Ma rendre jelennek meg visszaemlékezések egyházi és nem egyházi sajtóban azokra a hősi, drámai, végső értelemben győzedelmes napokra. Úgy gondolom, a mai, 65. főhajtáson illő és eleinkhez méltó elővennem azt a memoár cikket, amelyben 2016 októberi napjaiban megírtam a gyermekszemmel megélt forradalmi napok biográfiai eseményeit.
A 60. évfordulón az alábbi cikk a Felvidék.ma online honlapon jelent meg először. Utána a kolozsvári agnusradio.ro blogoldalon, illetve a győri városi lapban. Majd tavaly, a 64. évfordulón a következő ugyanezen helyeken, Az ágyúcsövekre még sehol sem hirdettek nulla toleranciát címmel.
Csábító lenne azt írni: Az én 56-om. De akkor és ott sokkal többről volt szó. „Nem érti ezt az a sok ember,/Mi áradt itt meg, mint a tenger?/Miért remegtek világrendek?/Egy nép kiáltott. Aztán csend lett…./Angyal, vidd meg a hírt az égből,/Mindig új élet lesz a vérből. (Márai Sándor, Mennyből az angyal). Vagy ahogyan Csiha Kálmán néhai erdélyi püspök a román diktatúra megalázó börtöneiből szabadulva írta: a szabadságról csak kicsit, s félve énekeltünk. De énekeltünk és emlékeztünk. Ma félelem nélkül énekelünk és emlékezünk.
1958. október 23-án Édesapám megfogta a kezemet, s elvitt Győrben azokra a helyekre, ahol a feledhetetlen események történtek: a börtön elé, ahol az első gépfegyver ropogására megrémültem nyolcévesen, a városháza elé, ahol a kivágott nemzeti lobogó a forradalom első győri áldozatának holttestét takarta, átvérezve honfivérrel. A Baross híd városi oldalához, ahol a ledöntött Sztálin-szobor állt. És a Kisfaludy-szoborhoz, ahol a szovjet tankok a megszálláskor Bécs felé irányított ágyúcsővel rostokoltak. A nyúzott katonák úgy vélték, hogy a Szuezi-csatorna partján állnak, amint velük beszélve Édesapám szerb nyelven megtudta hatalmas félrevezetettségüket.
És aztán Édesapám egészen a halála előtti évig, 1986 októberéig minden évben elvégezte ezt a különös rituálét, a szabadságharc tiszteletére kitervelt győri civil zarándoklatát. Amikor tudtam, mentem vele én is a szabadságharc győri helyszíneire. Fogta a kezemet és halkan, olykor súgva regélt. Majd később minden október 23-án gyertyát gyújtott lakásunkban.
Hálás vagyok neki ezért a szakadatlan, néma családi körmenetért, a szabadság tiszteletköreiért.
Ez is erősen hatott rám, élt tovább bennem, s hozzájárult ahhoz, hogy ezt az alábbi memoár esszét megírjam, s közreadjam. Református teológusként mélységesen egyetértek az akkori kortárs Ernst Kaesemann német újszövetségi professzor találó mondatával:
a szabadság ellenállhatatlan hívása visszhangzik minden földi szabadságküzdelemben.
Az isteni szabadság korlátokat feszegető tágassága jelenik meg minden emberi szabadságküzdelemben, forradalomban. A szabadság tiszteletköreit lélekben ma is végigjárom. Idén pénteken, egy nappal a nagy nap előtt Győrben személyesen is időutazáson voltam. Ez az én emlékező körmenetem. Tartsanak velem! Tiszteljük meg együtt a 65 évvel ezelőtti napok neves és névtelen hőseit…
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
