A Via Nova Ifjúsági Csoport Nyitra Kerületi szervezete ma Párkányban „Mikor fogunk már összefogni?” címmel ifjúsági találkozót tart, melynek egyik célja – ahogy Mészáros Attila szervezőtől megtudtuk – a Kárpát-medencei magyar ifjúság egységének erősítése. Az ifjúsági értekezlet vendége lesz Duray Miklós is, aki a politika-politizálás-politikusok fogalmakról tart előadást.
Az MKP stratégiai alelnöke a fentiekkel kapcsolatban ez év elején „Gondolatcsere a közjó szolgálatáról és az eszméről” címmel fogalmazta meg véleményét:
I. Az alapelvek
Természetes viszonyunkat a közélethez (a politikai közélethez), illetve a politika napi műveléséhez egyénként és a polgárok nagy közössége valamint a nemzet számára elfogadható keretek között csak akkor tarthatjuk meg, ha a politikát
– a közösség szolgálataként és a közjó érdekében végzett tevékenységként fogjuk fel,
– a közösség többségének érdekérvényesítő eszközeként, de nem a többség uralmaként gyakoroljuk,
– a kezdeményezési hajlandóságot elébe helyezzük a követési magatartásnak és a kényszereknek,
– a célokat pozitív tartalommal a polgári és a nemzeti közösség elvárásai és fenntartható fejlődése érdekében, de a megvalósíthatóság küszöbértéke fölött fogalmazzuk meg, ugyanakkor
– nem az eszményi állapot megteremtésére, hanem a megvalósíthatónak a célirányos elérésére törekszünk, valamint
– az elért eredményt közösségi sikernek tartjuk és nem a politikus egyéni teljesítményének – még ha dicséretet is érdemel érte – mert a képviseleti demokráciában csak így tartható meg egy játéktéren a képviselő, a képviselet és a választópolgár.
A politikai cél nem alárendeltje az ideológiának. A politika medrét azonban egyrészt az eszmeiség, másrészt az életérzés határozza meg, ez foglalja keretbe a politika értékrendjét, és ez szabja meg erkölcsi keretét is. Ha ez nem így lenne, a politika parttalan, céltalan vagy célt tévesztett lenne.
Ha a politikát eredeti mivoltában a közjó szolgálataként értelmezzük, akkor nyilvánvaló, hogy a közéletnek, a közösség szolgálatának részese mindenki, aki a közösség szempontjából értékelhető tevékenységet végez. Így a közjó szolgálója (minisztere, lelkésze, lelkipásztora, hivatalnoka) a társadalmi célokat támogató vagy munkahelyeket teremtő vállalkozó, egyházi személy, pedagógus, tudós, a közművelődés tevékeny résztvevője, civil szervezetek megbízottja vagy a politikát hivatásszerűen művelő személy. Aki viszont a (politikai) közéletben csupán egyéni vagy az egyénhez kötődő csoportérdeket képvisel, szociológiailag hiába tartozik a politikusi osztályba, kalandor. Csak akkor lehet a közösséget őszintén szolgálni, ha egyéni érdekeinket kívül hagyjuk a szolgálat termén. Egyéni érdekeink szerint csak a közösség fáján termett gyümölcs beérése után szüretelhetünk.
A politika művelésének keretét több mint két évszázada a párt, a pártok határozzák meg – nem értendő ezen a pártoskodás, a pártütés. A politika emiatt a nyilvánosság előtt főleg pártpolitikaként jelenik meg és ez így értelmezhető a közélet napi gyakorlatában is – ezt nevezzük politikai közéletnek, művelőit a politikai osztály tagjainak. A párt azonban az egésznek csak a része. Ezért a pártpolitika soha sem törekedhet a teljességre, csak az egész valamely – kisebb vagy nagyobb – részletének a képviseletére. Ezért egy pártot helytelen azzal vádolni, hogy nem az egész társadalom, nem az egész ország öszszes gondját akarja megoldani – ez a kormány feladata. Csak a kollektivista pártok programjában szerepel az egész társadalom ügyeinek a megoldhatósága. Az emberi környezethez barátságosan viszonyuló pártpolitika azonban arra törekszik, hogy feloldja az egész közösség szolgálata, valamint a részek képviselete között megjelenő ellentmondást.
