A kassai Márai-szobor a révkomáromi Gáspár Péter alkotása, melyet 2004-ben lepleztek le egy kis nevesincs téren az Óvárosban. Azonban 2013 óta már Márai nevét viseli, mert a Szakkay József Iparista Klub kezdeményezte a névadást és a város ellenszavazat nélkül jóváhagyta azt.
Gyakorta vezet el mellette az utam, de nem mindig nézek rá. Ma reggel azonban hazajövet valami odavonzotta a tekintetemet. Fekete kapucnis kabátban ült az író rezzenéstelen arccal. Hamar lefotóztam. Évekkel ezelőtt téli sapkában üldögélt a város szülötte ugyanott.
Úgy látszik, a kassaiak együttéreznek a világhírű íróval, számon tartják, nem akarják, hogy megfázzon.
Az ő korában ez már végzetes lehet. Napos ugyan az idő, de fagypont körüli volt a hőmérséklet.
Tegnap volt az író neve napja, így valaki megajándékozta. De társával, Józseffel még nem hozott ma sem zsákban meleget, ez a feladat úgy látszik Benedekre vár. Ám erre még két napot várni kell.
Ha most leülnék vele szemben az üres székre, vajon mit mondana?
„A fák még kopárak. Csak az ágak hegyén fénylik a rügy, mint megannyi lándzsahegy, mellyel harcra készülődnek. (…) A tavasz dühös évszak.” (A négy évszak) De mondhatott volna harciasat is.
A mai Kassára gondolt tán, amikor leírta: „A szél olyan vad és kemény, mint egy martalóc csapat támadása, mely megrohanta a várost, ócska pisztolyokkal lövöldöz és fosztogat. (…) Mindehhez süt a nap, udvariasan és hidegen, mint egy vérszomjas és hűvös zsarnok, aki közönyösen nézi garázda pribékjei munkáját; süt a nap, amely csak fény még, hőtartalom nélkül.” (uo.) Nagyszüleim generációjára gondolok, akik arról meséltek, rövid ujjú ingben vonultak föl március idusán. Nekünk ilyen élményünk nem lehetett.
Önkéntelenül a hajléktalanokra gondoltam aztán. Róluk is gondoskodunk kabáttal, élelemmel, meleggel? Ebben nem vagyok egészen biztos. Egy világhírű író szobrát felöltöztetni bizonyára érdeklődésre tarthat számot. De egy hajléktalannal való törődésről megemlékezni, nem túl hálás feladat.
Majd hirtelen másfelé sodornak a gondolataim. Nem messze innen vagy négy évtizede találtam Isépy Natália író és színész hagyatékában Márai Halotti beszédét. Szíven talált. „A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:/»A halál gyötrelmei körülvettek engemet«/Az ohioi bányában megbicsaklik kezed/ A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet”.
Ha Márai erre gondol szülővárosában, biztos a kabátban is megborzong. Az egykor megálmodott polgárokkal már nem tud találkozni. Kabátja ellenére ezért didereg.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma