Az európai, majd világméretű hitújítás emlékünnepére és egyben számadó napjára, október 31-re készülve – bizonyára másokhoz hasonlóan – a lelkemben és az agyamban egyre hangosabban dübörögnek a féligazságok vagy a teljes hazugságok évtizedek alatt felgyülemlett szólamai, szövegtöredékei. Arról, hogy mi történt, s mi nem azon a nyirkos őszi napon Wittenbergben, amikor Luther Márton szerzetes kiszögezte a vártemplom ajtajára történelemfordító viharokat támasztó 95 tételét.
Valójában mi is történt ott és azóta a hitújítás mindent átragyogó fényözönében? Nem, egyáltalán nem a fényhozó, Lucifer látszatban tündöklő, önimádó hatalomra jutása. Éppen ellenkezőleg! Annak a fénynél több szellemi világosságnak a visszahívása, ami a megdicsőülés hegyén felragyogott Péter, János és Jakab előtt. Amikor Jézus szemük láttára
„elváltozott, arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a világosság” (Máté 17,2-8).
Ez a Luthert 1500 évvel megelőző, hatalmas reformációi ősrobbanás volt, amikor Jézus szemük láttára elváltozott. Az eredeti szöveg szerint transzfiguráción, metamorfózison ment át. Addig egy Embert láttak maguk között, maguk előtt. Ott fenn a hegyen a látszat mögöttes tartalma, a tényszerű, földi alakban köztük élő Jézus igazi arca, lénye és lényege jelent meg. Az Emberben az Isten. Az elváltozás, átváltozás révén lényegét felragyogtató anyagon túli, anyag mögötti, örök isteni lényeg. Arca mint a nap. Ruháján áttört a világosság, ami nem múló fényforrás felvillanása volt, hanem létezésének, földre jöttének a lényege:
„Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (János 8,12).
A reformáció lényege éppen ez: az igazi világosság felfedezése, ami nem villanófény, nem reflektorfény, nem fáklyalobbanás, nem templomi, szakrális örökmécses pislogó gyertyafénye, nem is atommáglya kozmoszégető pusztító és vakító fénye. Nem külső fényáradat, hanem sötétségben világló világosságlét, a földi teremtés egykori ősi pillanata, amikor a mélység sötét feketelyuk erői fölött Isten Lelke világosságára felragyogott a teremtés hajnalfénye. Ahogyan a Nap sem ötletszerűen árasztja fényét, hanem végtelen időkre árasztja folyamatosan és kitartóan homályűző világosságát. Mert önmagából árasztja a fényét, a világosságot.
A bibliai és Krisztusi reformáció történelmi szabadságmozgalma
A bibliai reformáció egykoron a szellemi, lelki és valóságos egyiptomi sötétségből, a világtörténelmi tényszerű hatalmi harcok, és a nagy szellemi megvezetések éjszakájából próbálta kivezetni a Világosságra, a Világossághoz az emberiséget.
Luther lényegismerettel fogalmazott: az egyházat babiloni fogságából kiszabadító, a keresztyénséget igazi szabadságához visszavezető léttágasságnak a meghirdetésével munkálta ezt.
Krisztus szabadságmozgalmának vezetőjeként. A születés éjszakájának mennyei ragyogása felé nemzeti nyelven, bibliásan odafordító lelki megújulás fellobbantójaként. A pápai, császári, királyi hatalom fényűző látszatainak árnyékvilágából a boldogító valóság, az Istentől áthatott tágas létezés irányába fordító Világosság szelíd világuralmának a meghirdetésével. A babonaság, istentelen boszorkányságok, okkultizmus és vajákosságok lélektelen rettenetéből emberrangra emelő gyógyító evangélium meghirdetésével.
Az idegen szellemiség, az üdvösséget is üzletté, a lelkieket pénzzel megszerezhető, szintezhetetlen mélységre süllyesztő, a keresztyénséget hatalmi perverzitások, cselszövések, trónviszályok puszta keretévé üresítő politikai játszmák, hatalmi sötétség oszlatásának az Igazságával Krisztus-rangra emelő elszántsággal. Mindazzal, amit a látszat-lényeg megláttatásával, s a csupasz tények szánalmas szegénységével szemben a valóság kozmikus istengazdagságát megláttató evangéliumi fordulattal szabadított fel az emberi nem üdvösségére.
Amit máskor, más formában, de lényegileg azonosan a madáchi Ember tragédiája történelem láttató, a létezésnek isteni mélységdimenzióját felmutató alsósztregovai látnok dalolt meg. S a vele rokon angol prófétikus látnok, a festő és teológus, költő és misztikus William Blake láttatott meg hatalmas, Jeruzsálem című eposzában (1804-1820), amiben megvizsgálta az emberiség sorsát az ősi, édenkerti kiszakadástól az új egységben történő egyesülésig. Újraskandálva benne a cikkindító sort:
„Az igazság megismerése a hazugság állandó megsemmisítése”.
Erre rímelt száz évvel reformációi örökségváltozatával a német Rainer Maria Rilke sora: „Rettenetes, hogy a tényektől sosem tudhatjuk meg a valóságot”.
Csehek, szlovének, svájciak, japánok ünnepében gondolható újra a létigazság
Luther 95 tétele pontosan erről szól: a hazugság megsemmisítéséről, a tények mögötti valóság meglátásáról, s annak megalkuvás nélküli vállalásáról. Amihez nem elég az igazság tételekbe foglalása, olvastatása, hanem sokkal több kell ennél: életté asszimilálása. Az, ami az újszövetségi reformáció boldogító pillanataiban, a megdicsőülés hegyén történt.
