Nehéz, nagyon nehéz írnom azokról a napokról. Még most is elevenen idéződik fel lelkemben, s beleremegek. 1956. október 23-a.
Amikor eggyé vált a haza és az ország
Azoknak az óráknak és napoknak az izgalma: félelem, remény, izgalom az utcákon, meg az éteren át, a Szabad Európa Rádió és a Magyar Rádió hangjára, Nagy Imre beszéde nyomán, meg a szózat és a himnusz recsegve átszűrődő akkordjaira. Később a Tartsatok ki! minden felől hangzó biztatásai. Aztán apám ideges rohanásai el otthonról a Városháza elé, majd a Városházára, aztán lelkesült hazatérései, s amint remegő kézzel rágyújt, és halkan ezt mondja: Már halottja is van a forradalomnak. Ez nem játék!
Akkor nyolcéves voltam. A kíváncsi gyermekszem sok mindenre rátekintett, rácsodálkozott. Az emlékképekkel még tele nem rajzolt lélek mohón fogadta be a képeket a külvilágról, s olyan mélyre tárolta, hogy onnan még a halál sem törölheti ki. Mire emlékszem, amikor a lélek mélyén rögzített képsorokat elkezdem pergetni? Szeretném részletesen, mégis csak töredékesen lehet leírni az én győri 56-omat, amit és ahogyan a nagy történelmi forgatagból, ma már tudjuk, történelemfordító napokból láttam, megőriztem. 60 év múltával megpróbálom valamennyire kiírni magamból a hangulatot, mert akkor az összefüggéseket még nem is sejthettem. Tiszteletadásom ez felnevelő városom, otthonom, a vizek városa hősei előtt, leginkább a mártír Tihanyi Árpád előtt, akinek nevét többször is hallottam édesapám ajkán, meg Szigethy neve előtt. És egykori általános iskolás osztályfőnököm, Magyar Vilmos tanár úrnak a forradalom eltiprása után is igazságkimondó protestáló kiállása, megalkuvásmentes gerincessége előtt. És azok előtt, akik sokan voltak, meg édesapám előtt, aki a hazugság győztes kommunista hatalma ellen mindhalálig protestáló keresztyén kisgazda példáját hagyta rám. S azok előtt, akikről akkor még nem tudhattam, nem tudtam, csak később olvastam, hallottam: szűkebb pátriám, Győr és környéke mártírjai ők… Ma már így fogalmazok azokról a hetekről: végre egyszer összeölelkezett, eggyé lett az eseményekben – még látszólagos kaotikusságuk ellenére, sőt között a HAZA ÉS AZ ORSZÁG. Akkor átélhettük a történelemre is érvényes nagy igazságot: „Isten még görbe betűkkel is egyenesen ír!”. Amikor a kettő, haza és ország végre ugyanazt jelentette pár históriás pillanatig, amikor jó magyarnak lenni, ehhez a nemzetközösséghez tartozni.
A szabadság hatalmának különös mámora
Piszkos börtönszürke volt minden azon a különös délutánon. A főút, a Lenin út, meg a mai Révai Gimnázium mögötti rövid, szűk utcácska, amelynek egyik oldalát a börtönépület félelmetes szürke tömbje határolta. És szürke volt a fenti képen látható győri városháza épülete, legfőképpen az a nyomasztó palaszürke ég fölöttünk feledhetetlen. Valahogy mindig az volt az érzésem akkortájt, s még évtizedeken át, hogy szürke országban élünk. És fáradt szürke volt a melósok arca is, akik azon a kora délutánon a műszak után kiözönlöttek a Vagon-gyár kapuin, s csapatostul jöttek a vasútállomás felé.