Egy párt politikáját azonban tartalmilag és hatékonyságában is csonkolja, ha csak pártpolitikaként értelmezzük, ugyanakkor a párt, ha választott politikai elveinek követése és kitűzött céljainak megvalósítása érdekében nem szigorú és nem számon kérő, szavahihetőségét veszti, ezáltal önmagát rombolja.
Az eszmeiség
Az emberiség történelmét az érdekcsoportok, a szervezett közösségek nevében kitűzött célok eléréséért folytatott küzdelmek írják, de a célnak általában az eszme szab határt, vagy lazítja fel, esetleg bontja le előtte a határokat.
A modern európai politikában főleg két alapvető – kereszténység előtti és keresztény – eszmei csapás uralkodik:
– a bosszú eszméje és
– a felebaráti szereteté.
Az első az Ó-szövetséget, az utóbbi az Új-szövetséget idézi meg.
A politika a politikaelmélet kialakulását megelőző idők óta érdekérvényesítéssel foglalkozik, ezért a zsidó-keresztény kultúrkört uraló két alapvető eszme között nem válogat finnyásan, sőt, gyakran fölcseréli azokat az ösztön által befolyásolt magatartással
– az indulatokkal és
– a kizárólagossággal.
Az ösztön és az indulat azonban nem eszme, hanem létező valóság, a kizárólagosság pedig téveszme.
A hirtelen felháborodás viszont nem ösztön, hanem olyan indulat, amelyet vezérelhet eszme is. Az eszme és a gondolat a valóság tükrében a kimondott vélemény által jelenik meg.
A politikában fellelhető eszmei áramlatok soha sem jelennek meg tisztán, még a totalitárius tévelygések – a kommunizmus, a fasizmus és a nácizmus – esetében sem. Noha a kizárólagosságon alapuló téveszmék nagyon alkalmasak minden egyéb eszmeiség elnyomására.
A modern európai politikának a kialakításában azonban elsősorban a társadalmi igazságosság, az egyenlőség, a szolidaritás, a szabadság, az önrendelkezés, a felelősség, a nemzet eszméjének a közéleti megjelenése játszotta a fő szerepet. Ezek az eszmék a kereszténység nagy eszmeáramlatában a reneszánsznak, a humanizmusnak, a felvilágosodásnak és a nemzeti szabadelvűségnek, de a romantikának is a hatására váltak fokozatosan uralkodó társadalmi eszményekké – elsősorban a reformációnak majd a Rerum Novarum pápai enciklikának köszönhetően. Le kell szögeznünk: a politika közösségi szolgálatban való meggyökereztetése Európában a keresztény/keresztyén eszmeiségnek köszönhető.
Az ösztönszerűségből fakadó, vagy a bosszúállás eszméjét és a kizárólagosság téveszméjét követő atavisztikus politika mindeddig mérhetetlen szenvedéseket idézett elő – erre példa a 20. század több történelmi helyzete.
A politikában, ha a keresztény eszmeiség mentén türelmes szigorral viseltetünk, alkalmasak vagyunk további értékteremtésre és a jövőépítésre. És alkalmasak vagyunk arra, hogy megtaláljuk más eszmerendszerekben is a hasonlóságot vagy a követésre méltó példákat.
A politika, ha öncélúan nyilvánul meg, tehát nem a közösség szolgálatára, hanem az önmaga sikere vagy csoportérdek szerint, könnyen feladja az eszmeiséget, vagy eltévelyedhet, zsákutcássá válhat.
