A jezsuita szerzetes rend pápát adott a világnak: Ferenc pápa március 19-én foglalja el Róma püspökének székét. Megkérdeztük Puss Sándor nagyszombati jezsuita szerzetes atyát, mit szeretne ezzel kapcsolatban elmondani olvasóinknak:
Én személy szerint vegyes érzésekkel fogadtam a hírt. Három éven át dolgoztam a Vatikánban, tudom, nem lesz könnyű változtatásokat bevezetni, azokat az elképzeléseket megvalósítani, ahogyan most Ferenc pápa látja a papok, püspökök szerepkörét.
Számomra meghatározó élmény volt, mikor 2008-ban a Pápai Gergely Egyetemre meghívtak tanítani, és kezdtük a jezsuita egyetemeken bevezetni a szociális kérdések, a szegényekkel, a kitaszítottakkal való szolidaritás gyakorlati elsajátítását.
Mai napig, mint tudósokat emlegetik a jezsuitákat, ideje lenne, hogy arról legyünk ismertek, mennyire törődünk a nyomorultakkal, azokkal, akikkel senki sem törődik – és tessék már el is jött az ideje. Óriási felelősség hullott a nyakunkba. Jezsuita még soha nem volt pápa, az az igazság, ez kicsit abszurd is, hiszen a jezsuiták nagy részének megengedik, hogy olyan fogadalmat is tegyen, miszerint mindenféle egyházi rangot, kinevezést kerülni fog, ha ki akarnák nevezni, el kell utasítani.
A XVI. század óta ha valahol az egyházban súlyos gondok voltak, oda a pápa igyekezett mindig jezsuitákat küldeni, elég ha a török hódoltság idejére, Pázmány Péterre gondolunk. Most meg egyenesen a pápai székben lehettek nagy gondok, ha a jezsuiták részére vált szabaddá. A jezsuiták nem szentek, mi is csak gyarló emberek vagyunk, annál nagyobb a felelősség, ami most bennünket ért.
Pár nappal a választások után már vádakkal is kezdik illetni a pápát, erről egyre többet lehet olvasni most a napokban. Akik nem szeretik a pápákat, azok a jezsuitákat sem szerették. Na, most duplán nem fognak szeretni bennünket. Amikor a napokban felém is érkeztek gratulációk, azt válaszoltam, kívánjanak inkább őszinte részvétet. De nem ijedünk meg, nincs mit veszteni. S talán most végre érthetőbbé válik, miért pont mi vagyunk az egyetlen olyan szerzetesrend, melynek nincs női ága – alapítónk, Loyolai szent Ignác tisztelte a nőket és tudta, ez nem nőknek való munka – nekik sokkal nemesebb küldetésük van.
Most a napokban a világhálón sokat írnak az új pápáról – nehéz olyat mondani, ami lényeges is, meg újszerű is – de megpróbálom. Annál is inkább, mert közismert, hogy a pápaválasztás idejére a sajtó 5-6 esélyesnek hitt bíboros életrajzát is elkészítette „tartalékba”, de egy sem jött be – így most jobb esetben anekdotákat gyártanak az új pápáról, rosszabb esetben vádakat publikálnak.
Először Jorge Mario Bergoglioval kapcsolatban sok szépet, szimpatikusat írtak, arról mennyire emberarcú, valamiféle folytatása Karol Wojtylának – mondják.
Olasz emigráns szülők gyermekeként Buenos Aires érseke lett, innét hívták meg, hogy elfoglalja Róma püspöki székét – egyben a pápai hivatalt is.
Az életrajzának fontosabb állomásai: 1956. március 11-én belép a jezsuita noviciátusba, megkezdi a hosszú kiképzést. Még itt fiatal korában veszik ki tüdeje egy részét, ezt azóta is jól viseli. 1969-ben szentelik pappá, de ekkor még a jezsuita formációjának csak a felénél tartunk. 1973-tól hat évre megválasztják a rendtartomány legfőbb elöljárójának, vagyis az argentin jezsuiták főnökének. Ekkor az országban nagyon nehéz politikai helyzet uralkodott. A La Nacion c. napilapban akkor úgy nyilatkozott a volt kulturális miniszter, Angel Miguel Centino, hogy szerencsés választás volt, mert egyébként az ország helyzete még rosszabbra fordult volna.
Bergoglio mindig nagy figyelmet tanúsított a szegények és emigránsok iránt. Erről olvashatunk leggyakrabban most a sajtóban, amikor az új pápát méltatják.
Azt is tudni kell, hogy a szegények iránti elkötelezettsége nem kívánt személlyé tette az akkori Argentínában. Így aztán, mint az a jezsuitáknál szokás – amíg nem késő, elküldik Rómába, tanulni, oktatni, feledésbe merülni. Róma után Németországban folytatja tanulmányait. Ledoktorál, s majd több év után újra visszatér Argentínába. 1992-ben püspökké nevezik ki, elődje halála után, 1998-tól pedig Buenos Aires érseke lesz.
2001-ben II. János Pál pápa bíborossá avatja – ettől kezdve ott lesz minden pápaválasztáson. Benedek pápa pedig 2011. február 22-én már nem csak Argentína, hanem egész Latin-Amerika püspöki bizottságának tagjává teszi. Szerény életmódját ezekben a beosztásokban sem hagyja el, ahogy olvassuk, metrón utazik, kis lakásban éli az egyszerű emberek életét. Örökre hű a szegények iránti elhivatottságához. Nagy odaadással olvassa hívei leveleit, de ismeri Dosztojevszkij műveit is. Szereti a klasszikus zenét, gyakran hallgat Beethovent és tangót is. Hölderline poéziája iránt lelkesedik. Kedvenc filmje: Babette lakomája (Gabriel Axel, 1987).
Az argentinok nagyon szeretik, 2010-ben könyv is jelent meg róla: Gesuita címmel, Francesca Ambrogetti és Sergio Rubin szerzőpáros tollából, melyben arról vall, hogy a modern egyházra nagy kihívás vár: megkeresni az utca emberét, mert ez a küldetése. Sajnos a helyi egyházak képviselői gyakran megkockáztatják, hogy paranoid autista módon csak önmagukról képesek beszélni – olvashatjuk a róla készült könyvben. És arról is nyilatkozik, hogy néhány évvel ezelőtt a Vatikánban felajánlottak neki egy fontos miniszteri posztot. Kétségbeesetten kérte, ne tegyék, mert belehal. Végül jezsuitaként ő lett a 266. pápa.
Puss Sándor SJ
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”38479,37926,38547,38496,38564,38567,38814″}