Figyelemre méltó, sőt szívet melengető elemzés/vágyálom látott napvilágot a Magyar Nemzet hasábjain Felföldi Zoltán tollából. A szerző a szlovák–magyar történelmi kiegyezés nagyon is valós alapjaiból kiindulva eljut egy merész, ám korántsem elérhetetlen gondolatkísérletig: egy közös állam eszméjéig. Olyan ez, mint egy jól megírt fantasyregény: valóságos elemekkel és szereplőkkel operál, a lehetetlent pedig – ha nem is varázslattal, de – ügyes hallgatással oldja meg. Jelen esetben inkább az utóbbival.
A cikkben Felföldi egy szlovák–magyar államközösség létrehozását javasolja, amely az Osztrák–Magyar Monarchia mintájára új alapokra helyezné a két nemzet kapcsolatát.
A legfontosabb tények – avagy igaz történetek Középföldéről
Először és mindenek előtt:
a geopolitikai realitások örökre megváltoztak, a határok megváltoztathatatlanságának „szentsége”, pont annyit ér, amennyit mindig is: semmit.
De ez most vált igazán nyilvánvalóvá (ld. még Grönland, Kanada, Panama és hasonlók, Ukrajnáról nem is beszélve).
A magyaroknak, kézenfekvő okokból, nincs lehetőségük a geopolitikai helyzet irányítására vagy a határok revíziójára a korábban látott formában, hiszen ennek nincs reális alapja. Éppen ezért kell az aktuális helyzetből kihozni a lehető legtöbbet, amihez szövetségesekre van szükség – jelen esetben a szlovákokra. És ehhez
több a közös kapcsolódási pont, mint azt Brüsszel liberális sátánimádói szeretnék: a két ország viszonya az utóbbi években jelentős fejlődésen ment keresztül.
Gondoljunk csak a közös infrastrukturális projektekre, az energetikai rendszerek összekapcsolására vagy a határátkelők megnyitására. Sőt, a cikk szerzője még azt is megemlíti, ami minden igaz momentumos szívét azonnal leállítaná: „Egy budapesti olimpia rendezéséhez a szlovákok is csatlakoznának”. Mi tagadás, ennek legnagyobb kerékkötői aligha a szlovák nacionalisták lennének.
Ezek az együttműködések nemcsak gyakorlati, hanem szimbolikus jelentőséggel is bírnak, hiszen a két nemzet közötti bizalom lassú, de biztos épülését jelzik, és fokozatosan kövezik az odavezető, még mindig göröngyös utat.
A gyakorlati elemeken, mint egy frissen átadott Ipoly-híd, túlmenően nem maradhat el a kulturális és történelmi gyökerek emlegetése sem. A cél szentesíti az eszközt alapon akár petőfis túlzásokkal is, mint például:
„ezer évig közös államban éltünk, miért ne bútorozhatnánk újra össze, és csinálhatnánk egy közös országot?”
Valóban megvan minden, ami egy közös államban a komfortérzethez szükséges – vagy legalábbis annyi, hogy elviseljük egymás szagát: a közös, ha nem is ezeréves történelem és az ebből fakadó, kölcsönhatásban élő kulturális örökség. Ahogy a szerző fogalmaz:
„A kelet–nyugati irányban húzódó, és hol délebbre, hol északabbra tolódó magyar–szlovák nyelvi határ két oldalán azonban két olyan nemzet él, amelynek történelme, szokásai, konyhája, vallása, népi kultúrája, és még ki tudja mi minden egyebe közös vagy nagyon hasonló. Két olyan nemzet, amely gazdaságilag és kulturálisan ezer szállal kötődik egymáshoz.”
Sőt, talán még sógorabbak vagyunk, mint a kutya labancokkal. A cikk szerint:
„Két olyan nemzet, amelynek bizonyos fokú rokonsága sem kizárt, és nemcsak a nagyszámú vegyes házasság miatt, hanem azért is, mert – a szlovákok körében is köztiszteletnek örvendő, tavaly elhunyt Käfer István elmélete szerint – a szlovákok valószínűsíthetően legalább részben a Kárpát-medence peremvidékére szorult avarok mai utódai.”
És ha ez nem lenne elég, még a finnugristák koporsójába is ver egy újabb szöget a szerző, amikor azt állítja:
„A nyelvi különbözőség is olyan, hogy az egyik nyelvet sem ismerők egy magyar és egy szlovák szöveget hallva két azonos tónusú, egymáshoz közeli nyelvet érzékelnek.”