Az értékrend
Az érték és az értékrend az eszmeiség megszabta határok között létezik. Tudatosítanunk kell, hogy az eszmei érték – ami az eszmeiség egyik közvetlen megjelenési formája — és a mulandó érték, ami a helyzetteremtés nélküli valóságkövetés eredménye, gyakran egyszerre, egy idősíkban jelenik meg úgy, hogy választási kényszerhelyzetbe hozhatja az embert. Dönteni nehéz, ha nincs kialakult értékhierarchia. Hiánya eszmei és döntésbéli bizonytalanságot okoz vagy rossz döntések sorozatát eredményezi.
Szögezzük le ismét: a politika közszolgálat – a megmaradás, a fennmaradás, az értékmegtartás, a fejlődés és a jövőalakítás szolgálata. A politikában nincs helye a kísérletezésnek, de helye van a folyamatos pályamódosításnak, a kezdeményezésnek és a helyzetteremtésnek. Az értékválasztásban ezért a mulandó érték súlyával arányosan kell latba vetnünk az eszmei értéket. De döntéseinkkor legyen az elvont értéknek szavazat többsége – hacsak nem kockáztatunk vele emberi életet. Ha az emberi élet minősége az elvont és a mulandó érték kereszteződésén találtatik, az eszmei értéket kell mérvadónak tekinteni.
A politikai értékrendünkben kell, hogy az ember álljon egyénként és a közösség tagjaként az értékpiramis csúcsán. Ha élesen elválasztjuk egymástól az ember egyéni és közösségi lényegét két veszéllyel szembesülhetünk: az individualizmussal és a kollektivizmussal. Az egyik a közösséget rombolja, a másik az ember autonóm létét, az erkölcsi határokkal korlátozott szabad akaratának a megvalósulását veszélyezteti. Az ember Isten és embertársai előtt a tetteiért egyénként felelős, közösségi lényként pedig a közösségnek felel tetteiért.
A közösség szolgálatában egyik fő szempontunk az emberi élet minőségének a javítása. A lét boldogságát mindenki önmagának, vagy párkapcsolatában, kisközösségi tevékenységében teremtheti meg, de életének minősége elsősorban a társadalmi közösségben javulhat, mert életét szinte mindenki nagyrészt társadalmi kapcsolatokban éli meg.
Az egyén társadalmi kapcsolatai miatt felelős társadalmi közegének minőségéért. Saját felelősségét nem háríthatja át másra. A közösségben élő ember közösségének tagjaiért is felel.
Az egyén életének minőségét a jelen vonatkozásában és halandói mivoltában erkölcse, szellemi képességei, anyagi körülményei és tudása befolyásolják. Lelkiállapotát a tudata valamint az őt körülvevő emberi közösség állapota, a jövőbe vetett hitét pedig a spiritualitás határozza meg. A spiritualitás, a lelkiség azonban nem csupán az egyéni hit kérdése, hanem közösségi elkötelezettség is – jövője társadalmilag a közösségnek van, mert az egyén halandó. A nemzethez fűződő közösségi tudat az embert közösségi lényként megtartó lelkiség egyik legfontosabb támaszpontja.
A célok
A cél az eszmétől és értéktől függően lehet változó.
A cél, illetve a célok megválasztásában a legnagyobb ellentét az egyéni érdek és a közösségi érdek között feszül. A politika számára az igazi műveleti kihívást a két érdek összehangolása jelenti.
Az emberiség több ezeréves történelme során a legmaradandóbb változások akkor következtek be, amikor az egyéni illetve a csoportérdek és a közösségi érdek közötti távolság csökkent – amikor a két érdek közeledett egymáshoz. Ilyen volt például a XIX. században a magyar reformkor, mert a magyar főnemesség képes volt osztályán felülemelkedve a Szent Korona alattvalói nagy részének jövőjén munkálkodni. Repedések és törések a társadalomban – több ezer éven át – akkor keletkeztek, ha a két érdek között feszülő ellentmondás túllépte az elviselhetőség határát. Ez volt a lázadások, fölkelések, polgárháborúk, forradalmak kora, vagy ilyen esetben következett be a társadalom összeomlása illetve szétesése – minderre példákat sem kell felsorolni. A felkelés vagy a forradalom önmaga nem értékteremtő, hanem a felhalmozódott feszültség és a felhalmozott érték robbanásszerű kitörése, ami felszabadulást, ritka esetben szabadságot eredményez. Ha a forradalom győz, utána következik a legnehezebb út: a program megvalósítása. A rendszerváltozás – ez az új keletű fogalom – mást jelent: ebben a változtatás szándéka mindkét oldalon megjelenik, de nem ugyanazzal a céllal – az érdekellentét ezért megmarad, és előbb-utóbb összecsap.
