Mint ahogy arról korábban hírt adtunk, júliustól Szlovákia-szerte öt új védett területet tartanak nyilván, köztük a Nagykeszihez tartozó Dérhídja térségében található szikes területet, melyet két övezetre osztottak fel, az egyik negyed-, a másik harmadfokú védettséget élvez.
A szikesek természetes ökoszisztémáját a talajban és a vízben feloldódott nagy mennyiségű só jellemzi. Jellemzően elsősorban a tengermellékeken fordulnak elő, jóval ritkábbak a kontinentális területeken. A Duna mentén a talaj sótartalmát a talajvízben lévő könnyen oldódó sók adják. A talajvíz felső szintje a talajfelszín közelében található. Az év melegebb időszakában a párolgás jellemzőbb, mint a csapadék, melynek következtében a só a talajfelszínre jutva felhalmozódik, s olykor fehér kristályok formájában kicsapódva szikvirágzásnak nevezett képződményeket hoz létre.
Ha a talajban magas a könnyen sótartalom, az a növények számára megnehezíti a vízfelvételt. A sós közeg hatása a növényekre nézve végső soron ugyanolyan, mint a szárazság. Ez megmutatkozik a növények megjelenésében is. Többnyire szürkések, csenevész növésűek, olykor pozsgás felépítésűek. Ezeknek a növényeknek a sejtjei akár a víz 6%-os sótartalmát is elviselik károsodás nélkül, miközben a világ tengereinek átlagos sótartalma 3,5%-os.
Dérhídja a komáromi járásbeli Nagykeszi község közigazgatási területéhez tartozik. Szikes talajának köszönhetően a terület első pillantásra unalmasnak tűnhet, de behatóbb szemlélődés után azt tapasztaljuk, hogy különleges növény- és állatfajok élőhelye.
Dérhídja szikes területe európai mércével mérve is egyedinek számít. Különlegességét az adja, hogy nagyobb részét soha nem szántották fel, ezért a területén megmaradtak az eredeti, háborítatlan szikesekre jellemző rétegek.
A sókedvelő vegetáció száraz, sztyeppei jellegű, a Fekete-tenger mellékének vidékére emlékeztet. A sóban gazdag környezet a növényzet szempontjából extrém körülményeket teremt, amely csak a sókedvelő (obligát halofita, sót igénylő) növények kis csoportjának és a sótűrő növényeknek (tolerálják, de nem igénylik a sót) felel meg. Szlovákia flórájában a halofitákat 33 magasabb rendű (edényes) növény képviseli.
A vegetáció legkülönlegesebb megjelenési formái az úgynevezett szikfoltok, a ritkás növénytakaróval borított, extrém sós talajú területek. Ezeken a területeken ma már csak elszórtan fordul elő a kritikusan veszélyeztetett bárányparéj. A pannon régió szikes pusztáinak tipikus növénye a sziki üröm, amely a tavasszal elöntött, nyárra kiszáradó területeket kedveli.
A viszonylag alacsonyabb sótartalmú területeken a vegetáció is dúsabb. A növényzet tipikus képviselői a fűfélék, mint a sovány csenkesz és a veszélyeztetett sziki mézpázsit. Két további, szikesekre jellemző faj, a sziki útifű, valamint a vékony útifű is megtalálható a veszélyeztetett és védett növények listáján, az utóbbi kritikusan veszélyeztetett faj.
A szikes terület sokrétű vegetációjában olyan veszélyeztetett fajok is megtalálhatók, mint a közönséges szikipozdor, a pozsgás őszirózsa, a sziki buvákfű vagy a kritikusan veszélyeztetett parti laboda.
A szikes területek ökoszisztémája mindenekelőtt azoknak az állatfajoknak teremt megfelelő körülményeket, amelyek kedvelik az extenzív gazdálkodású, illetve szikes rétek és legelők növényzetét. A gerinctelenek közül olyan ragadozó bogarak találhatók meg itt, mint például a futóbogarak közé tartozó Harpalus pygmaeus. Az Acupalpus elegans bogárfaj is a szikes környezetet kedveli, tengerparti sziklákon, szikes mocsarakban is megél. Az egyenesszárnyúak közül említést érdemel a tengerzöld sáska, a nagy kúpfejű szöcske, a szárazabb részeken előfordul az olasz sáska és az imádkozó sáska, más néven ájtatos manó.
A terület több európai jelentőségű gerincesnek is otthont ad, közéjük tartozik a fürge gyík. A magas fűben a fürj könnyen elrejti fiókáit, de megtalálható itt a jellegzetes színű sárga billegető is Ezen a területen keres táplálékot két közösségi jelentőségű ragadozó madár – a nyári időszakban a barna rétihéja, télen pedig a kékes rétihéja, de egy további tollas ragadozó, a kabasólyom is.
Dérhídja egyike annak a két területnek Szlovákiában, ahol a kritikusan veszélyeztetett apró füzény még fellelhető.
A 20. század utolsó évtizedének közepéig juhlegeltetés folyt a területen. Ez biztosította a különleges sókedvelő vegetáció és a jellegzetes sziki fajok fennmaradását. Miután a legeltetés megszűnt, a terület nagyobb részét rendszeresen kaszálták, ez azonban nem elég ahhoz, hogy a különleges sziki növényfajok megmaradjanak, és ne szorítsák ki azokat az erősebb fűfélék.
A vízháztartás szempontjából a helyzet szintén kedvezőtlenül alakult. A múlt század hatvanas éveiben a vidéket lecsapolták, a vizet több csatornába vezették el, ami a szikes területre is hatással volt. A sókedvelő vegetáció a szárazságtűrő növényzet irányába kezdett átalakulni, és ez a folyamat a mai napig tart. Kedvezőtlenül hatott az élőhelyre a védett terület külső részeinek beszántása és a mezőgazdasági hulladék (szalma, trágya) elhelyezése ezen a területen.
A szikesek meglétének feltétele a megfelelő sótartalmú talajvíz, mindenekelőtt a kellő talajvízszint fenntartása, valamint a talaj kiszáradása a nyári időszakban.
(Forrás: DAPHNE)