Már terjedt a hír, kiabálták egyre többen és hangosabban: Pesten kitört a forradalom. Azt sem tudtam, miről kiabálnak. Csak a nyugtalanságot, feszültséget, a tömeglendületet érzékeltem, ez ragadt, sodort magával. Szervezetlen tolongás, ötletszerű rohangálás töltötte be az utcát a városháza előtt, a Baross hídnál. Nem véletlenül özönlött ide a felbolydult tömeg. A híd lábánál volt a szovjet hősi emlékmű, először azt akarták ledönteni. Nem nagyon engedett az erőnek. De a csillagot le tudták feszíteni. A nagy esemény akkor mégis az volt, amikor a városháza homlokzatán „trónoló”, majdhogynem pöffeszkedő hatalmas vörös csillagot sikerült eltávolítani és a földre hajítani. Diadalmámor, diadalordítás töltötte be a teret. Közben nem percek, órák teltek el. Valakik azt kiabálták, szerezzünk fegyvert. Mások: vigyázzatok, mert az ÁVO jönni fog. Valami akkor megindult Győrben. A város felbolydult népe kezdte érezni, hogy itt az óra, amikor valamit lehet tenni. Most vagy soha! Végre nem ők az elszenvedői a dolgoknak, hanem kezükbe vehetik az irányítást. Az egyre inkább nekibátorodó hangulatban a cselekvés szabadságának az addig még nem tapasztalt mámora kezdte hatalmába keríteni az embereket. A szabadság hatalma volt ez, a hatalom zsarnokságával szemben. Valóban különös, nagy és még nem ízlelt lehetőség. Szabadságkóstoló.
Börtönvilág gyermekszemmel
Hogy, hogy nem, ma sem tudom összeállítani magamban a lépéseket, de egyszer csak a börtön előtt találtam magam. A tömeg „vitte magával” a kisfiút. Nem is gondoltam arra, hol lehet édesapám, édesanyám. Most valahogyan nem hiányoztak. Hiszen valami történik itt, s ha ennyi felnőtt ilyen izgalommal jár-kel, akkor az mégis csak valami! És az is volt. A történések fősodrába keveredtem. „Nyissátok ki a börtönkaput! Engedjétek ki a politikai foglyokat! Feszítsétek fel a zárkaajtókat! Bontsátok ki a falakat, mert vannak, akiket nem csak berácsoztak, hanem be is falaztak! Siessetek, mielőtt eldördülnek a lövések!”. Ilyen és hasonló mondatok szólalnak meg bennem még ma is. (És az is, ami az akkori rendszer hosszú időn át megmaradt jelszava, munkamódszere volt, a gyűlöleté, hiszen ezt is olvashatták a rabok, s a smasszerek: Ne csak őrizzétek, de gyűlöljétek is őket!). És lássunk csodát, egyszer csak kinyílt a magas, széles vaskapu a szögesdrótos fal közepén, s megjelent a legkülönösebb szürke sereg, amit addig életemben láttam. Rabok jöttek bizonytalan vagy éppen sietős léptekkel kifele a kapun. Egy szürke világ szürke áldozatai. Öt, tíz, húsz… számoltam előbb őket, aztán abbahagytam a számolást. Megdöbbentem öltözékükön. Ilyen a rabruha? Felülről lefele szürke, meg piszkosfehér csíkok váltogatják egymást. Durva felső, szürke nadrág. Szürke katonasapka. Bakancs. Olyanok voltak, mint a felöltöztetett madárijesztők: soványak, összezuhantak, lötyögött rajtuk a rabruha. De izgatottak, s valahogy nem találták sehogy sem a helyüket a „szabad utcán”. Micsoda abszurd fokozatai a szabadságnak! Amikor a külső zsarnokság is szabadnak tűnik a rácsok mögötti világhoz képest! Maguk sem hitték el, mi történik velük. Csak úgy ki lehet sétálni a börtönvilágból? Szédelegtek a nem várt szabadulástól! Aztán a Lenin úton, az utcasarkon régi Csepel busz, meg teherautó várt rájuk. Kiabálás hallatszott: Gyorsan, gyorsan, szálljatok fel, indulunk Bécs fele. Valaki még visszakiáltott: Ne hagyjátok benn a befalazottakat!
