„Minden embernek meg kell halnia egyszer, azután pedig ítéletre kerül. Ez egészen biztos” – üzeni nekünk Teremtőnk. (Zsidókhoz írt levél 9:27 EFO)
Ebből az isteni üzenetből két dolgot azonnal megtanul az érdeklődő elme: először is, hogy nincs lélekvándorlás, ahogy azt emberi spekulációk és okoskodások tanítják több eszmerendszer és filozófia keretén belül. Örök életű lelkünket Teremtőnktől kaptuk, tehát Ő tudja, hogy mi vár rá. Amint látjuk, Teremtőnk feketén-fehéren leíratta Pál apostollal, hogy egyszer élünk, és életünket, életvitelünket nagyon komolyan kell vennünk, mert nincs visszatérés, nincs „reinkarnáció”, nincs újabb esély, amikor majd javíthatnánk a nyegleségből, nemtörődömségből vagy szándékosan elkövetett vétkeken! Kijózanítóan koppanó szavak minden ember számára…
A második döbbenetes tanulság e bibliaversből az, hogy egyszeri, megismételhetetlen földi életünk után jön az ítélet! Életünk tehát egy óriási próbatétel, és nem szabad, nem ajánlatos könnyelműen vennünk!
Életünket Isten akaratával kell összhangba hoznunk, mert Ő a mi Teremtőnk, és megítélésünk az Ő mércéje alapján fog megtörténni! Hiába gondoljuk azt, hogy mi „jó emberek” vagyunk, ha nem felelünk meg Isten mércéjének. Akkor az ítélet napján el leszünk ítélve, mert önhittek, önelégültek, önigazultak és engedetlenek voltunk.
Életem folyamán több olyan dokumentumfilmet láttam, mely feltárta egy-egy bűntény elkövetésének körülményeit, majd a bűnös elfogását és elítélését. Mindig dermesztő volt látni a dokumentumfilm végén, amint a bűnösre kimondják a sok éven át tartó – vagy az életfogytiglani – börtönbüntetés ítéletét. Az elítéltek az ítélet kihirdetésekor sokszor könnyek között, zokogva, megtörve könyörögtek a bírónak az ítélet megmásításáért. Voltak, akik lelkileg el sem bírták viselni az ítélet súlyát, és ájultan a földre zuhantak annak hallatán, s voltak, akik elkeseredett dühükben és kilátástalanságukban átkozódni és törni-zúzni kezdtek.
Ébresztő! Halálunk után a mi megítélésünk, a mi „ítélethirdetésünk” következik, méghozzá nem földi bíró, hanem a Mindenható Isten ítél majd meg minket aszerint, hogyan éltünk, hogyan sáfárkodtunk a Tőle kapott életünkkel, időnkkel, értelmünkkel, képességeinkkel! Lényegtelen, hogy valaki életében nem hitt, ateista volt, akkor is meg fog jelenni a Teremtő előtt.
Az ítélethirdetés elől senki nem tud elmenekülni, mert az egész világegyetem Isten teremtése, nem tudunk elbújni előle. Isteni ítélet pedig csak kétfajta lesz: vagy elfogad minket Teremtőnk, vagy nem. Ha megállunk előtte igazként, akkor az elképzelhetetlenül csodálatos és boldogító, örökkévaló mennybéli élet vár ránk, ha nem minősülünk igaznak, akkor az örökké tartó kárhozat vár az emberre. Nem mindegy, hogy az ember hol tölti az örökkévalóságot! Felfogjuk, hogy milyen végtelenül elkeserítő lesz hallani, amikor Isten kimondja egy ember fölött az ítéletet: kárhozat! Hányan fognak összerogyni e döntés hallatán?
Tehát addig kell életünket összhangba hozni Isten akaratával, amíg élünk, amíg módunk, erőnk és lehetőségünk van rá! Mert „Aki hisz Őbenne, nem szégyenül meg”. (Rómabeliekhez írt levél 10:11)
Én senkit nem akarok megijeszteni, csak a Biblia pontos üzenetét, az igazságot mondom, nem ferdítve azt, s nem burkolva rózsaszín ködbe Isten üzenetét. Mindezt úgy írom, mint aki tudatában van esendőségének, aki tudja, hogy maga is egy napon megítélésre kerül… Ezért semmi szín alatt nem merném ferdíteni és másítani Isten üzenetét, sőt, éppen az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás miatt érzek késztetést arra, hogy csak azt tolmácsoljam, amit a Biblia tanít. S habár az igazság néha keményen hangzik és kijózanító, és az emberek néha megharagszanak arra, aki azt eléjük tárja, de akkor is ki kell mondani!
A Biblia pedig azt írja, hogy halála után mindenki Isten ítélőszéke elé kerül!
