A magyar szabadságharc két jeles főtisztjéről, a későbbi tábornokokról, Pongrácz Lászlóról és Pongrácz Istvánról már megemlékeztünk Felsőtúr kapcsán e lap hasábjain. Volt azonban egy harmadik innen származó főtiszt is, Pongrácz Sándor, az unokatestvére az előbbinek, illetve testvéröccse az utóbbinak. Ő Pongrácz István honti táblabíró hetedik gyermekeként született 1824. március 12-én. Miután 1890. április 20-án Pozsonyban elhunyt, a felsőtúri családi sírboltban helyezték örök nyugalomra. A sírbolt fölé nővére, Pongrácz Anna egy szép obeliszket állított, melyre tábornokunk nevét is felvésték.
Pongrácz Sándor bár nem vett részt a magyar szabadságharcban, nevét, rövid életrajzát Bona Gábor mégis szerepelteti egyik könyvében (Századosok az 1848/49. évi szabadságharcban), ezen adatokat említve többek között: „Az olmützi katonaiskolán végez (1839-1842.), majd hadfi, 1846- hadnagy, 1848. júl. 1. főhadnagy a 2. könnyűlovas ezrednél Krakkóban. Okt. 19. (nov. 1.) századossá nevezik ki a 43. honvédzászlóaljhoz, de nem engedik haza. A császári hadseregben folyamatosan tovább szolgálva ezredes lesz (1866.) 1869. áthelyezik a magyar királyi honvédséghez. 1873. vezérőrnagy, 1879. altábornagyi címmel nyugalmazzák.” (A kiadvány internetes változata) Gyürky Antal helytörténészünk szintén ír Pongrácz szabadságharc alatti helyzetéről, megemlítve, hogy Krakkóban érte őt az 1848. év, s így „keveset tudhatott meg ugyan a hazában kitörő szabadságharcról, de az is, amennyit tudott, felébresztette benne a vágyat forrón szeretett hazájáért harcolni, de ez utol nem érhette”. (Gyürky, 1874:216.p.) Hasonlóképp vélekedett Egervári Ödön is a Magyar királyi honvéd törzstisztek albumában a Pongráczról írt portréban: „Az 1848-ik év Lengyelországban érte Pongráczot, még pedig jó távol a hazájától, az orosz birodalom határain, s ő igen keveset tudott a honn történtekről, vagyis arról tudnia nem volt szabad.” (Egervári, 1870:29. p.)
Lengyelországi tevékenysége kapcsán valamennyi vele kapcsolatos írásban kiemelik katonai nagylelkűségét, emberségét. Az egyik helyen olvashatjuk, hogy amikor a lengyelek élet-halál harcukat vívták az oroszokkal szemben, azok egészen az osztrák határra űzték „a hazaszeretettől lángoló lengyel csapatokat”, akik a határon átszorulva az ottani főparancsnok, Pongrácz előtt rakták le a fegyvert. S mint feljegyezték: „Egy szép vonás nyilatkozott ekkor Pongráczban, mely lelkét jellemzé. Ő a legjobb, leghumánusabb bánásmódban részesíté a szerencsétlen szabadságharcosokat.” (Gyürky, 1874:217. p.)
Pongrácz Sándor kúriája egy régebbi archív felvételen. Csáky Károly repr.
Pongrácz több helyen is határőrvidéki parancsnokként szolgált: 1866 márciusában például „a kitörő porosz háború előtt, mint alezredes huszárezredével Szilézia határait őrzi, ahonnan júliusban már mint ezredes Csehországba indult az ottani csatatérre”. Az ismert és szerencsétlenül végződött csatában is hősiesen harcolt; bátorságának tanújelét mutatva ért el megdöbbentő cselekedetet. Ahogy Egervári írta: „A köninggratzi csatában, midőn már az ausztriai sereg hátrált, egy kitűnő rohamot intézett Pongrácz a 4-ik számu sléziai porosz huszárezreddel, miáltal az Elbán átvonuló császári sereg részét a poroszok üldözésétől megmenté. /…/ Ezen huszárrohamot maga az ellenség hivatalos lapjában, mint tökéletest és győzelmest említi, Pongráczot azonban, mint parancsnokot a holtak közé számítja, elég tévesen, mert ő és lova épségben tértek vissza a sikerült rohamból, s 45 lovat hoztak magokkal diadala jeléül, a lovak gazdái az ütközet terén maradván.” (Egervári, 1870:30. p.)
