Egy új korszak küszöbén vajon megtartunk-e valamit a múltból? Lesz-e lehetőségük, igényük az utánunk jövőknek a múlt idézésére, mentésére, annak jövőt alapozó megélésére? Mert eddig erre törekedtünk az ismert szlogenek szellemében: múlt nélkül nincs jövő, aki a múltját elfelejti…
Vajon a gondolkozásunkban, amit mindig és most még inkább formálni akarnak, vajon marad-e hely történelmünk, elődeink, kultúránk kincseinek felidézésére, újraélésére, s a múltból megmaradt értékek mentésére, átadására? Fontos marad-e ez számunkra? Lesz-e, aki átviszi a szerelmet a túlsó partra?
Úgy érzem, e zűrzavaros, globalizált, liberális világunkban jogos a kérdés, jogos az aggodalom.
A hagyomány kérdése életünk és a társadalom minden területére vonatkozik, de leginkább az emberi kapcsolatokra, mert ezek a lélek legérzékenyebb területei, s a lélek sérelmeinek rákfenéi.
Az eddigi családi, rokoni kapcsolatok megbomlása oly észrevétlenül rombolta az emberi kapcsolatokat, hogy észre sem vettük. Korbetegség lett a családok felbomlása, a családon kívül született gyerekek sorstragédiája, az egykor családhoz tartozó szülők, nagyszülők, testvérek eltávolodása, eltávolítása (idősotthonok, hajléktalanok, külföldre „szakadt” családtagok, gyermekek, stb.), s hosszan sorolhatnám (ez utóbbit legtöbbször pénzzel, munkahellyel, modern lakással, stb. magyarázzuk).
Ezt éljük meg már közel 50-60 éve, amióta elhagytuk a stabil alapokra épülő falusi házakat, udvarokat, kerteket, otthonokat, idős szülőket, családokat.
S mindezzel felbomlott az a társadalmi sejt, mely alapja volt a közösségnek, az egymásra figyelésnek, a család védelmének, az ember erkölcsi normáinak, és a következő nemzedékek egészséges felnevelésének. A kis közösségek összetartásának igényét felváltotta az ego, a betonfalak mögé zárkózott újgazdagok elkülönülése, szeparálódása, a partik kialakulása, amelyek csak egyforma igényű és értékű embereket fogadnak maguk közé…
Eddig a hetven évet megélt Csemadok folkórmozgalma éltette a sajnos már csak színpadon újjáélesztett (olykor deformált) népi hagyományokat, beleértve ebbe a népi kultúra legdrágább kincseit: a népdalt, a népviseletet. A népélet egyéb területei – mint a népi vallásosság, szakrális szokások, ünnepnapok, táplálkozás – vagy eltűntek, vagy átváltoztak a beáramlott, idegenből átvett őrületek miatt.
Pedig mindaz, amit a fentiekben említettem – történelem, társadalmi élet, népélet, szokások, hagyományok – a régi világ erkölcsi normáit, alapjait alkották, melyek évszázadokon keresztül megtartottak nemzedékeket, hitet, családot és közösségeket.
A 2020-as váratlanul jött járvány őrülete az emberi lét értékeinek még megmaradt csíráit, lelki pilléreit próbálta az emberektől, a jövő nemzedékétől elrabolni (érintés, ölelés, kapcsolattartás, hogy csak a legérzékenyebb dimenziókat említsem). A felnőttek még csak emlékeznek, de a legkisebbeknek, akik ma ezt kapják, s ne adj Isten hosszan kell viselniük az elidegenesítés (embertelenség) ezen formáit, már ez lesz a megszokott. S ki tudja mit hoz még ez az új világ rájuk…
Mondhatnák, miért kongatom meg a vészharangot idejekorán, hiszen az egészségünk mindennél fontosabb. Igen, én is erre gondolva féltem a lelki egészséget, amely lassan változik át testi fájdalommá, s ki tudja, kinél hogyan végződik.
Ezért lenne fontos a most már egyéves bezártságunkban, a csönd éve után magunktól is megkérdezni: merre tovább? A lélek erősítésére legnagyobb kapaszkodó a hit, amely csak elmélyüléssel válik javunkra. Ehhez szükséges az életmód megváltoztatása és az egónk feladása, vagyis az egymásra figyelés, egymás segítése, a szeretet naponta történő kinyilvánítása és az alázat gyakorlása.
Hiszem, hogy a régi hagyományokhoz kell visszatérnünk, a fentiekben említett alapokra kell építeni új világunkat. Mert itt az ideje! Újra tanulni és tanítani kell gyermekeinket a mindennapi életre, a munkára, az erkölcsi alapokra. Mert ha ezeket az alapokat megkapják, bármi éri őket a világban, a családban, lesz testi és lelki kapaszkodójuk, s nem a tömegőrület követői lesznek.
