Izgalmas meghívót hozott a villámposta. Február 28-án Várkonyi Nándor Emlékkonferenciára kerül sor a Magyar Írószövetsé gben Budapesten.
Ha azt írom, Várkonyi Nándor (1896-1975) író, szerkesztő és kultúrtörténész volt, ez igaz, de mégsem mondok róla semmit.Ha rokonítanom kellene, akkor szellemi ikertestvérével, az eperjesi születésű Hamvas Bélával együtt kötelező említenem. Ma már munkáinak zöme hozzáférhető, a rendszerváltás előtt a cenzúrázott Sziriat oszlopait és a szintén megcsonkított önéletrajzát olvashattuk Pergő évek címmel. Mindkét munkája azóta már a maga teljességében olvasható.
Pécsett született és ott is halt meg. Ami miatt most megemlékezünk róla az az, hogy 1914-ben Nyitrán érettségizett. Visszaemlékezéseit is egy misztikus nyitrai élménnyel kezdi.
“Tizenhat éves voltam, november vége felé járt az idő, hegytetőn álltam, hátam mögött mélyen az alászálló nap, előttem, és amerre néztem, furcsa ködtenger: nem köd volt valójában, hanem rendkívül finom vízpára, melynek milliárd parányi cseppjén tompán aranyló villódzással tört meg a napsugarak fénye, mintha egy kialvó tejút ereszkedett volna a földre. Sokáig néztem, s épp elindultam, amikor valami megmozdult a ködben: különös sötét alakzat, elejét nem láttam, noha előttem kezdődött, végignyúlt a párázó mindenségen, s fölmagasodott az égboltozat tetejéig. Megrökönyödve bámultam, és önkéntelenül kitártam karjaimat, az alakzat nyomba utánzott; meglendítettem, mire az árnyékkarok hirtelen magasra suhantak, s eltűntek a zeniten túli űrben; oldalt léptem, ugyanakkor a figura is tett egy óriási gólyalépést. Ráeszméltem, hogy saját árnyékomat látom. A jelenségben volt valami bizarr, egyszerre nevettető és kísérteties. (…) A kísérteties az volt, hogy figurám az égig ért, a nevettető, hogy úgy mozgott, hadonászott, mint a bolond. Kész Don Quijote! De minthogy abban a hangulatban voltam, amelyet – mint később értesültem – byroninak szokás nevezni, így szóltam magamhoz, leszállva a hegyről: «Emberi nagyság: árnyékkép a ködgomolyban!»
Azóta persze megtudtam, hogy a tünemény ismeretes, bár eléggé ritka. Leggyakrabban a Harz hegység legmagasabb csúcsa, a Brocken táján fordul elő, s róla nevezték el Brocken-kísértetnek. (…)
A hegynek melyen álltam, Zobor volt a neve, lent a völgyben kanyargott a Nyitra folyó, partján meredek szikla tetején állt a pittoreszk rajzú püspöki vár. A város, mint a felvidéki városkák általában, igen urbánus jellegű, egyetlen külvárosa a váraljai Páruca nevű faluból nőtt föl, nevét feledve, Pár utcává, s fogadta ütött-kopott falai közé a gettót és a suburát [városnegyedet]. Annál szebb volt a várkerület muzeális épségben fönnmaradt, tiszta barokk, de régebbi idők Árpád-koron túl is visszanyúló emlékeivel. A kettő közti dombon állt a piaristák rendháza, temploma és gimnáziuma, mely meg nem érdemelt jóindulattal fogadott kétszáz éves falai közé.
