2020. október 11-én történt meg, hogy a szlovák miniszterelnöknek sikerült egy freudi elszólást produkálnia, hiszen sajtótájékoztatóján összegabalyodott a nyelve, erre bevágta, hogy: ez bizony magyarul volt! Akkor írtam róla, hogy a szlovák szlengben a magyar így a „buta” megfelelőjeként használatos.
Pontosan egy hónap telt el, amikor is a november 11-i sajtótájékoztatóján a szlovák miniszterelnök Cigániková (olvasd: Cigányiková), egyébként kormánykoalíciós képviselő asszonyt támadta. Az egyik mondatában pedig úgy talált fogalmazni, hogy a nevében benne van a tevékenysége, mert, hogy ő cigánykodik!
A helyzet ismeretéhez hozzátartozik, hogy a szlovák nyelv szótára a cigánykodást a „hazudik, csúsztat” szinonimájaként határozza meg.
Mivel azonban a kormányfő ezt nem a(z egykori) pozsonyi nagypiaci jegyzetek nemlétező szerzőjeként kiáltotta világgá, hanem miniszterelnökként, gyakorlatilag másodjára sikerült durván megsértenie országa egy másik, népes kisebbségét. Kíváncsian várom, mely nemzeti közösség lesz a következő? A horvát, a német, a zsidó, vagy melyik?
Mondhatnánk, hogy az emberek természetében benne van, hogy egy-egy (a sajátjától eltérő) nemzetet valamilyen jelzővel illet, és ezt a nyelvében használja is, pl. fukar, mint a … Igen, ez bizony így van, de – és hangsúlyosan: de! – egy vezető politikus (miniszterelnök) nem a kocsmában hőbörög, amikor – tisztségéből eredően – sajtótájékoztatót tart. Felelőssége és kötelessége van. Ilyen kötelesség, hogy szándékosan, vagy véletlenül se sértsen meg valakit (valakiket) nemzetiségük miatt, na nem kétszer, egyszer sem!
Talán érdemes lenne néha felütni a Szlovák Köztársaság Alkotmányát, mely a 12. cikkelyben a következőt mondja ki: „Minden ember szabad és egyenlő méltóságában és jogaiban.“ Egyazon cikkely második pontja szerint: „Az alapvető emberi jogokat és szabadságjogokat a Szlovák Köztársaság területén garantálja mindenkinek, nemére, fajára, bőrszínére, nyelvére, hitére és vallására, politikai vagy más gondolkodásmódjára, nemzeti vagy szociális származására, nemzetiségi vagy etnikai csoporthoz való tartozására, vagyoni helyzetére, származására vagy más hovatartozására való tekintet nélkül. Senkit nem érhet ezen okok miatt kár, kivételes elbánás vagy hátrányos megkülönböztetés“.
A közösségi hálón pedig talán értelmesebb lenne az alkotmány fenti passzusait kiposztolni, mint a szlovák szlengszótárából idézgetni, hogy mit jelent a cigánykodás a köznyelvben. Talán ez sokkal jobban ékesítené a miniszterelnököt, mint annak fitogtatása, hogy az évszázados előítéletek rabságából magas polcon sem képes szabadulni…
Az egyik alkotmányos kulcsszó a méltóság, a másik pedig az, hogy a nemzetiségi vagy etnikai csoporthoz való tartozás miatt senkit sem lehet hátrányosan megkülönböztetni, vagy lekezelő elbánásban részesíteni. A szavakkal csínján kell bánni, sok-sok fájdalmat okoztak már a történelemben – meg a politikában! – a hirtelen, meggondolatlan kijelentések.
Ami pedig a nemzetek és nemzetiségek együttélését illeti, nyugalomra van szükség. És bizony voltak pillanatok, amikor egy-egy államban a két kisebbség csak egymást tudta menteni, mert ezt kellett, hogy tegye. Sajnos ilyenek is voltak, ki ne emlékezne a marosvásárhelyi, 1990-es fekete márciusra. Akkor ki segített? A választ itt van: „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok“!