Ha Jézus nem dicsőül meg bennünk hit által, ha nem teljesül be szívünkben az egyedül Krisztus reformátori üdvigazsága, akkor soha, de soha nem fogunk eljutni a látszattól a valóságig.
A rideg tényszerűség, a hétköznapiság, a törvénykezés, az élet mindennapi kacatjai közül a földbe rejtett kincsig, a létezés Kohinoor gyémántjához. Ez pedig az evangélium egyszerű szavával, a valóságba írt igazsággal csak ennyi: „Amikor a tanítványok arcra borultak és nagy félelem fogta el őket, Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: Keljetek fel, és ne féljetek! Amikor pedig föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül” (Máté 17,6-8). A reformáció spirituális lényege ez: félelem bennük sok minden miatt, földre roskasztó hazugságok, látszatok, lélektelenítő tények cunamija közben alig létezünk. Ahhoz, hogy a létezésünk, a vegetálásunk, az alig-életünk teljesebb értékű, felegyenesedett, látó élet legyen, Jézus kell. Személyes értéktöbbletünkként. Az Ő érintése, az Ő szava: Ne féljetek, keljetek fel mai reformációi felszólításként! És az a látásmód, ami a valódi, a tényleges hitújítás személyesen átélt, igazoló élménye: Senkit sem láttak, csak Jézust egyedül. – Én sem, mi sem szeretnénk mást látni!
A szív reformációja az erőforrás – világtávlatban is
A baj a keresztyénséggel ma is, mindig is az, hogy annyi mindent nézünk, látunk. Csak Jézust nem. A lényeg marad ki az emberi életből.
A látszatok, a tények, a felszín, a külforgatag lefogják tekintetünket, és befogják a látszatok, a hazugságok tűnő világának rabigájába, egydimenziós, távlattalan függőségébe a szívünket.
A látszatvilág szép vagy kevésbé szép béklyóinak lerázásáról szól a reformáció minden korban.
Ahogyan a cseh reformátor Kruska hirdette: „A reformáció mindig a szív reformációja – vagy semmit sem fog megújítani”. Vagy ehhez hasonlóan Kálvin: „A szív új vallása a reformáció”. Először személyesen, belső megújulások, hitharcok során át juthatunk el a látszatok, a hazugságok, a hazudozások, az önáltatás, a hamis önismeret felszínéről az igazi létvalóságig: Jézusig. Jézusig – imában előre ma is! Hogy életünk, napjaink csupasz földjéről feltekintve, felemelkedjünk addig, miként a három tanítvány, s nyomukban milliók, a mai közel három milliárdnyi keresztyén testvérünkkel:
„Senkit sem láttak mást, csak egyedül Jézust”.
Az elmúlt hétvégén hirdették meg az angolszász világban az egyházak a világméretű imavasárnapot a médiáért, a nyomtatott és elektronikus sajtóért, hírközlésért. A hazugságok, a fake newsok, a manipulálások ellen. Ezen az oldalon is olvasható volt a felhívás. Vajon hányan éltek ezzel? Kis reformációs önismereti és megújítási alkalomként? A Kárpátalja.ma vette át a hírt, a felhívást, éppen ők, akik a legnehezebb helyzetben vannak. Mintha Simone Weilnek teljesedne be más sors-kontextusból, de a mélylátás fele tartó hitéletének vallomása: „A látszat elfedi a létet. Egyedül a fájdalom képes egyiket a másiktól leszakítani”.
A planetáris szabadítás gyönyörű ünnepe
Nemsokára feltündöklik október 31, a reformáció 507. évfordulós ünnepe. Nem a takarékossági világnappá évtizedekkel ezelőtt kikiáltott hamis pénzragyogás, anyagi üdvözítés napjaként. Nem a tökkel ütöttek pogány szokásokat, szellemvilágokat gyermekjátékká kozmetikázó Halloweenjeként. Hanem annak a szinte kozmikus, de legalábbis planetáris szabadításnak, az Igazság háttérvalóságának, a lényeg és a lényeglátás felragyogtatásának gyönyörű ünnepe, ami a nemzeti nyelven fellobbanó Biblia szava nyomán tárul fel, lepleződik le, nyilvánul ki javunkra. Amiről hivatalos, lángozó piros betűs ünnepként Chilében és a szomszédos Szlovéniában is hálaadással emlékeznek meg. Azok, akik szabadságmozgalmat, lelki felszabadulást látnak október 31-ben, a hazugság ellenében kimondott szóban. A sajtóban, az elektronikus médiában, sőt a mesterséges intelligencia megfogalmazásaiban is.
Például Japánban, az evangélium fényével nyilvánvalóvá tett, apokaliptikus való világra kíváncsian, nemrég kiadták könyvüket a japán keresztyén irodalom költőiről, íróiról. Bár nem tudunk erről semmit, legalább a jó híre eljut hozzánk reformációs világosságot árasztó testvéreinkről a felkelő nap országából. Handbook of Japanese Christian Writers a címe. Benne például Kitamura Tókoku presbiteriánus/református alkotó testvérünk portréjával, akit a belső élet megújítása prófétájának neveznek. Az ő felszólítása 100 éve ez volt:
„Szabadítsátok fel a japánokat Isten élő szavával”.
Ahol volt olyan református költő is, aki a felkelő napot Krisztusként köszöntötte. Amint hit őseink Debrecenben már 1774-től énekelték:
„Krisztus, ki vagy nap és világ,
Minket sötétségben ne hagyj!
Igaz világosság te vagy,
Kárhozatra mennünk ne hagyj!”.
Áldott reformációi ünnepet az egész földkerekén!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