A közéletben az elérendő célokat – az eszmeiséggel határolt mederben – a társadalmi igény és a fenntartható fejlődést megteremtő feltételek szerint kell megfogalmazni.
A cél elérését a program teszi lehetővé. A programnak célirányosnak kell lenni.
Nem elégséges, hogy a demokrácia elveit – akár látszólagosan – érvényesítő viszonyok között a közélet célja a túlélés legyen. A túlélési programok ilyen esetben visszafejlődést eredményeznek. Túlélési céllal programot alkotni vészhelyzetben, diktatúrában kell, de a célnak ebben az esetben is több reménnyel kell kecsegtetnie a puszta túlélésnél.
Csak az a cél mozdíthatja elő a fejlődést, amelyik túlmutat a rövidtávú megvalósíthatóságon. A spiritualitás nélküli cél nem tartalmaz jövőbe vetett bizalmat és hitet.
A közösségi célt soha sem szabad végcélként megfogalmazni.
A cél és az elérésére megfogalmazott program, ha pótcselekvésre ösztönöz, csalóka vagy hamis. Óvakodjunk a figyelmet elterelő „gumicsontoktól”.
A legnagyobb felelősség azokra hárul, akiknek a feladata az alapvető célok megfogalmazása. A cselekvési programokat azokból a fő célokból szőtt hálózat tartja rendszerben, amelyek az eszmeiség és az értékrend medrében alakultak ki.
Az alapvető célok hosszútávra szólnak. Minden köztes cél ezekből következik.
A célválasztás legyen ösztönző. A rosszul megválasztott cél félrevezető. A köztes célokat kell a leggyakrabban felülvizsgálni: mennyiben felelnek meg az alapvető céloknak és nem igényelnek-e módosítást. A gyakori célmódosítás azonban céltalansághoz vezethet vagy a társadalom tudatos félrevezetésének a gyanúját kelti.
II. A politika
A politika közszolgálat – a közjó, a közösség szolgálata. A pártpolitika hétköznapi megjelenése óta azonban a politika sokszor olyan piaci küzdelemről szól, amelyben elvesznek, elveszhetnek az értékek. A közjó szolgálata mellett a politika – egyes szereplőinek érdekei szerint – a hatalomszerzésről vagy akár a végső győzelemre való törekvésről is szólhat. A hatalomszerzés önmagában csak kiszorítósdi, a végső győzelem azonban a szembenálló felek egyikének végső győzelmét, illetve a másik végső vereségét jelenti. Valóban ez lenne a politika hétköznapjainak a sajátossága? A politikának felszabadult, szárnyaló ünnepnapjai nincsenek?
Rugaszkodjunk el a piaci politikától!
A hétköznapi politika gyarló és sekélyes. A mozgásterét behatároló szabályok akár megegyezhetnének a hétköznapi fasizmuséval. Nem eszmeiségre épül, hanem a kizárólagosságon alapuló piaci viszonyokra, messze esve a globalizmus és a monopolkapitalizmus korszakát megelőző piacgazdaság „élni, és élni hagyni” eszméjétől. A politika hétköznapjaiban sokszor a félelem hatja át a politikai élet szereplőit – az elfelejtéstől, a szerepléshiánytól, a sikertelenségtől, a politikai ellenfél sikerétől való félelem. A közös siker, a közösen elért eredmény ünneplése a politikai elit érzésvilágában egyre ritkábban jelenik meg. A politika művelése során ugyan gyakori, hogy a keserves tapasztalatok árán kiharcolt értékek eltűnhetnek, vagy eltűnnek a félelem csapdájában, mert a pártpolitikusok nagy része úgy gondolja, hogy a piaci politikában kell versenyre kelnie – a vereségtől való félelmük elhomályosítja a demokrácia játékszabályaival felrajzolt türelmesség határait.
