Szlovákiában az iskola állandó innovációját sürgető késztetés egyik motorja a szlovák nyelv oktatásának a kérdése.
Persze nem a szlovák nemzetiségű gyerekek szlovák nyelvoktatásáról van szó, pedig az is megérne egy misét. Nem azért, mert ez szlovák specialitás lenne, hanem mert ez sajnálatosan globális probléma lett, vonatkozik a magyar, német, francia, angol stb. gyerekekre is. Mindenütt szerte a világon arra panaszkodnak, hogy a fiatalok kifejezőképessége egyre gyatrább, nyelvük szegényesebb, nem tudják megfogalmazni gondjaikat s gondolataikat. Vannak, akik rosszallóan legyintenek erre (ez a mai fiatalság!), vannak, akik nevetnek a nyelv elleni vétkeken, de olyanok is, akik a probléma egyik forrását is látják: a tévé s a számítógépek (és származékaik) romboló hatását. Mert azok használatánál nem föltétlenül a választékos nyelv a jellemző. Az igényes nyelv, a bő szókincs, a finom (lélektani) megkülönböztetés többek között a népmesék világából ered, azt azonban szorgalmasan elhanyagoljuk. Minden tanulás alapja az, hogy attól tanulunk, aki többet tud – a nyelvet is. Az a (falusi) közösség, amely a gyereket magába foglalta (és foglalkozott vele) hétköznapokon és ünnepeken egyaránt, s ahol el lehetett lesni a kifejezések különbözőségét, gazdagságát, differenciáltságát, már szinte nem létezik. A gyerek önmagával van elfoglalva, kortársaival, azokkal kommunikál (sms-ezik és e-mailezik), végül az idősebbekkel (szülőkkel, stb.) „úgy sem lehet beszélni”. Az ilyen aligha lehet pozitív hatással a nyelvkultúrára. Annak ápolása szintén az iskolára hárul, holott ez is elsősorban a család feladata lenne. Mert a családnak kéne a gyerek kezébe az első könyvet adnia. De ha ott a könyv nem szükséglet, ritka az olyan eset, hogy mégis a gyerek kedvtelése közé tartozik majd az olvasás. Márpedig az olvasás (a jó, értékes könyvekre gondolok, nem akármilyen bestsellernek kikiáltott szemétre) eléggé nem hangsúlyozhatóan fontos a nyelvi kultúra fejlődéséhez. Márpedig aki nem képes önmagát pontosan, differenciáltan kifejezni, elsősorban önmagának árt. Ám úgy látszik, manapság azt nem tartják fontosnak. Jót mulatunk, ha valaki bármi sületlenséget mond, s hülyének tartjuk, holott csak nem tud rendesen beszélni, hiányzik a megfelelő szókincse, megkülönböztető képessége fejletlen, s ennek következtében szellemi élete is szürkébb.
Ha tehát a nyelv oktatásáról beszélünk, úgy elsősorban az anyanyelv minél jobb elsajátítását kéne ezalatt érteni, hogy valóban pontosan néven tudjuk nevezni gondjainkat, minden bajunkat és örömünket. Ez kifejezőképességünk alapja. Jobb közlési eszközt, mint a nyelvet egyelőre még nem találtak ki, s nem is fognak. Manapság már nem szokás Comeniust emlegetni, pedig okos ember volt, s nem véletlenül hangsúlyozta az anyanyelvet, mint az eredményes tanulás alapvető követelményét. És figyeljünk oda: anyanyelvről beszélt, nem állam- vagy hivatalos nyelvről. Az ő korában az ugyanis a latin volt, a mindennapi halandónak idegen nyelv, csakúgy, mint a Szlovákiában élő magyaroknak (vagy más anyanyelvű kisebbségnek) a szlovák. Nem sok fantázia kell ahhoz, hogy elképzeljük, Comenius idejében azt akarta volna az akkori uralkodó, hogy mindenki jobb érvényesülése érdekében tanuljon meg kiválóan latinul. Tudom, sántít a hasonlat, hiszen más világ volt az, na de mégis: vajon milyen nemzetiségi elnyomásról beszélnének ma? Még a Monarchia sem támasztott olyan elvárásokat a magyar nyelvtudást illetően, mint a mai Szlovák Köztársaság a szlovák nyelv miatt. Ráadásul csupa „jóakarattal” vezérelve, figyelmes atyai gondoskodással, nehogy véletlenül diszkrimináljanak bármilyen Szlovákiában élő magyart. De vajon ki az a csúnya soviniszta, aki gyengébb nyelvtudásunk miatt diszkriminál minket? Csak nem a szlovákok? Ejnye, hát ezt tételezik föl hivatalos helyről? Mert a föltételezés, ugyebár, onnan érkezett…
Diszkrimináció (megkülönböztetés, kirekesztés) alatt azt értjük, hogy „hátrányos különbségtétel, az egyenlő elbánás elvével ellentétes eljárás”. Vajon miért teszi ezt egy magát demokratikusnak tartó állam?
