Edith Bruck mondata szerepel idézőjelek között. A világszerte ismert olasz írónő Magyarországon született zsidó család gyermekeként, tizenkét éves volt, amikor deportálták. A lágereket (mert több helyen is megfordult) túlélte, a háború után egy ideig Magyarországon, majd Csehszlovákiában élt, aztán kivándorolt Izraelbe, végül az ötvenes évek derekán Itáliában telepedett le, azóta is ott él. Több könyve megjelent magyarul is, s néhány hónapja nagy feltűnést keltett a hír, hogy Ferenc pápa római otthonában kereste föl az írónőt, és megköszönte neki „tanúságtételét”.
Hétfőn kora reggel a 168.hu hírportálon rövid cikk jelent meg ezzel a címmel: „Az Orbán vezette Magyarországra nem tér vissza Olaszországból a magyar holokauszt-túlélő”. Az egyik olasz médium vendége volt szombaton az írónő, s a hosszú beszélgetés során Magyarországról is ejtett néhány szót:
„A legtöbb magyar fasiszta. Nem megyek vissza Magyarországra, az Orbán Viktor vezette Magyarországra, mert félek, hogy megbántódom. Remélem lesz Orbán Viktor után demokrácia.”
Aztán azt is elmondta Edith Bruck, hogy a magyar nyelv „negatív emlékeket” idéz föl benne, ezért „szabadabbnak” érzi magát, ha olaszul fejezi ki magát.
Fasiszta. A cikkből nem derül ki, megmagyarázta-e az írónő, mit jelent számára a „fasizmus”, a „fasiszta”, s milyen ismérvek alapján minősítette a magyarok többségét. Korunk egyik legjelentősebb szelleme, Alain de Benoist szavait idézem a „fasizmus” szó megbélyegző használatáról:
„Ma már nem utal semmi konkrét dologra. Bármire alkalmazható, a legkisebb leíró szigor nélkül használt gumifogalom, ’fasisztoid” gyanánt is hajtogatható, ami lehetővé teszi, hogy minden esetet kielégítsen. Leo Strauss már reductio ad hitlerumról beszélt, a diszkreditálás eme tisztán polémikus formáját minősítve. Az a mód, ahogyan ma minden nonkonform gondolatot ’fasisztaként’ kezelnek olyan cenzorok, akik nyilvánvalóan bajban lennének, ha meg akarnák határozni, hogy mit is értenek ez alatt, ugyanezen diszkurzív stratégia alá van rendelve.” (Alain de Benoist: Zarathustra nyomában. Bp., 2002, 152. o.)
Bizony, gumifogalom, semmire nem vonatkozik. Nem beszélve arról, hogy a fasizmus speciális olasz politikai irányzat volt, maga Mussolini is hangsúlyozta, hogy olasz talajból nőtt ki, nem exportáru – s Mussolini halálával el is tűnt. A mai antifasiszta tehát olyan valami ellen harcol, ami nincs. Mégis, sűrűn halljuk ezt a szót, amely a mai viszonyokra alkalmazva már semmit nem jelent, de érdemi érvek híján szitokszónak még elmegy. Szomorú, hogy épp egy írónő, akinek a munkaeszköze a nyelv, használ jelentése-sincs, értelmetlen szót.
De lendüljünk túl a „fasizmus”-on, s gondolkodjunk el a minősített mennyiségen. „A legtöbb magyar…”. Például ha valaki azt állítja, a legtöbb magyar húsevő, akkor ezt valamilyen felméréssel igyekszik alátámasztani. Edith Bruck azonban a cikk szerint csupán kijelentett, de a mondat mögött semmilyen tény nem lapul. Kijelentése tehát értelmetlen. Vagy talán felmérést végzett Magyarországon és a szlovákiai, romániai, délvidéki stb. magyarság körében? Ez persze költői kérdés.
Edith Bruck tehát nem látogat el a mai Magyarországra. Volt idő, amikor nem volt ilyen szigorú.
1996 elején Horn Gyula miniszterelnök meghívására más, külhonban élő, magyarországi származású jeles személyiség mellett ő is meghívást kapott a Magyarország 2000 nevet viselő konferenciára. A Magyar Nemzetnek nyilatkozva akkor arról beszélt, olyan Európának van jövője, amelyet „minden nemzet a maga kultúrájával gazdagít. Éppen ezért nem szabad senkinek sem elveszítenie a karakterét. /…./ Minél inkább a vélt világdivathoz alkalmazkodik egy ország, annál inkább számolnia kell a veszéllyel, hogy polgárai türelmetlenné válnak.” (Magyar Nemzet 1996. február 10. 11. p.) Ebben a véleményében, gondolom, sok magyar osztozik – határon innen s túl.
Néhány évvel korábban, az első szabad választások után, többek között ezt mondta egy interjúban az írónő:
„A paprikáskrumpli helyett Magyarország most a Coca-Colában véli megtalálni a boldogságát. Igaz, Magyarországnak Európához kell felzárkóznia. Közben azért mégsem kellene azt gondolni, hogy a boldogságot a Coca-Cola jelenti. Szerintem a paprikáskrumpli inkább. Olaszország lenne a pozitív példa? /…/ Elég a házfalakra nézni, angol szavakkal vannak tele.” (Népszabadság 1990. október 20. 6. o.)
Ismétlem magam: ebben a véleményben is, gondolom, sok magyar osztozik – határon innen s túl (bár házfalakon virító angol szavakból ma már nálunk sincs hiány). Ezért is olvastam meghökkenve az értelmetlen „fasisztázást”. Ez a fegyver ugyanis visszafelé sült el – a mondat megformálóját minősíti. Megint csak Alain de Benoist kemény, de találó szavait idézem:
„Amikor az ember az emberiség nevében harcol, akkor kénytelen az ellenfeleit az emberiségen kívülre helyezni, vagyis az emberiség megtagadását gyakorolni. Ilyen perspektívában a gyilkosság apológiája és a lincselésre való felhívás úgyszintén igazolttá válik.” (Alain de Benoist: i. m. 157. p.)
Ezt művelték „sikeresen” a bolsevikok, ezt művelték „sikeresen” a német nemzetiszocialisták, s ezt művelik ma annak az ideológiának a képviselői, amely ideológiát nem nevezek nevén.
Elgondolkodtató, hogy épp egy olyan ember követi a francia gondolkodó által leírt gyakorlatot, aki egykor, gyermekkorában, maga is megtapasztalta, hogy az emberiségen kívül helyezték. Egy olyan írónő, aki nemrég a Magyar Kurír katolikus hírportálnak nyilatkozva ezt mondta: „Ember akarok maradni, nem hagyom magam megmérgezni a gyűlölettel. Tisztelek minden embert, az utolsó koldusig.” (Magyar Kurír 2021. április 16.)
Ez a tisztelet az elmúlt szombaton, a tudósítás szerint, nem „működött”. Szomorú ez a történet – ha a 168.hu által idézett mondat valóban így hangzott el. Mert a kételkedésben mindig ott lapul egy csipetnyi remény.
(Szalay László/Felvidék.ma)