De létezik más – az eszmeiségen, az elveken, az életérzésen és az értékeken alapuló – közélet is, ami sok évszázadon át lerakódott tapasztalatnak az eredménye. Ezeket a politikai értékeket tekintsük át, hogy mindannyiunk számára világossá váljon, mi szerint kell alakítanunk közéleti megnyilvánulásainkat.
A szabadság és azonosulás
A szabadság egyszerre lehet meghatározott és parttalan. Az utóbbit nevezzük libertarianizmusnak, azaz szabadosságnak, ami zűrzavarhoz, szélsőséges esetben társadalmi méretű individualizmushoz vagy anarchiához vezethet – ez a politikában a neoliberalizmussal rokonítható. Az értelmes szabadságnak azonban van közösségileg megfogalmazható tartalma, célja és korlátai. Korlátlan szabadság nem létezik sem az élettelen, sem az élő természetben, sem az emberi társadalomban. Az emberi szabadság fokát az emberi szabadságok kölcsönhatása határozza meg. Ez a határvonal azonban nem jelentheti a szabadság további kibontakozásának akadályát. A szabadság rendszerét a rend jelenti. A szabadság korlátozása társadalmi méretekben csak szükségállapot esetén fogadható el. A szabadságnak két nagy alakváltozata létezik:
a) a megvalósítható szabadság, amit az önrendelkezés, a döntés, az elismert és törvényesített jogokkal való élés, a természetes jogokkal való rendelkezés szabadsága testesít meg, valamint
b) a megszabadulásból eredő szabadság, amit a valamilyen elnyomás, teher, nélkülözés, félelem alól való felszabadulás teremt meg. A szabadságnak ehhez az átmeneti megjelenéséhez tartozik az igazság kimondásából eredő felszabadultság érzete is – ami nem azonos a szólásszabadsággal. A „kipofázás” azonban még nem biztos, hogy a szabadságot jelenti, lehet, hogy csak az óhajtását.
A szabadságnak az első alakváltozata a demokrácia fejlődési folyamatában jelenik meg, ami a nemzethez való hűségben és a szabadságjogok iránti elkötelezettségben testesül meg. Ebben az összefüggésben kell tudatosítanunk, hogy a hagyományos többségi demokrácia – akár képviseleti, akár részvételi –, ami a többség uralmán alapul, kevéssé alkalmas a megvalósítható szabadság kibontakoztatására, ha csak a többség nem önkorlátozó. Egyébként keservesen, de át kell alakulnia egyeztetéses demokráciává – a szabadság csak így valósítható meg.
A szabadság-jogoknak ebben a csoportjában az önrendelkezés (viszonylagos) szabadsága a legfontosabb szabadság-érték. Ez nem csak az ember szabad – autonóm – akaratának a megvalósíthatósága miatt lényegi kérdés, hanem azért is, mert ennek a szabadságjognak a megvalósulása befolyásolta a XX. század történelmi eseményeinek jelentős részét. Ennek a szabadságjognak a kizárólagossággá torzulása sok millió ember kínszenvedését okozta Európában. Az első világháború végén az önrendelkezés jogának parttalanságát illetve hátrányos megkülönböztetéssel járó következményét a Saint-Germain-en-lay-i kisebbségvédelmi egyezménnyel kívánták korlátozni, illetve enyhíteni, de kevés sikerrel. A második világháború után már kísérletet sem tettek erre. Viszont Európa „nyugati” térfelén mégis számtalan siker született ezen a téren: az Aaland szigetek státusa, Dél-Tirol autonómiája, a belgiumi németek önkormányzási rendszere, a német-dán szerződés, a finnországi svédek jogainak biztosítása, a spanyolországi közigazgatási autonómiák létrejötte. A Kelet Közép-európai rendszerváltozás után a fegyverrel kivívott gagauz autonómia, a volt jugoszláv köztársaságok önállósulása illetve az önállósult államokban – Szlovéniában és Horvátországban, de részben a Milosevics utáni Szerbiában is – a kisebbségi népcsoportok helyzetének alakaulására irányuló nemzetközi figyelem, Koszovó önállósulása és az ott élő szerbek számára biztosítandó autonómia. Ermacora professzor, a dél-tiroli autonómia elméleti kidolgozója szerint az önrendelkezés joga és az autonómiára való jog alapvető emberi jog, azaz a természetes szabadságjogok szerves része – tehát a megvalósítandó/megvalósítható szabadság tartozéka.