Jézus Urunk fektette le a keresztényi lét követelményeit, ő adott rá követendő példát is, és ő fog minket ezen követelmények alapján megítélni. Jézus dönti el, hogy valóban keresztények, tehát Jézus-követők vagyunk-e, vagy sem. Nem mi döntjük el magunkról, hogy „jó emberek” vagyunk-e vagy sem. Jézus Urunk szabta meg a mércét, és ennek az isteni mércének kell megfelelnünk életünkben, hogy igazként megállhassunk Isten előtt az utolsó ítéletkor!
Maga a szó, hogy „keresztény” azt jelenti, hogy Jézus követője. Erről a Biblia az Apostolok cselekedeteiben ír, a 11:26 versében, ahol azt olvashatjuk, hogy Jézus követőit legelőször Antiókiában nevezték „keresztényeknek”, ami görög eredetiben annyit jelent, hogy „Jézus követői”. Tehát kereszténynek lenni annyit tesz, mint Jézus követőjének lenni!
És most megdöbbentő összefüggés következik: a Bibliából tudjuk, hogy Jézus Urunk Isten, a három isteni személyiség egyike.
Na most, ha mi azt mondjuk magunkra, hogy keresztények vagyunk, tehát Jézus követői, de úgy élünk mint a démonok, bűnt bűnre halmozunk, akkor ezáltal mit követünk el? Istenkáromlást! Mert káromoljuk Jézus Krisztus nevét! Mert ugyan azt valljuk, hogy Jézus követői vagyunk, viszont életünkkel, életvitelünkkel gyalázatot hozunk Jézus nevére, s ezzel istenkáromlást követünk el, mert Jézus Isten!
Tehát óvatosan vegyük szánkra azt a szent jelzőt, hogy keresztény-keresztyén, s gondoljuk meg, hogy ki merjük-e mondani, és ne dobálózzunk ezzel a kifejezéssel, mert ez a szó szent, mert ez a szó Isten nevét tartalmazza. S a Biblia azt írja, „hiába ne vedd szádra Isten nevét”! Hiába ne vedd szádra Jézus nevét azáltal, hogy kereszténynek mondod magad, tehát Jézus-követőnek mondod magad, de életviteled, szavaid és cselekedeteid olyan messze vannak a jézusi mércétől, mint a menny a pokoltól.
Bátorkodik az olyan ember kereszténynek mondani magát, aki szemrebbenés nélkül hazudik, rosszindulatú pletykákat terjeszt, embertársát gyalázza, rágalmazza, aki lop, aki szennyes tartalmat néz a tévében vagy a számítógépén, aki bántalmazza embertársát? Aki így él, és mégis azt mondja magára, hogy ő keresztény, az istenkáromlást követ el! Káromolja Jézus Urunk, Istenünk nevét! És az istenkáromlás bűn!
A Biblia, Isten hozzánk és nekünk íratott üzenete pontosan tudtunkra adja, mi a követelménye annak, hogy valaki valóban keresztényként, valóban Jézus követőjeként legyen számon tartva Teremtőnk előtt.
Jézus Urunk így üzen: „Ha ragaszkodtok tanításomhoz, engedelmeskedtek a szavamnak, és annak megfelelően éltek, akkor valóban a tanítványaim vagytok. Akkor majd megismeritek az igazságot, az igazság pedig megszabadít titeket.” (János evangélium 8:31 EFO)
Jézus példázatokkal is pontosította, hogy ki a keresztény: azt mondta – gyümölcséről ismerjük meg a fát. Az ember nem is annyira a szavai, mint inkább lénye és cselekedetei által nyilatkozik meg. Idézem ezt a részt a Szentírásból:
„Minden fát a gyümölcséről ismernek meg. Hiszen tüskebokorról nem szednek fügét, csipkebokorról sem szüretelnek szőlőt. A jó ember, az ő szíve jó kincséből hozza elő a jót, a gonosz ember pedig a szíve gonoszságából hozza elő a gonoszt. Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj. Miért mondjátok nekem: Uram, Uram – ha nem teszitek, amit mondok”. (Lukács 6. fejezet)
Tehát gyümölcséről ismerni meg a fát, tettei alapján ismerni meg az embert…
Pál apostol egyik levelében egy másik isteni követelményre is felhívja a figyelmünket: „Ne hagyjuk abba ama törekvésünket, hogy összegyűljünk, bár vannak olyanok, akik elhanyagolják ezt. Bátorítsuk egymást, és folytassuk az összegyülekezést, annál is inkább, mert látjuk, hogy közeledik az a bizonyos Nap!” (Zsidókhoz 10:25)
Az első keresztények naponta összegyűltek, naponta imádkoztak együtt, és dicsérték, dicsőítették Istent, szétosztották vagyonukat egymás között, úgy, hogy akinek bőven volt, adott annak, aki szűkölködött… Mindenüket megosztották egymás között, mert az első század keresztényei még Jézus tanításai szerint éltek…
Igen, templomba, gyülekezetbe járni igenis jézusi követelmény, hogy ott egymást bátoríthassuk jelenlétünkkel, szavainkkal, tetteinkkel, hogy a gyülekezetben hallhassuk az isteni bölcsesség magyarázatát, mely által épül és erősödik hitünk, és főleg, hogy dalainkkal, imáinkkal dicsőítsük Istent, és megköszönjük jóságát. Tehát gyülekezetbe, templomba járni kell, ez egyik követelménye a keresztényi létnek – de magában ez még nem elég!