1869. április 1-jén kinevezték pestkerületi honvédparancsnoknak, majd a „felállítandó tanosztály felügyelője lett”. Pongrácz a pesti körökben is nagy tekintélyre tett szert, mint művelt, nyelveket beszélő, szakképzett hadügyi szakember. Megkapta a Lipót-rend lovagkeresztjét is, 1873-ban pedig őrnagy lett. 1879-ben nyugalomba vonult, mely alkalommal altábornaggyá léptették elő. Ezt követően visszaköltözött szülőfalujába, Felsőtúrra, ahol gyermekkora óta nem sok időt tölthetett, hiszen a katonai pálya más irányba vezette útjait. De férfikora delén birtokot vásárolt itt, kúriát épített, hogy – mint Gyürky írta – „megmutassa, hogy igazán Pongrácz, mert a Pongráczok egyik fő jellemvonása a testvérek s a rokonok közötti összetartás és szeretet”. (Gyürky, 1874:218. p.) Testvérével, Istvánnal együtt „iskolaszéki tagok is voltak. Év végi vizsgákra jártak és a szorgalmas tanulóknak jutalmakat osztogattak” – olvassuk a későbbi tanító, Szinger József krónikájában. (Szinger, 1933:4. p.)
A Pongrácz-kúria ma. Fotó: Csáky Károly
Hogy pontosan mikor építhette Pongrácz a ma is álló kúriát, nem tudjuk. Abban a községi krónikában, melyet Szinger József igazgatótanító a harmincas évek elején kezdett írni, csak ennyit olvashatunk vele kapcsolatban: „Itt lakott óvári és szentmiklósi Pongrácz Sándor nyugalmazott altábornagy. Épített egy kastélyt, mely később Walner Rezső nyugalmazott ezredes tulajdonába ment át. Walner Rezsőtől Mintál János a Trencsén megyei Tepličkáról vette meg, mivel 1 ½ úrbéri telek föld is volt hozzá.” (Szinger, 1933:4. p.)
Egy biztos, az 1853-as és 1861-es beltelki összeírásokban még nem szerepel Pongrácz Sándor mint birtokos, tehát ekkor még kúriája sem állhatott. Azon a helyen, ahol az most is látható, a régi térképek szerint testvérének, Pongrácz Lajosnak, illetve Cselko Józsefnek és Gecző Jánosnak volt telke, s azokon már épületek is álltak. Valószínűleg ezek felhasználásával, illetve a főútra néző keleti rész beépítésével alakíthatta ki a tábornok túri kúriáját.
A szlovákiai műemlékeket nyilvántartó kiadványban is szerepel az építmény, melyről azt írják, hogy a klasszicista kúria a XIX. század második felében épült, s 1920-ban újabb átalakításon esett át. Az egyszintes, U alaprajzú kétszárnyas épület mára sokat veszített eredeti jellegéből. Különösen a nyugati rész vált jellegtelenné. (Harminc, 1967:433-434. p.) Az utcára néző tíztengelyes homlokzat ablakai két-két nagyobb és két-két kisebb szárnyból állnak, felettük egykor szemöldökpárkányok voltak. Ezek felett kisebb téglalap alakú, szellőzőnyílás-szerű bemélyedések láthatók. Az épület keleti sarokfalaiból oszlopszerű kiemelkedést látunk, rajtuk egy-egy díszített kővázaszerűséggel.
A Pongrácz-címer a díszkardon. Fotó: Juraj Paluch
Meg kell még említenünk, hogy az önkormányzat nemrégiben Juraj Paluch pozsonyi műgyűjtőtől egy érdekes fényképsorozatot kapott. A képeken egy régi tárgy látszik, mely Pongrácz Sándor díszkardja volt. Az értékes relikviát a gyűjtő egy nyitrai ügyvéd fiától vette meg. A kardpengén ez a falirat áll: „Szül. 1824 Felső-Túron + 1890. ápr. 20 Pozsonyban/ szentmiklósi és óvári Pongrácz Sándor cs. és kir. cz. altábornagy kardja./ Isten király haza.” A kardon ott a Pongráczok címere is: a kiterjesztett szárnyú, fekete kétfejű sas, a koronás hármasheggyel, a kürtöt tartó páncélos karral és a hatágú arany csillaggal. (Borovszky, 1906:445. p.) Mivel a kardon a születés és a halálozás dátuma is ott van, feltételezhető, hogy ez később, a tábornok elhunyta után került oda, a díszkard pedig ott lehetett a Túron eltemetett halott koporsóján is.
Csáky Károly/Felvidék.ma