A szabadság-jelenség második csoportját a torzulások felszámolásának a történelme alkotja. Ezért a felszabadulás vagy a megszabadulás a szabadság átmeneti megjelenésének tekinthető. Ha a felszabadultság állapota állandósul, szabadságnak nevezhetjük – egyébként múló álom. A szabadságnak ezt a nem állandósuló válfaját érzékelték 1938 és 1940 között a Magyarországhoz visszacsatolt területen élő magyarok. A felszabadultság állandósuló érzése hatotta át a második világháború végén a haláltáborok és gettók felszabadítottjait, 1989 végén pedig a kommunizmus bukásával szabaddá váló Kelet közép-európai milliókat, de a szociális államok vagy a jóléti államok azon polgárait is, akik megszabadultak a vadkapitalizmus okozta nélkülözéstől vagy a teljes anyagi kiszolgáltatottságtól. Az így megszerzett szabadságot – közösségi viszonylatban – csak a demokratikus viszonyok állandósíthatják. Ha ez nem következik be, egyetlen lehetőség adódik: a menekülés.
A szabadságérzet hiánya leginkább valamilyen totalitás viszonylatában jelenik meg. Ez főleg a politikai szabadság hiányaként jelentkezik. Nem biztos, hogy csak olyan egyértelmű hiányra kell gondolnunk, mint az egypártrendszerben a politikai választék hiánya – itt elsősorban a többpártiság a hiánycikk. A totalitarizmus akkor is jelen lehet, ha többpárti viszonyok között élünk, de lecsendesítjük beszédünket, ha idegen közelébe érünk, ne hallja, miről beszélünk, vagy milyen nyelven szólítjuk meg a másikat. Aki ilyen körülmények között mégis hangosan beszél, lehet, hogy a felszabadultság érzetét éli át –, de nem biztos, hogy ez állandósuló érzés és az sem biztos, hogy elegendő társra talál az őt megejtő érzés átélésére. Létezik ugyanis diktatúra és totalitarizmus demokratikus viszonyok között is. A szabadság ilyen esetben csak az érte folytatott küzdelem szabad vállalásában nyilvánul meg.
A felszabadulás és a felszabadultság legfontosabb ismertetőjegye az öröm. A szabadság legfontosabb ismérve a vállalás. A felszabadult ember akkor válik szabaddá, ha vállalja önmagát és vállalja a közösséghez való tartozást és a közösségért végzendő munkát.
Aki vállalja önmagát, meggyőződését, autonóm ember. Alkalmas arra, hogy nemet mondjon az elutasítandóra, de elfogadja azt, amit jónak tart. Ha ebben a viszonylagosságban határozottan tud dönteni, szabad ember, autonóm egyéniség. Ellentétben a bizonytalannal, aki hajlamos az önfeladásra, a megalkuvásra, az átalakulásra. Megfontolás tárgyává teszi a közösséghez való tartozást, de ha mégis dönt, általában az erősebb irányába fordul. Ő a heteronóm, ezért döntése lehet átmeneti, változó.
A szabadság megvalósulása rendkívüli eseménye az életnek. A szabadság lehetőségének vagy megteremtésének a vállalása pedig olyan, mint a tűzkeresztség – ön-felszabadítási kísérlet. Ide tartozik a vállalás szabadságának a választása, az azonosság és az azonosulás kérdése is. Társadalmi vonatkozásban ez jelenti a közösséggel, a nemzettel való azonosulást.