Sőt, a gyülekezetet vagy templomot is meg kell válogatnunk, ahová eljárunk, és nem az a mérvadó, hogy melyik van legközelebb a lakhelyünkhöz, hanem hogy melyik templomban vagy melyik gyülekezetben halljuk a Szentírást hamisítatlanul, nem felhígítva. Mert a Biblia ezt mondja:
„Isten szellem, ezért akik őt imádják, azoknak is szellemben és igazságban kell imádniuk őt.” (János 4:24 EFO)
Istent igazságban, tehát az igaz tanításhoz hűen kell imádnunk és tisztelnünk. Más imádat és tisztelet nem elfogadható számára.
S a végére hagytam a legfontosabbat: valódi, megigazult keresztények csak akkor leszünk, ha az újjászületés természetfeletti csodája megtörtént az életünkben. Csak akkor leszünk igaz keresztények, s csak így állhatunk meg azon a napon Jézus előtt, mert Ő mondta: „aki nem születik újjá, nem láthatja meg Isten országát.”
Az újjászületés egy természetfeletti, isteni csoda, mely a mi halandó létünkben megtörténhet – s minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy meg is történjen! Az újjászületés előfeltétele, hogy Istennek megvalljuk és töredelmesen, őszintén megbánjuk vétkeinket, majd kinyilvánítjuk előtte, hogy csak Őbenne bízunk, csak az Ő vezetését kérjük, hogy csak az Ő akarata szerint szeretnénk élni, és életünk irányítását, életünk vezetését az Ő kezébe tesszük. Tehát immár nem mi tervezzük el, hogy mit fogunk tenni életünkben, hanem Istenre bízzuk, hogy Ő vezessen, irányítson minket abba az irányba, melybe Ő akar… Ez a világnézet teljes Istenre hagyatkozást, teljes hitet és teljes bizalmat igényel. Ez az „önátadás”.
Amikor Isten úgy látja, hogy teljes az iránta való bizalmunk, őszinte és mélységes a hitünk, és valóban, teljes szívünkkel, teljes elménkkel akarjuk az Istenre való hagyatkozást, s lemondtunk az „én” akaratáról – tehát önátadásunk őszinte –, akkor és csakis akkor küldi meg nekünk Jézus a megígért Vigasztalót, a Szentlélek Istent, aki ezen túl mindig velünk és bennünk marad!
Akinek ez a csoda megadatik, az számít megigazult, újjászületett, igaz kereszténynek, s csak az ilyen újjászületett keresztény nem esik büntetés alá az ítélet napján! Nem én mondom, Jézus Urunk mondta: „Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.” (János evangélium 3:3)
Az önátadott életút a legboldogabb életút. Nemcsak azért, mert üdvösséget – tehát Isten közelében való örök életet – eredményez, hanem azért is, mert nincs annál nagyobb öröm és megelégedettség, amikor tudjuk-érezzük, hogy Isten akaratával összhangban élünk.
Kedves olvasó, ha te is szeretnéd megugrani ezt az isteni mércét, a megigazulást, az újjászületést, akkor imádkozz, tisztítsd meg szívedet, őszintén és töredelmesen bánd meg vétkeidet, eddigi tévelygéseidet csodálatos, szerető Istenünk előtt! Imádkozz, könyörögj, rimánkodj, esdekelj, vezekelj Isten előtt, ameddig csak kell, ameddig Ő úgy nem látja, hogy kérésed őszinte, nem mesterkélt, és teljes megbánásból fakad. Akkor küldi meg neked a Szentlélek Istent, aki onnan kezdve mindig veled lesz, és érezni fogod, hogy mélyreható változások történnek majd életedben.
Tegyél hát meg mindent, hogy kész legyél az ítélet napjára!
Kérem tekintse meg a Biblia igazságairól szóló kisfilmjeimet YouTube-csatornámon, melynek címe: A hit próbája: a mindennapok
(Cúth Katalin/Felvidék.ma)