A mai Révai Gimnázium oldalán, a börtönnel szemben utcahosszat mély árkot ástak, vízvezetéket vagy valamilyen más vezetéket fektettek le. Miközben e különös „szabadítás” zajlott, hirtelen távolról lövések remegtették meg a levegőt. Ilyet sem hallottam még. Beleremegtem. A tömeg meglódult, ki rohanni kezdett, ki beleugrált a kiásott gödörbe. Kicsi gyerek lévén, engem löktek be először, fölém nehéz testek hasaltak. „Vigyázzatok, feküdjetek le, jön az ÁVO!”. Erre milyen a gyerek? A kíváncsiságtól kipréseltem valahogyan a fejemet a felnőttek testei között, s láttam, a főútról tényleg befordul egy Csepel teherautó, a sofőrfülke tetején rém nagy gépfegyvert láttam, mögötte marcona képű, durva ballonkabátba öltözött férfit, amint a dobtárat igazítja a fegyver tetején. És egyszer csak elkezdte ő is remegtetni a levegőt: majd kiesett a szívem. Levegőbe lőtt, adott le sorozatot. Aztán eltűnt az állomás előtt a teherautón. Csend lett. Nagy csend. Nem tudta senki, most mi történt. És mi fog történni. Visszajön, visszajönnek? Vagy tényleg elmentek? De az életösztön – életösztön. Gyorsan mindenki kiugrált a műszaki gödörből, és indult a városháza felé. Én is. Már kezdett sötétedni. Még sötétebb lett a szürkeség. Hirtelen édesanyám lépett elém izgatottan, megragadta a kezemet: Gyerünk innen! Neked itt semmi keresnivalód! – mondta, s futva, rohanva indult velem haza. Akkor a Káptalan-domb aljában, a Sarkantyú közben laktunk. Üres volt a ház, amikor hazamentünk. Édesapám „úton volt”. Mint annyiszor azokban a napokban. Hova, miért, soha sem tudtam meg. De valami ismeretlen érdeklődés, feszült várakozás kerített hatalmába. Indultam, szöktem volna otthonról. De édesanyám jól tudta, miért zárta be az ajtót, meg a kaput… Ez a védelem zárt ajtója volt, a féltésé és a szereteté. Mennyivel másabb volt ez a zárt otthoni világ, mint amaz, aminek szürke vaskapuján át pár szempillantásra betekinthettem. Attól megborzongott a lelkem, ettől biztonságban éreztem magam. De izgalmam, kíváncsiságom nem csillapult.
Október 25-30.: Végre!
Apám egyre ritkábban jött haza. Leginkább csak rövidet aludni, s ment tovább. Először arról számolt be, hogy a városháza dísztermében a munkások, a forradalmárok leszedték a Lenin képet. Aztán a városháza előtt Nemzeti dalt, s más verseket szavaltak, meg beszédek hangzottak el. Volt egy számomra is szomorú pillanat. Édesanyámmal éppen falatot vittünk édesapámnak, amikor a Városháza előtti téren egy koporsót láttam. Nem tudtam, volt-e benne halott. Oda akartam menni meggyőződni arról, hogy jelképes-e vagy valódi? Édesanyám nem engedett. Kis idő múlva átlyukasztott nemzeti színű zászlót hoztak, azt húzták rá a koporsóra. A forradalom első győri áldozata – mondták. Édesapám ezekben az órákban Munkástanácsokról beszélt, meg Forradalmi Bizottságról. Szigethy Attila nevét említette, meg a Nemzeti-, és Munkástanács megalakulását, s örömmel húzta elő lódenkabátjából a szabad győri sajtó termékét – így fogalmazott -, a Győr-Sopron Megyei Hírlap szürkés-sárgás példányát. Közben elterjedt a hír, hogy a nemzetközi Vöröskereszt segélyszállítmányokat küld, ezek folyamatosan érkeztek is a városba, meg a városon keresztül a főváros irányába. És hangzott a Szabad Európa és a Kossuth Rádió hangja. A független magyar kormányról hallottunk mindenfelől. Meg az ENSZ-ről, amelyik majd mellénk áll, meg arról, hogy amerikai csapatok állomásoznak az osztrák oldalon.
