November elején Miko István hetedmagával Nepálba utazott, ahol a 6461 m magas Mera csúcsot mászták meg, amely a Himalája része. A többnapos, megterhelő túráról mindenki épségben és szerencsésen tért haza, majd élményeiről egy rövid beszámolót tartott nekünk a tanár úr az iskolában. A tanár úr megszólításra a válasz egyszerű, Miko István jelenleg a matematika és testnevelés tanárom.
Miko István Rimaszécsről származik. 1992-96 között Kassán, a Márai Sándor Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium diákja volt. A középiskolás évei után is Kassán tanult, a Pavol Jozef Šafárik Egyetem Természettudományi karán. Matematika-kémia szakos tanárként végzett 2001-ben, és még azon az éven visszatért a Máraiba tanítani, ahol a mai napig dolgozik. A pandémia időszakában elvégezte a testnevelő tanár szakot is.
Amikor egyetemista volt, egy kedves barátja elhívta őt a Magas-Tátrába, hogy a lengyelországi oldalról megmásszák a Rysy csúcsát, majd átjöjjenek a hegyeken át Szlovákiába. Azóta él Miko Istvánban a túrázás iránti vágy. A természetben feltöltődik, és a kihívások legyőzése adja neki az erőt a mindennapokhoz. Járt már az Ararát-hegyen Törökországban, megmászta Nyugat-Európa illetve az Európai Unió legmagasabb hegyét, a Mont Blanc-ot is. A hétvégeken, vagy ünnepnapokon pedig igyekszik mindig rendszeresen kisebb túrákra, sétákra menni akár egyedül, vagy akár társasággal.
(Fotó: Miko István)
Mielőtt nekivágott a hosszú utazásnak, otthon a család házi, finom ételekkel búcsúzott el tőle, gondolván, hogy egy jó ideig nem eszik majd tápláló, rendes ételeket. Lepődjünk meg később. Többszöri átszállás után repülővel érkeztek meg Nepál Lukla városába, a Tendzing-Hillary repülőtérre, amelyet a világ egyik legveszélyesebb repülőterének tartanak.
Nepálban az emberek kedvesek és befogadóak. Szegény, ázsiai országról beszélünk, de mégis boldogok az ott élők. A turistákat tisztelik, mindenki összetett kézzel, meghajolva köszön az idegeneknek is, általában a ,,Namaste” kifejezéssel. A buddhizmus és a hinduizmus vallások az elterjedtek. Amikor Kathmanduban, a fővárosban jártak, láthatták a piaci zűrzavart, a rengeteg tömeget a szűk utcákon. A lakók a folyó mellett égetik a halottakat, miközben a parton egyfajta szertartás mellett búcsúznak el a szeretteiktől, majd hamvaikat a folyóba szórják. Ez főleg a buddhista negyedekre jellemző, még a hinduk körzetében minimálisan nagyobb a rend, a tisztaság.
Miután a szóban forgó túrázóink sikeresen leszálltak az 1965-ös évjáratú repülőjükkel Luklában, és a kiindulási pontjukhoz értek, kezdetét vette az expedíció.
A túrahátizsáknak az ajánlott tömege 13-15 kg volt, s ebbe úgy kellett pakolni, hogy tizenhárom napon keresztül ebből gazdálkodik az ember fent a hegyekben. A tanár úr végül 19 kg-os táskával vágott neki az útnak. Két túravezető volt jelen a nyolc turista mellett. Az egyik szlovákiai, a másik pedig egy helyi szakember, aki már hatszor járt a Mount Everesten is. Továbbá még két hordár segítette az utat, akik fejenként 25 kg-os csomagokat vittek, amelyben az expedíciós cipők voltak.
Az emberek ezen a vidéken próbálnak mindent megteremteni saját maguknak. A tengerszint feletti magasságtól függ az úgynevezett függőleges földrajzi övezetesség. Míg lejjebb őserdők, gazdag állatvilág fogadja a látogatókat, fent már csak a havas, jeges, szegényes vidék jellemző.
Meglepődhetnek, amikor azt állítja valaki, hogy 4000 m magasan még fóliákat alakítanak ki a helyi lakosok, de ez igaz. Megteremnek a zöldségek, különböző növények, és kisebb konyhákban az útvonalak mellett, frissen főznek meleg ételeket.
Ők maguk húst nem fogyasztanak, de a hegymászóknak készítenek azt is. Egyik ilyen különlegesség a jak steak, amely finomnak bizonyult Miko Istvánék számára. A chapati, avagy lepénykenyér is laktató tápláléknak számít. Inni mindig gyömbér-, vagy mentateát adtak óriási termoszokban.
Bizonyos magasságokig kikövezett utakat is csinálnak maguknak, mert legtöbbször mindenhova gyalog járnak. 5000 m-nél kezdődnek a gleccserek, ahol jakok, szamarak segítenek a közlekedésben.
A teljes csapat az első állomáson (Fotó: Miko István)
Az út felfelé a csúcsra szakaszokra volt bontva. Volt egy szakasz, ahol 50 km-t dzsippel kellett menniük, de ott olyan rosszak voltak az utak a sár miatt, hogy ezt a távot hat óra alatt tették meg. A zötykölődés mellett a tipikus helyi dalokat hallgatták a járműben. Egy dal akár lehet egy órás is, viszont a szövege általában csak egy mondat, vagy egy szó, és azt éneklik folyamatosan. Ezen kívül gyalog közlekedtek mindig.