A közösséget, amellyel azonosulok, meg kell határozni – kulturálisan, politikailag, történelmileg, a jelen, a jövő és a szomszédok viszonylatában! Erre csak az autonóm egyéniség és autonóm közösség alkalmas. De ha elegendő ilyen személy jelenik meg azonos időben a társadalomban, a heteronóm lelkületűek is úgy fognak viselkedni mintha autonómok lennének. Rájuk kell figyelnünk, mert ők nem az értékek előjeleire figyelnek, csupán arra, hol található a többség és ebből milyen hasznot húzhatnak.
Óvakodjunk a heteronómoktól. Ők akkor is igent mondanak, ha nemet kellene mondaniuk. A közösségi létre ők a legveszélyesebbek.
Egyenlőség, méltányosság, jog
Az egyenlőség eredendően egyéni érték, amely az emberrel – vagy talán fogantatásával – tárul a világ elé, és az ember társadalmi léte során alakul át közösségi értékké, hogy így maradjon fenn halála után is. Az egyének egyenlősége és a közösségi egyenlőség között ezért annyi a különbség, hogy az előbbi veleszületett érték, az utóbbi átruházott eredendő érték. Az egyenlőség olyan természetes, veleszületett értéke az embernek, ami csak akkor válik jogi fogalommá, ha érvényesülését akadályozzák. Eredendő egyenlőséget kivívni nem lehet, csak visszaszerezni.
Az egyenlőség fogalmát, tartalmát és megnyilvánulását a pártpolitika és a csoportérdekek folyamatosan átalakítják, torzítják. A társadalomban ezért hiú ábránd keresni az aritmetikai egyenlőséget. Orwell Állatfarmjából ismeretes az egyenlőséggel kapcsolatos, szállóigévé vált mondat: itt mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek.
Az egyenlőség a napi életben elsősorban egyéni jogként, a törvény előtti egyenlőségként jelenik meg – hacsak nem állatfarmi viszonyok között élünk. A szolidaritás eszméje és az egyenlőség eszméje a 20. században a szakszervezetek és a szociális piacgazdaság révén szociális egyenlőségként is megjelenik. Ennek a megvalósulása elsősorban akkor következik be, ha a hatalmon lévő politikai osztálynak az elégedetlenségtől való félelme felülkerekedik az egyenlőségtől való félelmen. Az egyenlőség eszméje és megvalósulása, valamint a társadalmi szolidaritás akkor kerülnek veszélybe, ha az egyén autonómiájából eredő egyenlőséget az egysíkúság vagy a kollektivizmus, a szolidaritás eszméjét pedig a szabad verseny (vagy a szabadrablás) szelleme váltja fel. Ha a szociális elégedetlenség vagy az esélyegyenlőség hiánya vagy akár a kisebbség hátrányos helyzete miatti elégedetlenség csak a számbelileg kis csoportok, kis közösségek részéről fenyeget, kevés esély nyílik az egyenlőség visszaszerzésére. Az egyenlőség és a szolidaritás megvalósulása fölött az államnak kell őrködnie, de az államtól a társadalomnak kell számon kérni eziránti feladatának teljesítését.
Az egyenlőség hiányát gyakran az esélyegyenlőség látszatával igyekeznek pótolni. Az esélyegyenlőség érvényesítése azonban többnyire azért fut zátonyra, mert nem azonosak a képességeink, iskolázottságunk, tudásunk, anyanyelvünk, bőrszínünk, származásunk, magatartásunk, vallásunk, nemzetiségünk stb.
Az egyének közötti egyenlőségtől azonban sokkal bonyolultabbak az egyenlőség vagy az egyenlőtlenség társadalmi, közösségi vonatkozásai – ennek sokkal több a politikai és csoportérdekhez való kötődése.