Édesapám néhány győri művésszel felvette a kapcsolatot, és korábbi tervét próbálta egyeztetni velük: létrehozni egy független művésztelepet Győrben. Mivel ő keramikus volt. És kun makacssággal dolgozott terve megvalósulásán. Végre! – ismételgette. Hogy ez mire vonatkozott pontosan, nem tudtam. Az eseményekre? Hogy végre ezek a napok is eljöttek? Tervei kilátásaira? Azoknak a napoknak a legtöbbet hallott szava édesapámtól ez volt: VÉGRE! Édesanyámmal mi a hátországot alkottuk. Néha becsomagolt elemózsiát vittünk édesapámnak a Városháza elé, máskor a közeli Kármelita templomba mentem édesanyámmal imádkozni. Vagy a Sarkantyú köz elején lakó lelki nagymamámhoz, Kopány Erzsike nénihez, aki óva intett mindentől. Erdélyi lelke nagy bajt szimatolt. Református szíve és imádságos keze jótékonyan nyugtatgatott, amikor látta, hogy csupa izgalom vagyok. „Gyere, olvassunk Bibliát!” – mondogatta. A felbolydult és nyugtalan világban ő volt a béke szigete – kicsinyke szobájában a tengelyt, a középpontot az asztalon fekvő Biblia jelentette. Tele jelzőkkel, igés lapokkal. A Biblia élt, éltette olvasóját. És ezt tette később is, amikor a még nehezebb napok jöttek. Mert jöttek…
1956. november 5. – Tanokkal lőtték szét a szabadságot
Hallottam édesapámtól, hogy a parlamentert, Maléter Pált, aki béketárgyalásokra ment az oroszokhoz, letartóztatták, tőrbe csalták. A szürke napok borongós, fájdalmas novemberi nyirkosságba fordultak a Rába partján. És a magyar történelemben is jöttek a nemszeretem, nyirkos napok. Egyszer csak berohan a szobába édesapám, és szinte sírásba forduló, remegő hangon, visszafojtottan mondja, már-már ordítaná: Itt vannak! Itt vannak! – Kik? – kérdezem. – Az oroszok fiam, mindennek vége! – Hát nem végre, édesapám? Mindig ezt mondtad: végre! Miért, hogy most vége? Miért, minek vége? – Ekkor hetek óta először megfogta a kezem, és azt mondta, most jól figyelj. És kivezetett a lakásból. Jobbra, Erzsike néni háza oldalán, a Sarkantyú köz bejáratánál hosszú csövet láttam belógni közünkbe. Ez meg mi? – Ágyúcső, egy tank lövegcsöve – mondta édesapám. Micsoda? Nézzük meg! – jöttem volna gyermeki izgalomba. De ő leintett. – Ilyenekkel lőtték szét a szabadságot! Jegyezd meg, kisfiam! – Később megtanultam: T-54-es szovjet tank volt, ami valósággal beszorult a köz bejáratába.
