„… A kialakult közösségekért folyamatosan tenni kell, hogy fennmaradjanak. Ehhez azonban olyan emberekre van szükség, akik akarnak és tudnak is tenni. Egy ember kevés, több kell… Olyanok kellenek, akik cselekszenek, ha kell!”
A címben szereplő kérdést teszi fel az író, politikus, közéleti ember, Csáky Pál a pozsonyi tapasztalatok alapján. Tudjuk, de mégis döbbenet visszaolvasni. Valóban utánunk mi marad? – kérdem én, nemcsak Pozsonyban az egykori magyar koronázóvárosban, de végig a Felföldön, avagy a Felvidéken. Mi mindent megalapoztak elődeink, mi mindent hagytak ránk hagyományban, kultúrában, szellemiségben, értékekben, népi vallásosságban – s persze a nagyjaink, akiknek nevét soha nem volna szabad feledni.
Hacsak Petőfi Sándort említem, a 2023-as emlékév szellemisége felelevenítve sok-sok programban: példaképe, gondolatai mennyire aktuálisak ma is. Tisztelet azoknak, akik ezt a hagyatékot éltették, a jubileumi évben feltámasztották. Nem kell ehhez új mítoszokat alkotni, mert szinte minden versében a ma emberéhez is szól. Csak meghallani kell.
Mi marad utánunk? Kisvárosainkban is, ahol élünk, ahol egykor megvoltak a szellemi közösségek, a szellemi értékek szinte minden területen: a régi kisvárosi élet, hangulat nemcsak az építészetben, kultúrában, szellemi közösségekben, a lakosság egymással való kapcsolatában is megváltozott.
A tömegével felépített tömbházakban bezárulnak a lakásajtók, s a kultúra, a közösség, az emberi kapcsolat a falakon kívül marad, csak vizuális elektromos eszközökön keresztül működik, ha van, ahol szó elakad, elég csak bámulni, nézni – s legtöbbször gondolkodni sem kell. S ez milyen kényelmes!
Falvaink helyzete hasonló vagy rosszabb. A beton- és vaskapunk mögött zajlik a magányos, jó ha családi élet, de alig van szomszédi vagy közösségi kapcsolat.
Rengeteg az egyedül élő magányos, netán beteg ember. A nyugdíjasklubok még ahol vannak, ott jó, de csak a tagoknak, akik még szeretik a közösséget, a szórakozást. Újat alkotni ők már megfáradtak, nem képesek, s az evilági igények kielégítése nem az ő feladatuk.
A közösségi élet még falvainkban is élénkebb volt húsz-harminc évvel ezelőtt. Azóta megint lehanyatlott egy generáció, s az újak, a negyvenen felettiek már nem olyan elánnal, szeretettel, akarattal, jó kedvvel mennek önkéntesen szervezni, szerepelni. Nem mozdulnak ki kényelmes otthonaikból, ahol kinek így avagy úgy, de bejön a nagyvilág a komfortos szobába, ágyba – ha kell – s nekünk csak kattintgatni kell. Nincs közöm a másikhoz, vagy semmi köze a másiknak hozzám: „Élj magadnak!” szlogen lett az irányadó.
Lassan elmaradnak a nagy szilveszteri, farsangi bálok is, mert nemcsak hogy drága egy-egy belépő, de ahhoz új, elegáns ruha és sok minden egyéb kell, főleg ha netán rangosabb eseményre ruccannánk ki.
A vidéki ember, de a kisvárosi tömbházakba szorult még inkább megelégszik az ingyenes nyári programokkal – ott is leginkább a közép- és szépkorúak vannak többségben –, zenés estekkel, bulikkal, vagy a pár éve divatba jött vásárokkal, ahol zajosabbnál zajosabb koncertek, programok fojtják az emberbe a szót, s mi szem-szájnak ingere gasztronómia árasztja el nemcsak a városokat, de már a falusi kultúrházakat is, pl. advent idején, karácsony előtt, vagy akár húsvét előtt is. S ezekbe a bulikba minden belefér, olykor az ízléstelen giccsáradat keveredik a szolidabb, értékesebb kézműves holmikkal. Mert mindent árulunk!
