Miközben a Boldogmondások pandémiás időkre szóló húsvéthajnali látomássorait lejegyeztem, amint Ő adta, szívem látóterébe került egy gyönyörű könyvecske és egy hófehér szakállas arc emlékképe. Valamikor, évtizedekkel ezelőtt találkoztam mindkettővel Svájcban. A kicsiny, szép, fémikonokkal ékesített kötet címe: Auferstehungsweg – via resurrectionis – feltámadás-út. Szerzője és a fémikonok alkotója Josua Boesch (1922-2012) református lelkipásztor.
Ennyit hadd írjak le róla: Zürichben tanult képzőművészeti iskolákban, majd református teológiát Zürich, Bázel, Bielefeld egyetemein.
Huszonnyolc évig volt református lelkész, de már közben kereste a sajátos, egyedi kifejezésformát és stílust, amit a fémikonográfiában talált meg.
Arany, ezüst, de fa és fémkombinációi is maradandó megfogalmazásai, kifejeződései annak a megragadó belső élménynek, ami őt a Feltámadott Jézus Krisztushoz kötötte. 18 éven át elmélkedte, gyönyörködte át meg át a Szentírást, készítette vázlatait, jegyzeteit, amiket később alkotásai létrehozásánál használt fel. Élete 15 záróakkordnyi esztendejét ismét Zürichben töltötte, s ontotta az elgondolkodtató fémikonokat. Szíve, keze alól Krisztust magasztaló, embert gyógyító, sokakat vigasztaló, felemelő alkotások sorjáztak elő.
Most, a világjárvány hatásaként otthonlétre időt, alkalmat formáló, de nem „kárhoztató” kegyelmi napokban, hetekben, húsvét két szép napján, és utána is hasznosítható, Krisztus feltámadását lelki táplálékká változtató két fémikonját teszem oda Kedves Olvasóim szeme és szíve elé.
Művészetét egyetemes református elmélkedő művészetnek neveztem el: ars reformata universalis. Nem befele élés, önmagába süllyedés volt ez, hanem hatalmas nyitás befele és kifele egyszerre. Semmi egyoldalúság!
Josua Boesch Krisztus gyermekeként, finomhangolt művészi ihletettséggel ereszkedett a lelki megismerés útjain egyre mélyebbre és befele, hogy minél több látást, kincset, felismerést hozzon fel a mélyből és tegyen közkinccsé kifele. Egyedül ment befele – sokakat gazdagítón lépett ki önmagából – kifele. Útja ezekben a vírusos napokban felidézi bennem Reményik Sándornak, a kolozsvári protestáns, népéért, egyházáért, magyarságunkért gyakran méltán, okkal fájószívű dalnoknak ma is találó verssorait:
Magunkba szállunk: ez most minden,
A külvilágban semmi sincsen.
A külvilág rémek világa…
A külvilágban kockázat van …
De mi megyünk, mind mélyebbre tovább.
Ahol már csak a Lélek lelkesít –
Megyünk, meg nem állunk az Istenig
(Magunkba le, Budapest, 1939).
Ez a megyünk, mind mélyebbre tovább, magunkba le a jézusi „keresztúton”, a nagyszombati pokolra menetellel is teljesedő, szélesedő úttal vethető össze kicsiben. Halandó embersorsba ágyazottan sejlik fel Boesch vizuális látásmódjának foganása és születése.
Nagyheti, nagypénteki mély menet nélkül nincs húsvéti magas menet, a jézusi alászállás, felemeltetés paradigmáját egyetlen keresztyén, tanítvány, 20-21. századi Krisztus-követő sem kerülhette, kerülheti ki.
S milyen különös: testvéri, hívő lelkigondozás, örömszerzés, evangéliumhirdetés fémmel, kővel, fával esztétikus, gyönyörködtető módon ezen az életúton lehetséges. Mert a keresztyén művész a Teremtő szelleme ihletettségében, az Ő keze alkotásának gazdag nyersanyagkészletéből hoz elő mindent. Ezért művészete az imitatio Christi-ben, a Krisztus „utánzásában”, le-képezés-ében, követésében – mint Krisztus váltságműve in major, nagyban, az övé in minor, kicsiben – egyetemes üzenet a világegyetem Uráról, kicsiny létünk Hatalmas és Örök Megváltójáról, Istennel-emberrel Kiengesztelő, Feltámadt, drága Jézus Krisztusunkról. Jó, hogy van ilyen református lelkészünk, művészünk! Még ha svájci volt is, s már nem él közöttünk testileg. De a feltámadott Úr által mégis jelenvaló és itt van velünk ő is! „Mert ha hisz valaki, ha meghal is, él” (János 11,25-26).
A gyógyító szomorúság tengere
Egyik fémikonjának a címe ez. Hullámokat látunk lenn, s a hullámok fölött, de még egészen emberi sorsérintő közelségben látható a lebegő, jelenlévő Krisztus kitárt karjával. Emelő karok, felfele viszik a tekintetet, azokét, akik a hullámverésben kínlódnak, meg azokét is, akik mint mi, nézőként fogadjuk be és rögzítjük lelkünk vásznán ezt az életsegítő jelenetet.
