Mióta a Kármán József „FANNI HAGYOMÁNYAI” című regényéből készült előadást létrehoztuk, mindig olyan közönség előtt léptünk fel vele, akik szeretik megfürdetni lelküket a magyar nyelv szépségében, akik ezt a XVIII. századi magyar szöveget be akarják fogadni, vagy csak hagyják, hogy hasson rájuk.Ennek az útnak az egyik legszebb állomása kétségtelenül a királyhelmeci fellépés ez év január 9-én.
A regény Losoncon született, hiszen írója is ott látta meg a napvilágot, ott is van eltemetve. Ahogy az előadás elé kért bevezetőre készültem, megdöbbentő felfedezést tettem. A XVIII-XIX. század jelentős nyelvújítói, illetve azok, akik fel merték vállalni a magyar nyelvet mint irodalmi értéket – szinte kivétel nélkül a Felvidéken vagy annak környékén éltek, alkottak. A magyar reformáció, mely először tette az oktatás nyelvévé a magyart, leginkább Lórántffy Zsuzsanna sárospataki kollégiumában érte el a legnagyobb eredményeit. De még korábbról: 1580 körül Károlyi Gáspár Királyhelmectől sem messze, Göncön fordította le először magyarra a Bibliát. Szenczi Molnár Albert 1611-ben az első magyar–latin szótárt Kassán fejezte be. Pázmány Péter, aki a reformátusok módszerét átvéve szintén a magyar nyelv fejlesztését tűzte zászlajára, Nagyszombaton nyitott egyetemet, Nyitrán és Kassán dolgozott. Baróti Szabó Dávid, aki az első értelmező magyar szótárt megalkotta, és minden magyar szó magyarázatára hexameteres verset írt – szintén Kassán élt. Kalmár György, a XVIII. század legnagyobb nyelvi összefoglalója Pozsony mellett írta meg fő művét. És amit már szinte mondani sem kell: Kazinczy Ferenc Széphalmon élt és alkotott a nyelvújítás legnagyobb alakjaként. Széphalom ma Sátoraljaújhely része. Mi lehet az oka ennek az elképesztő kötődésnek a Felvidék és a magyar nyelv között? Mindeneképpen a három részre szakadt ország helyzete mint történelmi előzmény, hiszen ebben a régióban őrizhették meg legtovább a magyar szókincset, itt üldözhette a hatalom legkevésbé. Pedig olykor ez az értékmentés nem volt veszélytelen. A magyar nyelv csak 1836-ban vált hivatalos nyelvvé magyar földön, addig művelői folyamatos zaklatásnak, üldöztetésnek voltak kitéve.
Hová vihettük volna hát méltóbb helyre ezt a remekművet, az első magyar romantikus regény színpadi adaptációját, mint Királyhelmecre, az ottani közönség elé? És az előadás beigazolta a várakozásokat. A magyar nyelv szakrális volta, csodája itt is hatott. Megindító volt, ahogy a közönség találkozhatott olyan szavakkal, kifejezésekkel, melyek mélyen benne éltek, de talán soha nem használta őket. Ez pedig arra tanít bennünket, hogy nem a hétköznapok, nem a hétköznapok problémái az igazán döntőek életünkben. Hanem az, ami rejtőzködve él bennünk, az a történelmi tudat, az a nemzeti örökség, amely meghatározza génjeinket is, és amely öröklődik anyáról-apáról fiúra, lányra. És ehhez kellenek az ilyen előadások. Akkor is, ha nem tömegekhez szólnak, ha inkább hasonlít egy templomi istentisztelethez ez az együttlét, mint színházi előadáshoz. Pánics Lilla, a fiatal színésznő gyönyörűen megtanulta ezt a nehéz, de kábulatosan szép szöveget, és úgy adja át nekünk, hogy közben érezzünk: bennünk visszhangzanak ezek a szavak, mert ezek a szavak, ez a semmihez sem hasonlítható nyelvi kincs a birtokunkban van – és ha mi maguk nem felejtjük el, akkor senki sem veheti el tőlünk.
A színházi est elején a nemzeti öntudat fejlődéséről kellett volna beszélni. Rá kellett jönnöm, a magyarság számára a nemzeti öntudat maga a semmihez sem hasonlítható, csak nagyon távoli népekhez kapcsolható több ezer évesnek gondolt és tudott magyar nyelv.
Ez, ami összekapcsol bennünket nagyon régóta. És miénk a felelősség, hogy ez a további évszázadokban is így legyen.
Köszönet a királyhelmeci közönségnek, hogy értője, befogadója volt az előadásnak. Ez erőt, nagyon sok erőt ad a továbbiakhoz.
Pozsgai Zsolt, író, rendező, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”43429″}