Általában még sötétedés előtt megérkeztek a szálláshelyekre, ami szintenként változott.
Eleinte a kis házakban az ágyakhoz tartoztak paplanok, s még a hőmérséklet is megfelelő volt. Azonban felfelé haladva előfordult, hogy az épületek elég hidegek voltak, és már csak hálózsákokban aludtak.
Azokon a helyeken, ahol a kunyhók falán rések keletkeztek, ott a jakok ürülékével tömték be a lyukakat az erős szél és hófúvás ellen. Volt egy olyan szállásuk, ahol fóliával volt szigetelve a tető, s éjszaka arra keltek, hogy az arcukba csepeg a rengeteg víz. Ezeken a helyeken nem megszokott módon mérik a hőmérsékletet. A ház valamelyik pontjában egy zacskó víz van felakasztva, s annak a halmazállapot-változását figyelik meg.
Az első pár napban még sok helyivel találkoztak. Az útmentén a gyerekek akár 0°C-ban is vékony ruhákban, egyszerű papucsokban játszanak, míg a hegymászók meleg ruházatban, túrabakancsokban közlekednek. Az időjárás elég gyakran változik, de az ott élők ehhez vannak hozzászokva.
(Fotó: Miko István)
A különböző csúcsokon, vagy állomásokon sztúpák állnak, amelyek a buddhista vallás jellegzetes építményei. Emellett mantrákkal teleírt zászlókkal is díszítik ezeket a helyeket. A mantrák fohászokat jelentenek, amelyek lehetnek egy-két szavasak, vagy rövidebb mondatok is.
Khare 5025 m magasan van. Ez volt az első akklimatizációs pont, ahol kettő éjszakát is aludtak. A levegő ritkább, itt már érezni a magasságot. Annak érdekében, hogy a hegyi betegséget elkerüljék, az első éjszaka után csak egy rövid útvonalat tettek meg innen felfelé, s éjszakára ismét ide tértek vissza. Ezt nevezik aklimatizációs túrának egy expedíción belül.
A tanár úr elmondta azt is, hogy 5000 m felett már kisebb célokat tűzött ki magának, miközben felfelé haladtak. Esetleg kinézett egy zászlót, ameddig el akart érni, vagy számolta a lépéseit.
A Khare-ról a következő állomás a Mera High Camp volt 5800 m magasan. Itt a sátrakon kívül már egyéb szálláslehetőség nincs. A földből vágott jeget sátorban olvasztják, hogy főzni lehessen vele.
A kilátás gyönyörű volt, lassan elérkeztek a kitűzött célhoz, mégis ekkor lépett fel egy kisebb krízishelyzet Miko István tudatában. A sátorban meditált, erőt gyűjtött, összeszedte a gondolatait, hogy másnap energiával telve folytatódhasson a túra. Hajnali kettőkor, nyugtalan alvás után fejlámpákkal vágott neki a csapat az utolsó szakasznak. Csillagok tízezrei ragyogtak a sötétben, majd Keleten meghasadt a hajnal. A cudar idő ellenére is mindenkit lenyűgözött a látvány.
A gleccseren húzódó szakadékok mellett már előkerültek a gleccserjáró felszerelések. Biztonságos kötelekkel, egymáshoz csatolva haladtak egyre feljebb, közös tempót diktálva és nagyon odafigyelve egymásra. Megérkeztek a csúcsra.
A Mera Peak a legmagasabb trekkingcsúcs Nepálban, és igazából három csúcsa van. Miko István és hegymászótársai, a központi, 6461 m magas csúcsra másztak fel. Innen a Himalája egyik legszebb látványát élvezhették. A világ hat legmagasabb hegycsúcsából öt ott magasodott a szemük előtt. Középen, szemben az Everest (8850 m) és a Lhotse (8516 m), tőlük jobbra a Makalu (8462 m), kissé távolabb, balra a Cho Oyu (8201 m), messzebb Keleten pedig a Kangchenjunga (8586 m).
Tizenhárom nap alatt 90 km-t és 9000 szintkülönbséget tettek meg. A csoport legfiatalabb tagja 31, a legidősebb 46 éves volt.
Visszafelé csak egy bizonyos pontig mentek gyalog, majd aztán a fűben egy H betű jelzéssel kijelölt helyre megérkezett értük a helikopter. Az expedíció után feltöltődtek egy picit a fővárosban, majd többnapos utazás után mindenki szerencsésen megérkezett Szlovákiába.
(Fotó: Miko István)
Miko István napjai is visszatértek a megszokott kerékvágásba. A Máraiban is örömmel üdvözölték kollégái és mi, a tanítványai, majd ámulattal hallgattuk meg a lenyűgöző beszámolóját is. Konkrét terve még nincs a tanár úrnak, hogy milyen expedícióra megy legközelebb, de az biztos, hogy ha lehetősége adódik, menni fog még ilyen és hasonló típusú túrákra.
(Chovan Lilla/Felvidék.ma)