Mélyen belekarcolva Erzsi néni lakásának a falába. Ám a különös történet ezután következett. Édesapám jól beszélt szerb-horvátul, hosszú ideig élt és alkotott, meg tanított is az újvidéki (ma Novi Sad) művésztelepen, Baranyi Ferenc szobrászművész műtermében. Meg Mostarban, az ottani művésztelepen. Szóval az én édesapám megszólalt ezen a nyelven, s a lőállásban páncélsisakban derékig kimagasló, mongolarcú, vágott szemű szovjet katonát megkérdezte, nekem tolmácsolva mondanivalóját: Mit kerestek itt? S miért jöttetek ide, éppen ebbe a közbe? – A katona kimászott a páncélozott toronyból, és előhúzott az oldalán lévő térképtáskából egy katonai térképet. És rábökött egy helyre, ezt mondva: Mi a Szuezi csatornához jöttünk, nézd, itt a csatorna, mi meg itt, az a feladatunk, hogy megvédjük a csatornát az ellenségtől. Apám felháborodottan, csaknem ordítva válaszolta: Stá, stá, stá? Zgyesz Vengrija, nyet Kanal Szujez. Zgyesz Vengrija, panyimajes? Fogalmam sem volt arról, miről beszél, de nagyon izgatott volt. Mit, mit, mit? Ez Magyarország! Nem a Szuezi csatorna! Ez Magyarország, érted?! Ő meg csak nem értette, hogy a Rába nem Szuezi csatorna! Fájdalom, mérhetetlen fájdalom érződött apám ingerült, mégis visszafojtott hangján. Csak annyit jegyzett meg nekem halkan: Eddig is hazudtak, ezután is azt fognak! Mivel a tanktól nem tudtunk továbbjutni a Kisfaludy szobor irányába, a köz Király utcai oldalán mentünk ki a szoborhoz. Ott szintén egy T-54-es állt, járatta a motorját, undorító büdös füst áradt belőle. Csövével Bécs felé állt. Apámmal bejártuk a város főbb utcáit. Katonai teherautók, lövegek vonultak.
Kezdett keringeni a hír: Tihanyi Árpádot lakása ablakán kidobták, megölték, Szigethyt elvitték. Jöttek a letartóztatások. A megfélemlítés. A hatalom kőkemény zsarnoksága. A megtorlás „szabadsága, szabadossága”. Apámért egyik hajnalban barátok jöttek: Gyere velünk, most még át tudunk jutni Ausztriába. – Nem! – volt az egyszavas, kemény, kunosan dacos válasz. És maradt. Majd pár nap múlva bőrkabátosok jelentek meg nálunk éjszaka. És elvitték édesapámat. Haláláig nem beszélt arról, mi történt vele. 1957 elején jött haza…
1964. július – a forradalom személyes áldásai
Édesapám passzív ellenállásába vonult vissza – haláláig. Legjobb barátja, Szalai Jóska, aki hívta Ausztriába, 1958-tól családjával a svédországi Malmőben élt. Hívta többször édesapámat, látogassa meg, amikor már lehetett ilyen útra útlevelet kérni. Ő nem ment. Azt írta neki, mutassátok meg a fiamnak a ti világotokat. Így jutottam először 1964 nyarán Svédországba. Hogy világot lássak. S láttam bizony sok mindent. Akkor volt a kubai válság. S láttam, amint szovjet kereskedelmi hajókon rakétákat szállítanak. Itthon meg erről nem szabadott beszélni sem. De az igazság és Európa másik oldalának meglátását 1956-nak köszönhetem, az én győri 56-omnak. Meg azt, hogy egy puritán dominikánus templomban ott északon tértem meg, s döntöttem el, hogy református teológiát fogok tanulni.
1989. szeptember – Győrtől a kopjafák megáldásáig
Az új Magyar Köztársaságban az első pillanattól fogva édesapám protestáló magatartása mozdított arra, hogy lelkészként, újságíróként, protestánsként a nyilvánosság előtt vállaljam apai, otthoni elkötelezettségünket. És megpróbáljam gyakorolni ezt. Ilyen pillanat volt, amikor Hegedűs Lóránt akkori budapest-szabadság-téri lelkésszel, későbbi püspökkel, meg Vékey Tamás református költő barátommal a frissen felállított 289-301-es parcellák kopjafáit lehetett megáldani, ott voltam, lehettem én is. Ez is valahol azoknak a napoknak az indítására történt, olykor könnyek között mondva az áldó Igéket a szabadságharcosok emlékezetét őriző kopjafák között. Minden kopjafában egy égre mutató, figyelmeztető ujjat láttam, egy-egy élet intését: Vigyázzatok! Legyetek éberek! A napok gonoszak! Bizony az ember sokszor nem testvére embertársának! Ezek az áldozatok még holtukban is üzennek, figyelmeztetnek. Értjük-e őket? Micsoda nagy dolog, amikor HAZA és ORSZÁG eggyé tud válni egy nagy szabadító lélegzetvételben, szívdobbanásban, együttgondolkodásban, forradalomban – és ezt a nagy egységet vérrel és hátratétel vállalásával is képes megpecsételni!