Hegy, völgy, domb, lapály, folyó, vár, város – a kép oly tisztán áll előttem, mint egy kámea kristályba metszett, parányi domborműve: ez volt a hazám tizenöt esztendőn át, hároméves koromtól tizennyolc évesig. Legboldogabb óráimat a hegyek járatlan erdeiben, a lapály végtelen mezőin, magányosan bolyongva éltem.” Boldog órákat ír szántszándékkal és nem éveket. Mert ezután fiatal esztendőinek árnyoldalairól is beszámol. Könnyebbülést keresett Venus Vulgivaga ölében, habár tudta, ez csak lehangoltságot, csalódást okozhat. Casanova szerepe sem elégítette ki. Ma már az ilyesmit sokkal expresszívebb formában, nem ennyire szemérmesen, szinte dicsekvően szokás kifejezni. A kilengéseket vallásos aszkézis követte. Máskor meg kétségbeesés és öngyűlölet, alkohol és nikotin. Loyolai Szent Ignác-féle és jóga-gyakorlatok helyett. “…rumot és szivarokat szereztem be, a rumot narancsgerezdekkel ízesítettem, s lefekvés után a kellő, kitapasztalt adagot lekortyolva, szivarra gyújtottam, de erősebb hatás céljából parazsas végét vettem a számba, s a forró, sűrű füstöt tüdőre szívtam. A módszer bevált, a szédület kellemes ábrándokba ringatott, s ami fontos, az ittasság csillapultával, aludni tudtam.” Boldog órákat írhatott csupán, mert apja, aki “nem olvasott fiatal kora óta”, durván verte. “Családi életet nem éltünk, mármint azt, amit én annak értek; semmi bensőség, az összetartozás semmi mélyebb érzése, szorosabb köteléke nem fűzte szülőkhöz és egymáshoz a hét gyereket”. Az apának “szadizmussal terhelt idegzete volt, fékezhetetlen kolerikus diszpozícióval súlyosbítva”. A nevelőeszközöket is fölsorolja: “poroló, nádpálca, bot, kutyakorbács vagy ami éppen keze ügyébe esett, továbbá fojtogatás, földhöz verés”. Nem ok nélkül verte, mégha számára ez úgy tűnt, mert az apa “nem engedte tudatáig, érezte, hogy a cseperedő diák értelmesebb és műveltebb nála, ezért minden szavam, néha puszta látásom is fölingerelte, és gúnyolódással, gorombasággal igyekezett megőrizni fölényét.” Ezt a gyerekkori traumát élete végéig hurcolta. Az apa az a típus volt, aki keresett, ellátta, etette, ruházta gyermekeit, de a többit az anyára hárította. “Anyánk morális erejét azonban fölemésztette az örökös szülés meg abortusz, fizikai erejét a házvezetés százféle munkája, vesződése. Huszonegy éves voltam, amikor apám meghalt, de nem emlékszem, hogy egyszer is személyhez szóló, bizalmasabb beszélgetésbe vont, vagy érdeklődött volna ügyeim, bajaim, vágyaim felől.”
A sors a későbbiekben sem volt kíméletes hozzá. Orientalisztikát hallgatott az egyetemen, majd a frontra került. Leszerelték, mert megbetegedett, aminek folyományaként 1921-ben teljesen megsüketült. De briliáns memóriájának köszönhetően ezt a hátrányt munkássága nem sínylette meg.
A boldog nyitrai órákhoz tartozott az erdő, a folyó, a természet megfigyelése, ami a mai fiatalok számára már szinte elérhetetlen Éden. “…pucéron, derékig-nyakig merülve tártam föl, az üzekedéstől gömbbé puffadt békák süketítő brekegése közben; víz alá bukva tapogattam ki a vízirózsák gyökerét, szedegettem herbáriumom számára a sárkánygyökeret, békatutajt, hídőrt, nyílfüvet, a szép ernyős kolokánt; puszta kézzel fogdostam a hátán úszó vízipoloskát, a cikázó csíkbogarat, keményen rugdalózó csíbort, karcsú hegyes csigaházakat, figyeltem ronda férgek élethalálharcát, és láttam szalamandrát, ezt az arasznyi, narancsvörös-fekete foltos szörnyeteget, amelyről azt hittem, csak a mesében él. (…) Az erdőben meglestem a fészkét rakó, meseszép sárgarigót, a fatörzsön föl-le futkározó nyaktekercset, fölmásztam a riadtan elugró mókus odvához, megkerestem a burrogva fölröppenő fogolytyúk fészekalját a cserjésben, egy beteg kecskefejő a kezemben halt meg, szarvasünőt is láttam, kisborjával napsütötte tisztáson ügetett át gyanútlanul, meredek szikla alján egy kígyó karikát vetve menekült előttem.”
Sok mindent kapott az akkor 17.000 lakosú várostól Várkonyi Nándor. Színházi élményt is. A színházigazgató “minden főszerepet kizárólag a maga és neje számára tartott fönn. Nagy termetű, kissé testes férfiú volt, s a hősi szerepekben utolérhetetlen. …emberfiát oly bősz bikahangon bömbölni nem hallottam. (…) Ha aztán dús körszakállal ékesítve, díszmagyarban, kucsmásan, kardosan kiállott a színpad közepére és elbődült benne Bánk bán, Petúr, Bercsényi vagy más búsmagyar keserve, szívdobogást kapott minden honfikebel. És bírta öt felvonáson át… berúgott a saját hangjától, szeme keresztbe állt, nyakán kidagadtak az erek. Páratlan élményt nyújtott.”
