Közzétették a szlovákiai tudósok rangsorát. A 205 legmagasabb H-indexel rendelkező kutató között szerepel a zselízi származású Dulai Henrietta is, aki a Hawaii-szigeteken, Honoluluban él és tevékenykedik, óceánkutatóként dolgozik.
A magyar pedagóguscsaládból származó oceanográfus szaktekintély a zselízi magyar tannyelvű alapiskolában kezdte tanulmányait, ahol már akkor a természettudományok érdekelték, ezért döntött úgy, hogy Nyitrán az élelmiszer-ipari szakközépiskolában folytatja tanulmányait mégpedig sörfőzés és borkészítés szakon.
Az érettségi után aztán Prágában szerzett diplomát nukleáris kémia szakon a Műszaki Egyetemen. Doktori tanulmányait bár ugyanitt kezdte egy rendkívüli lehetőségnek köszönhetően, mégis a floridai egyetem Óceánkutató Tanszékén fejezte be, ahol kémiai oceanográfiából írta doktori disszertációját.
Sikeres pályázat útján a Massachusetts-i Woods Hole Óceánkutató Intézet kutatója lett, majd szintén pályázat útján a honolului székhelyű Hawaii Egyetemen kapott állást, ahol a geológia és geofizika tanszék oktatójaként a Hawaii-szigetek partvidékének geokémiáját és hidrológiáját vizsgálja.
Az oceanográfia területén több érdekes és fontos kutatásban vett részt, többek között Japánban, a Fülöp-szigeteken, Thaiföldön, Panamában. Első szlovákiai nőként részt vett egy antarktiszi tudományos expedíción.
„Az Egyesült Államokba kikerülve az Atlanti-óceán radioaktivitását mértük, különös tekintettel arra, milyen gyorsan ülepszik le a vízben a rádium és a radon. Az óceánba ömlő folyók torkolatánál vettünk vízmintákat, és azt is vizsgáltuk, hogy az óceánok vizében milyen arányban van a talajvíz. Ez könnyen kimutatható, mert a talajvíznek magas a radontartalma, és a termőföld, pázsit műtrágyázása miatt sokkal nagyobb arányban tartalmaz ásványi anyagokat is – ezek aztán hatással vannak az óceánok élővilágára, például algásodást okozhatnak. A világon mi kezdtünk el elsőként foglalkozni ezekkel a mérésekkel, és azt reméljük, hogy ki tudjuk mutatni az óceánok biológiai és kémiai egyensúlya, valamint a talajvizek minősége közötti összefüggést. Nagyon fontos lenne, hogy erre odafigyeljen a világ, mert az ivóvízkészletek végesek, és nem mindegy, hogy tudatosan, a felhasznált anyagok felszívódását figyelembe véve tervezünk-e meg minden egyes természeti beavatkozást, vagy a véletlenre bízzuk a dolgokat. Például Florida északi részén, ahol még csak halászattal foglalkozó őslakosok élnek, nagyszabású építkezésbe akart kezdeni egy vállalat. Az őslakosok bírósághoz fordultak, hogy tiltsa meg az építkezést, és engem kértek fel szakértőnek. Miután kimutattam, milyen hatása lenne, ha az építőanyagokat az eső bemosná az óceán vizébe, a vállalat szakemberei átdolgozták a terveiket, és több drágább, de környezetkímélő megoldást javasoltak” – nyilatkozta munkájáról egy 2006-os cikkben.
A világ számos pontján dolgozott már azóta, így alkalma volt a szakmai előmenetel mellett fel is fedezni a bolygót és annak különböző kultúráit.
„A Fülöp-szigeteken például bennszülött halászokat alkalmaztunk segítőknek, esténként az ő történeteiket hallgattuk, az ő főztjüket ettük, és így vált a tudományos küldetés egyszersmind egzotikus utazássá is. Néha pedig szinte veszélyes kalandtúrává, mert az óceánok mélyén való kutakodás nemcsak szellemi, hanem komoly testi erőnlétet is kíván. Búvárkodni csak Amerikában tanultam meg, egy évig tartott, amíg úgy tudtam lemerülni, hogy már nem magamra, hanem a munkámra, a mérőeszközök elhelyezésére, figyelésére és a fényképezésre tudtam figyelni. Ma már nem érzek félelmet, de azért észnél kell lenni, mert a harmincöt méteres mélységben bármi megtörténhet. Szerencsére csak egyszer voltam igazi veszélyben: meghibásodott búvármellényt vettem fel, és nem tudtam belepumpálni a levegőt, amely ahhoz szükséges, hogy a nehéz műszerek ne húzzanak le. Másodpercek alatt kellett döntenem, mitévő legyek, de szerencsésen felértem a víz színére. Most újabb komoly próbatétel előtt állok, januárban az Antarktiszra utazom, és azt fogom vizsgálni, mennyi vegyi anyag érkezik a kontinensről az Atlanti-óceán déli részébe. Bizonyos, nem szabályszerű időközökben több az óceán vizében a szén-dioxidot elnyelő plankton, és mint ismeretes, a planktonok a magas vastartalmú vízben élnek. Mivel a globális felmelegedést egyes feltételezések szerint a levegő magas széndioxid-tartalma okozza, arra keressük a választ, mi befolyásolja a planktontermelést, és művi úton, például vasnak a tengervízbe való adagolásával tudnánk-e fokozni. Ha sikerülne valamiféle törvényszerűséget, összefüggést kimutatnunk a szóban forgó folyamatok között, ez akár arra is megadhatná a választ, mennyire felelős az ember a globális felmelegedésért. Most még nagyon messze vagyunk ettől, de úgy látom, a nyilvánosság és az illetékes szervezetek is egyre jobban odafigyelnek a kutatások eredményeire – ezért látom értelmét annak, amit csinálok.”
A Zselízen felnőtt hölgy mára megszokta Amerikát. „Az amerikai viselkedésmintákból csak azt vettük át, ami tetszett nekünk, például azt, hogy optimistán, magunkban bízva nézzük a világot. A többi dolgot figyelmen kívül hagytuk – már amennyire lehetett, mert ahhoz, hogy az amerikaiak szinte sosem mennek szabadságra, és csak a munkának élnek, nekünk is alkalmazkodnunk kellett. De bevásárlóközpontokba és éttermekbe alig járunk, sok időt töltünk a barátainkkal, és szinte naponta főzök. Munka után rögtön a tengerparton veszem meg a friss halat, a különböző kagylókat, rákokat, polipokat is nagyon szeretjük – igazán mindenféle értelemben elmondhatom, hogy a tengerből élünk. Előfordult párszor, hogy elgondolkoztam a hazajövetelen, de végül úgy döntöttem, hogy ha olyan országban akarok élni, ahol nemcsak szóban, hanem anyagiakban is elismerik a tudásomat, akkor a legjobb hely Amerika. A világ közepe számomra úgyis Zselíz marad, azt szoktam mondani a szüleimnek, hogy akárhová megyek is, úgy sietek ide haza, mint a tengerbe a folyók” – nyilatkozta a Vasárnap hetilapnak.
2013 szeptemberében Zselíz város díszpolgára lett.
(Csonka Ákos, Felvidék.ma)