Gyanítom, hogy az illető hivatalos személy ezt nem így gondolta, hanem úgy, hogy önmagunkat hozzuk hátrányos helyzetbe azáltal, ha nem tudunk elég jól szlovákul. De akkor miért nem ezt mondta? Miért nem fejezi ki magát pontosan? Nekünk kell, neki viszont nem szükséges a nyelvet (saját anyanyelvét!) megfelelően bírni? És ez nem egyedi példa, sajnos gyakori, hogy éppen a nagy melldöngetők azok, akik sorozatban vétenek a nyelv ellen, amelyet annyira védeni szeretnének. Ugyanakkor: minél jobban tudom, ismerem az anyanyelvemet, annál könnyebb más nyelv elsajátítása is. Ha legalább egy csipetnyi pedagógiai érzékkel, képesítéssel rendelkeznének azok, akik szemünkre vetik állítólagos hiányos szlovák nyelvtudásunkat, tudhatnák, hogy az idegen nyelv ismerete, tudása az anyanyelvre épül, ha tehát szlovák tudásunkat kívánnák oly nagy szeretettel jobbítani, akkor elsősorban a lehető legjobb magyar nyelvi tudásunkat ösztönöznék. Legalább ez volna logikus. Amennyiben a logika és a józan ész ebben a témában egyáltalán szerepet játszik.
Mert úgy igazából a hibátlan nyelvtudás egyáltalán nem játszik főszerepet az érvényesülésben. Elég megnézni a sok kínai és vietnami üzletelőt, mennyire tudnak azok szlovákul. Persze, nem szlovák állampolgárok ők, tehát őket ez „nem érinti”. Az ám, csakhogy nem erről van szó, hanem az érvényesülésről. Márpedig az említett üzletelők nem úgy néznek ki, mint akik nem érvényesülnek. Hasonló abszurditás a nyelvhasználat más területe is. Ha egy cég vagy üzlet neve magyarul van föltüntetve, úgy az elsődleges kritérium az, vajon az adott helységben megvan-e a 20 %. Ha viszont angolul van, az ilyen kérdés föl sem merül. Ugyan miért nem? Miért van annyi „shop” és „pub”, miért nem lehet „obchod” és „krčma”, ha már egyszer szlovákul kell minden?
Egyoldalú némiképp ez az államilag elvárt szeretet. Ha már annyira hangsúlyozzák a békés egymás mellett élést, miért nincs – legalább fakultatív szinten és legalább a vegyes lakosságú régiókban – a szlovák iskolákban magyar óra is? A megértés nem egyirányú út, az csakis kölcsönösségen alapulhat, csakhogy ilyennemű kölcsönösséget egyelőre nem tapasztalni. A „na Slovensku po slovensky” (Szlovákiában szlovákul) elv xenofób diszkrimináció és sért, megaláz, nem méltó a modern demokráciához. A kölcsönösség továbbá úgy is megnyilvánulhatna, hogy megértőbben értékelnék a szlovákiai magyarok szlovák tudását (például műveltségük, meg egyéb körülmények figyelembevételével) és nem kötnének bele minden apróságba, bármilyen nyelvi botlásba. Az olyan mesék, miszerint elutasítják a magyar helységben kiszolgálni az üzletben a vevőt azért, mert nem magyarul beszél, felejthetők: ha valóban előfordul az ilyen, az nem nemzetiségi kérdés, hanem az emberi butaság, korlátoltság problémája, s úgy is kell értékelni és bánni azzal. Elég jól ismerem a magyar iskolák szlovák nyelvoktatásának színvonalát: nagyon gyengeeszűnek kell lennie valakinek, hogy képtelen legyen legalább úgy-ahogy megértetnie magát szlovákul. Ha életkörülményei nem követelték meg ezt a tudást, akkor is van keze-lába: jóakarattal minden megy. Ám ha valakinek tényleg nem fog az agya – bármilyen oknál fogva –, annak érvényesülése nem szlovák nyelvtudásától fog függeni.
Folytatjuk!
Aich Péter, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”34271″}