És ha figyelmesen szemléljük az ikont, elmélyülve a tenger hullámverésében, de Krisztusra emelt, újra és újra az egész képet végigpásztázó tekintettel, észreveszünk még valamit: 13 arany könnycseppet. Ezek esőcseppként hullanak alá az égből a tengerbe. Igen, Krisztusban, az Ő szenvedést áldó, átformáló, az ürességnek is értelmet adó, vérthullajtó szenvedése és lelki testes, pneumatikus jelenlétében így válnak át a sós könnyek is aranycseppekké. A hátrányok előnnyé, a rossz, amit ellenünkre gondoltak, Krisztushoz emelő jóvá. A jelenlévő, a köztünk és fölöttünk, de elérhető közelségben jelenvaló, gyógyító Jóságról, a Feltámadott terápikus közelségéről szól ez az ikon.
Belső öröm…
…e ma is nélkülözhetetlen, nagyon hiányolt, vágyott, keresett belső útravaló szolgál a másik ikon címéül, ami szervesen összefügg az előbbivel. A Krisztusban velünk lévő Isten, a velünk járó, velünk maradó Úr csak úgy tud velünk maradni, ha egészen bennünk marad. Ha belső örömmé lesz. Gyönyörűen fejezi ki ez az ikon a solus Christus – egyedül Krisztus belső élményét. Azt, amit így élünk át, így élünk meg naponta: egyedül Ő létezésünk centruma, tengelye, akár hisszük, látjuk, valljuk ezt, akár nem.
A létezés és a megváltás okán egzisztenciális világtengelyünk Ő, a Feltámadott. Keresztjével maradandó kristálytengelyünk. Ontológiai és egzisztenciális tényigazság ez, nem elvi hitigazság vagy filozofikus vélekedés. E Krisztus-tengely létezése és működése minden pillanatunk kincse és „aranytartalékunk”, minden napunk forrása és erőműve. Centripetális kilengéseinkben, bűn hajtotta csaknem széteséseinkben a lelki visszahúzó erő. Összezuhanásainkban, centrifugális csüggedéseinkben, süllyedéseinkben, magunk alatti vergődéseinkben Ő a kiemelő, felemelő erőkar.
Akkor és csak akkor lesz erőnk az erő feletti vírus-úthoz is, meg földi napjaink megrövidítésével fenyegető fertőzésrohamokhoz, a mikrovilág lázadásának, és az emberek zűrzavarának, helyzeteinek elhordozásához, feldolgozásához – ha Ő az út, igazság, élet.
A sorstengely, megváltás-tengely, jövőtengely. Az igencsak gazdag üzenetű fémikonon belső valónk irányába, befele húzó, szédítő út tárul fel előttünk, egyre inkább lefele-befele körözünk. De nem a nirvánába, a belső megsemmisülésbe, ürességbe, önveszejtésbe, önmagunk nárcisztikus bűvköreibe szédülünk egyre lejjebb-lejjebb, hanem mindennek a mélyén, mind még egy lejjebb fokkal is lejjebb ott vár ránk Ő, kitárt karjával a feltámadott Krisztus.
Zuhanásunk az Ő karjaiban végződik – így zuhanni élet, gyönyörűség, megváltás, megmentés, jövendő. Ez a feltámadás legnagyobb személyes élménye és vigasztalása, vagy református, kátés szófordulattal: „a feltámadás haszna”. A kép szélén látható pusztai tövisek között, szúró bokrokon át, a szenvedés pusztáján, a fájdalmak lejtőjén keresztül nem a semmibe süllyedünk, csúszunk, hanem Krisztushoz jutunk közelebb, Őhozzá érkezünk el. Gyönyörű, megmentő merülés! Sola fide! – egyedül hit által, és sola gratia, az Ő kegyelméből, feltámadott élete belénk költözésével. Ha hiszed ezt, ez meg fog történni Veled is. „Hiszek, Uram, légy segítségül hitetlenségemnek”! Szenvedések, fájdalmak, csalódások, árulások, hűtlenségek, elhagyatottságok, lenézések, kirekesztések pusztáján, húsba, lélekbe tépő tüskés bokrai között, szavak, tekintetek, hazug információk tövisei között lépj tovább, még ha roskadozva jársz is. Lépj tovább, befele, Krisztus fele. S közben legyen fohászod:
Segíts, Uram, hiszem, még ha olyan hihetetlen is, de hiszem, hogy ott legbelül, ahová senki nem jöhet velem, Te vársz rám. Lét előtti létem tervezésében, létbe jövetelem, földi sorsom mélyén, s földi lét utáni, örök életem teljességében. Engedd, hogy Hozzád már ma megérkezzem, Aki már rég, öröktől mindörökké ott vagy személyes sorsom, életem legbelső mélységében, még magam elől is rejtett rejtekeimben, sorsom titkos kamrácskáiban, szívem templomocskájában. Megyek, Uram, hogy találkozzam Veled – imádkozom, belső hangon szólítalak: Köszönöm, én Uram, és én Istenem, fogadj el, hogy befogadhassalak én is Téged!
Őbenne, Ővele áldott húsvét utáni időket az Ő jelenlétében! Vegyük elő e két fémkompozíciót, gondolkodjunk el, fejtegessük meg, bontogassuk ki a számunkra rajtuk keresztül megfogalmazott üzeneteket. Meg fogsz lepődni: holnap is lesz bennük újabb, tegnap, ma még fel nem ismert, rejtett Szó.
Gazdagító otthoni „postabontást”!
