ez jó eséllyel megváltozott. Bugár Béla ismét bebizonyíthatja, hogy a magyarság parlamenti képviseletének megteremtésében nélkülözhetetlen a szerepe. Csak éppen nem mindegy, hogy ez azért lehetséges, mert ő is benne van, vagy azért, mert háttérbe vonul, vagy azért, mert teljesen kimarad belőle. Az új helyzet neki is új. Okozhatna végre pozitív meglepetést.
Hogy képzeli el a Via Nova megjelenését egy ilyen felállásban?
Egy összefogás attól összefogás, hogy abban minden formáció megtalálja a maga helyét, sőt feladatát, és aztán közös célokért egy irányba húznak. Közösségi célként egy társadalmi programot és a kisebbségi jogaink bővítését kell megfogalmazni. A politikai cél pedig nem lehet más, mint a magyarság parlamenti képviselete és a jelenlegi kormány leváltása úgy, hogy a magyarok egy új jobboldali kormányban a visegrádi együttműködésért és a hagyományos értékekért küzdenek, mintegy ellensúlyozva a progresszív szólamok társadalombomlasztó hatását. 1998-ban is azért működött a magyar egység, mert az a helyes oldalra állt az államot bűnszervezetként működtető erőkkel szemben. Most ugyanez a feladat, és ezt ki kell mondani. Méghozzá közösen.
Hogyan látja, milyen következménye lehet, ha nem teljesülnek a feltételek?
A nemzedékem dolga, hogy ne csak bátor legyen, de képessé váljék megfogalmazni saját igényeit is. Minden jogunk megvan hozzá, hiszen itt elsősorban a mi jövőnkről van szó, sőt sokunk esetében már a gyerekeink jövőjéről is. Nem vagyunk az egység felelőtlen elrontói, de nem is kell mindenáron részt vennünk benne. Teljes joggal kérhet garanciákat, aki a nevét és arcát adja a folyamatokhoz, hiszen senki nem akarja magát „összekočnerezni” vagy „begorillázódni”. Komoly gesztusokra, vállalható feltételekre és méltóságteljes partnerségre lesz szükség, hogy a Via Nova hiteles szerepet vállalhasson az egységben, a benne bízó elkötelezett magyarok, illetve a jövő nemzedékei érdekében. Ebben szoros együttműködést ajánlunk az Összefogásnak és más, fiatalokat tömörítő szervezeteknek egyaránt.
Felmerült a nyáron a Matovič-féle szövetség is. Ennek milyen a visszhangja párton belül? Mik a Matovič-ajánlat kockázatai, és mit nyerhetne a felvidéki magyarság ezzel a szokatlan, eddig nem kipróbált magyar–szlovák együttműködési modellel?
Matovič hivatalos ajánlatát nem hallottuk. Abból viszont, amit magyar hallgatóság előtt több esetben is mondott, egy nagyon erős csomag rajzolódott ki. Ez akár egy későbbi kormányprogram részét is képezhetné, amely többek között megoldást kínál a kettős állampolgárság kérdésére, a kisebbségek parlamenti képviseletére, a nemzetiségi kultúra finanszírozására. Magyarán, szokatlan nyitottságnak lehettünk tanúi egy szlovák politikus részéről. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a kampányt saját név alatt, saját programmal és saját arculattal csinálhatnánk végig, akkor ügyes karikázási stratégiával akár egy frakciónyi MKP-s is helyet nyerhetne a parlamenti patkó jobb oldalán – de 5-6 magyar szinte biztosan –, úgy ez egy számomra teljesen életképes koalíciós együttműködés kereteit jelenti, pláne az elmúlt tíz év sikertelenségének függvényében.
Nem túl szép ez, hogy igaz legyen? Arra nem gondoltak, hogy neki van szüksége a magyarokra saját túlélése érdekében?
Igor Matovič a kormányváltó konzervatív kánon leghangosabb énekese, ráadásul pártjával kiváló az MKP együttműködése Nagyszombat megyében. Igaz, hogy szólista, és tény, hogy stílusa távol áll attól, amit a közösségünk az elmúlt években megszokott, de a politikai térkép azon pontján áll, ahol az MKP-nak most a helye van: tiszta közéletet akar, közép-európai együttműködést és keresztény Európát. Ezért tartom kézenfekvőnek a szövetséget, de úgy látom, hogy ez csak elvi felvetés, azonosulni nem tud vagy nem akar a közösségi tábor. Holott a Híddal való együttműködés legalább akkora dilemmákat okoz. Egy Híd nélküli klub-összefogáshoz pedig februárig havi tízezres növekedést kéne elérnünk, vagyis mától kezdve minden egyes hónapban egy Gúta népességének megfelelő magyar szavazóbázist kellene magunk mellé állítanunk. Visszatérve az eredeti kérdésre: hogy végleg bezárult-e ez a lehetőség, vagy kénytelenek leszünk újranyitni, az a legközelebbi jövőben eldől.
Tulajdonképpen mit szeretne a magyar választópolgár, akinek az elmúlt évtizedekben megpróbáltak már a kedvében járni három párttal, közös párttal, „szpoluprácával”, Bugár-ellenességgel és most legújabban közös listával?
Az elmúlt napok eseményeiből is teljesen nyilvánvaló, hogy a magyar összefogásnak a kormányváltó erők közt a helye. De a magyar választók nemcsak összefogásra vágynak, hanem világos beszédre, követhető döntésekre és új arcokra is. Az összefogás tehát megújulás nélkül üres, ezért ha összeállna a két releváns párt, már egyáltalán nem magától értetődő, hogy az elnyeri a közösség többségének támogatását. Vállalható is kell, hogy legyen.
A Via Nova számára mi tehet vállalhatóvá egy listát?
Logikus lépés lenne például, ha egy magyar kormányváltó listát nem kormánypárti, vagy legalább nem kormányzati tisztséget viselő politikus vezetne. Egy együttműködést nem lehet káderezéssel kezdeni. Azonban az nem káderezés, ha kimondjuk, hogy a közélet tisztasága vagy a magyar ügyek képviselete terén súlyos politikai hibákat vétők nem tehetik kockára egyéni szerepvállalásukkal a közös sikert. Ha nem a felelősségvállalás és a következetesség építőkockáiból építjük fel az új házat, az nagyon gyorsan összedől. További fontos szempont a külön arculat megjelenése: a piros-fehér-zöldből és a narancsból nem lehet rózsaszín. Az egyik és másik is csak saját színben tud szólni a választóihoz, egy torz üzenetet biztosan nem fogad be egyik tábor sem. Aztán ott van még a megújulás iránti nagyon komoly igény is, ami nemcsak a martosi vagy gombaszögi berkekből ér el hozzánk, hanem már az érett generációk képviselői is egyetértenek abban, hogy a fiatalokat nem lehet partvonalon kívül hagyni. Talán elérhető nélkülünk politikai siker, de közösségi biztosan nem. Annak meg mi értelme?