1989. november 4. – Győrtől a Hősök téri közimáig
És amikor Romhányi és mások a nemzeti megújulásért, az oroszok kivonulásának sürgetéséért és 1956 hőseinek élő emlékezetben tartásáért a Hősök terére szólították a tömegeket, ott is részt vehettem a nyilvános alkalmon Vékey Tamás barátommal. Ott hangzott el rövid történelmi hálaadó imám, amit a győri eseményekre emlékezve fogalmaztam meg, belefogalmazva a városomban átélteket. „Istenünk, Történelem Ura! Köszönjük Neked azokat az ismert és ismeretlen honfitársainkat, akik 1956 fényes és véres napjaiban bátran vállalták a kiállást a haza és népünk szabadsága mellett. Köszönjük azokat, akik az elnyomás évtizedeiben is ébren tartották bennünk a szabadság reményét, az igazságot és azok emlékét, akiket nem lehetett semmilyen eszközzel megtörni. Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy méltó örökösei lehessünk nekik, amikor szabadságunkért már nem kell olyan nagy árat fizetnünk, mint őnekik. Áldd meg, Urunk a magyart és adj szabad lakozást e hazában az idők végezetéig. Ámen.”
Amikor vége volt a gyűlésnek, odalépett hozzám Rapcsányi László, a Magyar Rádió adásszerkesztője. Akkor vettem észre, hogy a közvetítő kocsi is ott áll a szoborcsoport oldalában. Röviden csak ennyit mondott: „Felvettük!”. Figyelmeztetés volt, emlékeztetés? Évek múltán aztán mit ad Isten! A Magyar Rádió Református Félórájának adásszerkesztőjeként munkatársa lettem Rapcsányinak. És azzal a közvetítő kocsival, amiben akkor a felvételezés történt, éveken át közvetítettünk református istentiszteletet határon innenről és túlról, sőt még Genfből is. Isten útjai és a forradalom működő, ható emlékezete ennyire élő, jelenvaló. Van mire emlékeznünk, van miért hálásaknak lennünk – október 23-án is. Lehet, egy ütközetet elveszített a nemzet, de a csatát végül is 1989-ben megnyerte.
*
Olykor a történelemre is igaz, amit Jézusról már sok százada hirdet a teológia: Victor, quia victima – győztes, mert áldozat! A nagy, végső győzelemig az áldozaton, áldozatvállaláson keresztül vezet az út. Lehetnek átmeneti, nagypénteki győzelmei a gonosznak, az életellenes, nemzetellenes, magyarságellenes, szabadságellenes fenevadnak, de a húsvét feltartóztathatatlanul közeledik. Még akkor is, ha a harmadnapra feltámadott, a resurrexit tertia die jó hírére és valóságára olykor évtizedeket kell is várnunk.
2016. október 23-án is nagy üzenet: Victor, quia victima! Adja meg a történelem Ura, Istene, hogy ne kelljen soha többé a jövőben sem nekünk, sem az utánunk következő nemzedékeknek így fogalmaznunk. Ne legyen fejünk fölött soha a történelem forgandósága miatt palaszínű, nyomasztóan szürke az ég, ne legyen soha többé börtönvilág – Magyarországon!