Nyitra, melyet Cirill és Metód lába nyoma sohasem érintett, még egy fontos élménnyel, a klasszikus magyar irodalommal gazdagította, mely a tanári könyvtárban szendergett. “Jókai hasonlít Voltaire úristenéhez: ha nem lett volna, ki kellene találni. Egymaga ezeregyéjszakai virágoskertet ültetett el a letarolt magyar glóbuszon. (…) Engem, kisfiút, Jókai arra tanított, hogy magyarnak lenni szép, sőt gyönyörű dolog. Öreg fejjel, illúziótlanul is őrzöm e gyönyörűség emlékét.” A magyar klasszikusoktól megkapta mindazt, “aminek nyújtására a gondviselés megalkotta őket, s az iskola végeztével szellemi szervezetem sajátjává hasonította kincseiket, ahogyan fizikai szerveim a levegőt és az ételt.”
Bármennyire is csábít akár az örvény, hogy Várkonyi Nándor gyermekkorát és világát kövessem, ellent kell állnom a kísértésnek. Nyitrai éveit zárjuk le saját soraival.
Az érettségi bankett után “eltűntem, és szaladtam föl a hegyre, útközben csentem egy szép rózsát, s a kislányék nyaralóvillájához mentem. A verandán még égett a lámpa, megadtam a füttyjelet, a lány kisurrant, s odajött a magas orgonasövényhez. Alig láttuk egymást. «Elmegyek, Borika – mondtam -, messze megyek, nem jövök vissza többé. Fog-e gondolni rám?» «Igen, fogok» – suttogta Borika. «Akkor tegye el emlékül ezt – mondtam, s áthajítottam a rózsát. – Isten fele!» «Elteszem, Isten vele!» – mondta ő. Elváltunk. Borika bement, én meg hajnalig kószáltam. Ez a történetke olyan, mintha egy érzelmes biederemeier íróhölgy költötte volna, annak idején, pedig igaz, és én szépnek érzem máig. Aki lunapárból, vagy zsiványbarlangból jön, és a mennyország felé iparkodik, másképpen értékeli a tisztaságot, mint aki pelyhes ágyban ébred és naponta fürdik.”
Mélység és magasság szédületei követték fiatal kora óta.
Volt egy neves testvére, akit szintén illene számon tartanunk, főleg szülőfalujában. Várkonyi Hildebrand Dezső (Kéménd, 1888–Budapest, 1971) bencés rendi szerzetes tanár, filozófus, pedagógus és pszichológus lett. A pécsi Magyar Királyi Szent Erzsébet Tudományegyetem magántanára, majd a szegedi tudományegyetem önálló pedagógiai-lélektani intézetének vezetője (1929-1940) – a mai Pedagógiai- és Pszichológiai Intézet elődje -1940 októberétől a kolozsvári, majd a budapesti egyetem tanára lett. Az ő előadásait hallgatta többek között Radnóti Miklós költő és Ortutay Gyula néprajzkutató, Pszichológiából is vizsgázniuk kellett, így Radnóti Várkonyi gyermeklélektani előadásainak hatására verseiben dolgozhatta föl nyomasztó gyermekkori élményeit. Csak sejthetjük, hogy a bencés tanár is kellő negatív élményanyaggal rendelkezhetett, mely segíthette pályáján.
Várkonyi Nándor bevezető soraiban szinte minden benne van, ami a későbbiekben érdekelte és foglalkoztatta. A misztikum, a világegyetem, csillagászat, filozófia, növénytan, állattan, régészet, történelem, mitológia, geológia, kőzetek, ásványok és lélektan. A földrajzot Radnóti módjára értelmezte. Megbabonázva szívtuk magunkba hozzáférhető munkáit, valódi szellemi izgalmat és csemegét jelentett széleskörű tájékozottsága, lenyűgöző tárgyismerete, szinte játékos, de egyben megdöbbentő eszmetársításainak sora. Valahol a magyar Erich von Dänikennek, vagy Ludvík Součeknek tartottuk, habár összehasonlíthatatlanul és imponálóan magasabb szinten művelte tudományát. Ez viszont külön tanulmányt igényelne, mely felölelné Szent Ágoston Vallomásait ugyanúgy, mint Márai Egy polgár vallomásait, vagy Munkácsi Mihály töviskoszorús Krisztus-képét, hogy nagyon önkényesen és hiányosan ragadjunk ki néhány szellemi alkotást, melyek életének és vizsgálódásainak részeivé váltak. De ez már jócskán túlmutat nyitrai évein.
Így csak annyit mondhatok, mindenkinek ajánlom azt a szellemi kalandot, amit Várkonyi Nándor neve fémjelez és kíváncsian várjuk az emlékkonferenciát, mely tovább gazdagít bennünket.
Balassa Zoltán