S marad az igényesebb, csendesebb tálentummal megáldott lélek, aki szolidan könyvével, történelmi, művészeti, irodalmi, stb. (nagyon széles a skála), előadásaival, műveivel szeretné megajándékozni a még gondolkodni képes, gondolkozást, tartós élményt igénylő embert, aki vágyik a közösségre, ahol szemtől szemben találkozik másokkal, eszmét cserélnek, vagy éppen közösen élveznek egy-egy értéket hordozó előadást, bemutatót vagy kiállítást, vagy csak úgy egyszerűen közösségben vannak. Ezek a találkozások szűkülnek, ha van is szervező, aki ezt az igényt is kielégítené, olykor a leggyötrelmesebb órákat élik át, amikor üres, kongó terembe jön a vendég előadó, csoport.
Sokszor megélek ilyesmit itthon, én az örök szervező, aki már megszoktam, hogy nem kell mindig tömegre számítani, de jó ha többen tapsolhatunk, örülhetünk, beszélgethetünk, úgy mint egykor az általam szervezett író-olvasó találkozókon, irodalmi esteken, kiállításokon, vagy bárhol.
Ugyanez vonatkozik az egyházi életre, egyre inkább csökken az olyan hívők száma, akiknek minden hétvégén (legalább), fontos lelki kapaszkodó a szentmisén való részvétel.
A fiatal szülők is inkább a vallási giccs határát súrolva, a külsőségeket mímelve vesznek részt gyermekeik keresztelőjén, elsőáldozási szertartásán – s olykor nem kis pénzráfordítással ferdítik el gyermekeik, családjuk világnézeti kibontakozását.
Valami nincs sehol… Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek… költőink megénekelték minden kor hasonló lelki kínjait. Ennyire viszont elidegenedve egymástól soha nem volt az itt élő magyarság.
Vártuk a megváltót – ki miben: Istenben, pártban, főnökben, családfőben? Csak maga az ember nem néz önmagába, nem gondol arra, hogy először nekem kell megváltoznom: belsőleg, gondolkozásban, reményben, cselekedetben.
Mindehhez viszont: áldozat, tudásvágy, alázat, szerénység, segítőkészség, a másik feltétel nélküli elfogadása szükségeltetik.
A jó közösség fennmaradása szempontjából egyik alapvető szükséglet az együttműködési készség megléte ahhoz, hogy tagjai együtt tudjanak működni és dolgozni. Ehhez nélkülözhetetlen az őszinte kommunikáció, hogy a feladatokat és problémákat megbeszélhessék. Az építő jellegű kritikának természetesen helye van minden közösségben, sőt szükségszerű is, de változást csak úgy tudunk elérni, ha segítő és nyílt kommunikációval, aktívan hozzájárulunk a megújuláshoz. Mert minden egyesület olyan, amilyenné a tagjai teszik! Másik feltétele a jó közösségnek az összefogás készsége, hogy a közösség tagjai a közös célok érdekében össze tudjanak fogni. Ehhez hozzájárulnak az együttes élmények, melyek összetartják a tagokat. A közös érdeklődés egy kis közösséggé kovácsolja a résztvevőket, így azok örömmel töltik együtt idejüket. Ha jól érzik magukat együtt, nem csupán új élménnyel gazdagodnak, hanem van mit emlegetni, van miből meríteni a hétköznapokban.
Mindez csak rajtunk múlik, hogy változik az életünk! Remény talán azokban van, akik mégis, mindig úgy érzik, tenni kell valamit magunkért. Reménykedem, hogy ők majd „átviszik a szerelmet a túlsó partra”.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