A közösségi egyenlőség jogegyenlőséget jelent, ami nem azonos a törvény előtti egyenlőséggel, és hiánya nem ködösíthető el az elméletileg létező esélyegyenlőséggel. A közösségi egyenlőség csak kollektív, közösségi (átruházott) jogokkal valósítható meg – tehát csak kivívható, nem úgy, mint az egyéni jogegyenlőség, ami – nemléte esetén – talán visszaszerezhető.
A közösségi jog megvalósulása együtt jár az igazságossággal. Ezen a törvényalkotást és az igazságszolgálatot együttesen értjük. Megvalósulásához hozzájárulhat a társadalomban megnyilvánuló igazságérzet. A valóság megismerésének vagy a közösségi jog megvalósulásának mértékében kibontakozó igazságot szolgálni kell. Az igazságszolgálat azonban nem tévesztendő össze az igazságszolgáltatással, mert az csak az ítélethozó képességei és a rá nehezedő elvárások szerint megjelenő írott jogszolgáltatás – az igazság, az igazságosság és ennek a szolgálata sokkal többet jelent.
Ha a társadalomban és a közéletben uralkodó felfogás miatt nem lehet érvényt szerezni az egyenlőség megvalósulásának, akkor az igazságtalanság kerül fölénybe az igazsággal és a joggal szemben.
A közösségi egyenlőséget a politikai játékok befolyásolják. Elsősorban oly módon, hogy az egyik legfontosabb közösségi jogot, az egyén autonómiájának társadalmi megnyilvánulását, az önrendelkezést és az önrendelkezési jogot igyekeznek viszonylagossá tenni. Az önrendelkezési jog az egyik legfontosabb közösségi jog. Hasonlóan fontos, mint a szólás, a szervezkedés és a lelkiismeret szabadsága.
Európában az önrendelkezés a közgondolkodásban és a jogtudatban – főleg az angol civil mozgalmak jóvoltából – a XIX. század első harmadában kezdett meghonosodni a görög szabadságharc során, amelyben a görögök az 1829-ben megkötött drinápolyi békével kivívták, illetve visszaszerezték függetlenségüket. Ennek volt a folytatása a balkáni nemzetek függetlenségének visszaszerzése, és új országaik – Bulgária, Románia, Szerbia, Montenegró – létrejötte, amelyet az 1878-as San Stefanó-i béke szentesített, és amellyel Törökország Oroszország kárára elvesztette a befolyását a Balkánon. De az első sérelmek is ekkor keletkeztek az itt élő mohamedánok és törökök irányában. Az önrendelkezés általános elvét kizárólagossá torzító körülmények és elméletek azonban az első világháborút lezáró békeszerződések nyomán alakultak ki, miszerint csak a nemzetnek van joga az önrendelkezésre, a nemzet kisebbségbe került részének erre nincs joga, mivel a nemzetnek ezt a jogát a többségi része már felhasználta. Orwellt visszájára fordítva ez annyit jelentett, hogy itt mindenki egyenlő, de vannak, akik kevésbé egyenlők.
Orwell regényeit ugyan abszurdnak tartjuk, de ő mutatta be érthető módon elsőként azt a totalitarizmust, amely eddigi gondolatmenetünk értelmében az egyén és a közösség autonómiájának a hiányát jelenti. A totalitarizmus nem diktatúra, hanem az ember lelkületében élő egyfajta kizárólagossági hajlam, ami a gondolkodás tükrén át kivetül a mindennapokra. Demokratikus viszonyok között is létezhet totalitarizmus, ha az a többségnek megfelel. Persze, ekkor ez inkább a többség diktatúrája.
A totalitarizmus megjelenésének, vagy maradványának tekinthető az egyenlőségnek a politikai és jogi kategorizálása, ami kialakítja az egyenlők és a kevésbé egyenlők csoportját. Egyik tipikus példája ennek az 1992-ben született szlovákiai alkotmány preambuluma, amely kétségbe vonja az állampolgári egyenlőséget, ugyanis úgy tesz különbséget a szlovák nemzet tagjai és a többi állampolgár között – ami nyilvánvalóan létezik is, — hogy a nem szlovákoknak nincs részük az államalkotásban. Ez a különbségtétel