Február 25-én van a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja. Egyéb különböző diktatúrák áldozatainak (van belőlük bőven!) szintén van emléknapja. Becslések szerint a kommunisták garázdálkodásának világszerte 100 millió áldozata van, ami statisztikailag jóval „eredményesebb” pusztítás, mint ami a fasiszták lelkén szárad. Van még a holokauszt áldozatainak is emléknapja, ám úgy tűnik, ezek a részleges emléknapok mintha kisebbítenék a szörnyűséget, amit a diktatúrák elkövettek. Mert egyenként más-más, kevesebb az áldozatok mennyisége.
A fasizmus vad erőszakával kapcsolatban minket elsősorban a II. világháború ideje érint, a kommunisták erőszakossága pedig a háború utáni időszakra esik, meg az utána következő időre egészen napjainkig. A fasizmus (tehát a nácik) borzalmait igyekszünk ébren tartani, bár ez hovatovább szimpla történelemmé kezd válni, az emléknapon kívül – bűnösen! – alig foglalkoznak vele – a németeket kivéve, de ők másképp élik azt meg.
A kommunizmus káros következményei viszont „szerényen” a szőnyeg alá kerülnek.
Nyilván a máig ható fölfogás, értelmezés alapján, miszerint a nagy Szovjetunió Vörös Hadserege szabadított föl minket a fasizmus alól. Ezt figurázza ki a régi vicc, hogy Magyarországon három dúlás volt: a tatárdúlás, a török dúlás, meg a fölszabadúlás. Mert az valóban nem volt fölszabadulás, itt az egyik diktatúra váltotta a másikat. És ez máig így maradt, sajátos módon úgy, hogy nem a kirgizeknek vagy azeriknek, netán az ukránoknak kell ezért kötelezően hálásnak lenni, hanem a (szovjetek fedőnév alatt értett) oroszoknak.
De hogyan is van ez? Az ilyen értelmezés nem kommunista ideológiából, nem is osztályszempontból táplálkozik: ez egyértelműen abszolút, durva nacionalizmus. Május 8-án sem a volt szovjet tagköztársaságok nagyköveteihez mennek hálás üzenettel, amiért a fasizmus helyett kommunizmussal örvendeztettek meg, hanem pl. Pozsonyban a szovjet katonák díszpompás temetőjébe a Slavínra.
Ha Putyinék tényleg el akarnának határolódni néhai kommunista rendszerüktől, akkor nem állíthatnák, hogy fölszabadítók voltak, ők csak – a nyugati szövetségesek hatékony támogatásával és közreműködésével – a Szovjetunió összes akkori nemzetével együtt megnyerték a II. világháborút.
Tehát nem beszélhetnek fölszabadításról, itt sokkal inkább Sztálin elvtárs útmutatása alapján a szovjet (kommunista) rendszer agresszív lényegéről volt szó, amely régi orosz hagyományokra támaszkodik, és abszurd módon önvédelemre hivatkozik.
Ugye érthető: itt egyértelműen ideológiai, politikai és területi terjeszkedés volt a lényeg. Érdekes belegondolni, hogyan csinálták ezt Pilzenben? Azt ugyanis az amerikaiak szabadították föl. Igaz, ők sem voltak igazán fölszabadítók, csakúgy, mint 1989-ben sem a Nyugat hozta számunkra a szabadságot, hanem a gazdasági elnyomást, szépen mosolygó pofalemezzel és jóságos segítőkészséggel, hát persze, de azért nekik is rém hálásak vagyunk, hogy hozzánk exportálták a hotdogot meg egyéb amerikai gyönyörűséget, mint pl. a USAID-pénzeket.
A Nyugat pedig mélyen meg van győződve, hogy jót tettek nekünk a nagy víz túloldaláról, sőt Európa is azt hiszi, csakhogy bármi kifogást találjon tehetetlenségére és képtelenségére, amiért gyarmatosítók lévén képtelenek fölszámolni máig tartó gyarmatosító politikájukat, vagy (mint a németek), akik nem tudnak fölocsúdni rossz lelkiismeretükből a nácizmusért, s bármi árat hajlandók fizetni, csak rájuk ne foghassák, hogy rasszisták. Migrációs politikájuk is eszerint alakult. Szomorú történések sora ez: mindaz, ami az utóbbi években ott történt és történik, nem méltó a németekhez. Mert azért ne feledjük, mi mindennel járult hozzá ez a jobb sorsra érdemes tehetséges nemzet az európai és magyar kultúránkhoz (is)!
Mindent összevetve Európa alaposan mélyre süllyedt. De úgy látszik, onnan nem kikecmeregni, hanem szenvedni akar. Jövőképe nincs, pozitív hagyományait megtagadja – többek között. És sorolhatnánk.
Hát igen, a Római Birodalom is véget ért egyszer. Szép kilátások.
Aich Péter/Felvidék.ma