Erről persze mesélhetnének azok a generációk, akiknek a szlovák nyelvet nem idegen nyelvként, hanem „anyanyelvként” próbálták az iskolában lenyomni a torkán.
A kiegyezés modellje
Felföldi egy olyan államközösséget vizionál, amilyen az Osztrák–Magyar Monarchia is volt.
„A magyar–szlovák közös állam lehetne két olyan, egyenrangú ország államszövetsége, mint annak idején az Ausztria és Magyarország által alkotott Osztrák–Magyar Monarchia, amely modell egyébként a szlovákoknak az 1938. évi tervezethez képest is sokkal előnyösebb lenne. De ott van az Egyesült Királyság modellje Angliával, Walesszel, Skóciával és Észak-Írországgal. Vagy éppen a háromnyelvű Svájcé.”
Két hivatalos nyelv, közös szimbólumok – elég csak a szlovák címerre pillantani, hogy lássuk, az „átmenet” valóban zökkenőmentes lehetne –, két egyenrangú országrész két fővárossal. Az álom pedig tovább szárnyal: a szövetség később akár további országokkal vagy országrészekkel is bővülhetne.
„Ideje lenne tehát a magyar–szlovák kiegyezésnek, amelynek keretei között továbbra is biztosítva lenne az önálló magyar és szlovák nemzeti lét, amely ugyanakkor hatalmas lépés lenne a Kárpát-medence területi reintegrációja felé, ami meggyőződésem szerint a magyaroknak és a szlovákoknak is érdeke. Kezdhetnénk egy közös olimpiarendezéssel”
– zárja gondolatait a szerző. Ha a világ csupa Középfölde lenne, ennél szebb lezárásra nem is lenne szükség, elég lenne csak rávágni: ámen!
Csakhogy mindeközben Mordor földjén…
A szerző nem említi azokat a legalább ilyen valós tényeket, amelyek rendre botot dugnak a küllők közé. A legfontosabb akadály a szlovákság államisághoz való viszonya. Fiatal államról van szó, amelynek kivívásához minden elképzelhető eszközt bevetettek – nemegyszer a legaljasabbakat is.
Gondoljunk csak a Beneš-dekrétumokra, amelyek a mai napig kollektív bűnösséggel bélyegzik meg a magyarokat, és a szlovák államiság alapkövét képezik. Mondhatni a szlovák állami szuverenitás szinonimája.
Ez az a szikla, amelyre Szlovákia épül, a terület garanciája, ami ugye a szuverenitás és a nép mellett egy ország ismérve.
Ezt meghaladni soha nem sikerült. Most, amikor a két állam közötti kapcsolatok a történelem során talán a legjobbak, ahelyett, hogy oldanák ezt a gordiuszi csomót, példátlan buzgalommal söprik a szőnyeg alá – onnan fentről nézve (ahonnan az idelent élők sosem tudják egyébként) érthető módon, a jelen geopolitikai és világpolitikai helyzetben érvényesülő magasabb érdekek miatt.
Ha van valami, amiben a szlovák jobb- és baloldal, a konzervatív, galamblelkű kereszténydemokrata és a szivárványzászlós progresszív tökéletes egyetértésben, megbonthatatlan testvériségben osztozik, az a Beneš-dekrétumok és az abból fakadó gondolkodásmód
– a magyarok rövid pórázon, másodrangú állampolgárként tartása – tűzön-vízen át való védelme.
Ebben semmiben sem különbözik Mečiar, Slota, Fico, a kereszténydemokraták vagy a progresszívek. Sőt, kevés olyan magyarellenes figura van, mint a magát liberálisnak tartó Ivan Korčok, aki minden politikai felállást kiszolgált már. Amikor Korčokot emlegetem, nem csupán egy személyről beszélek, hanem a mögötte sorakozó hívekről (s vannak bőven, ld. legutóbbi államfőválasztások)l, akik nem rejtik véka alá, mit gondolnak a magyarságról és a közös ügyeinkről – elég csak a legutóbbi, magyar himnuszos ügyre gondolni. És akkor még nem említettük janicsárjainkat, mint például Ódor Lajos volt miniszterelnök, aki elsőként csatlakozott Korčok szánalmas műbalhéjához.
Mindezek ellenére Felföldi Zoltán gondolatmenete olyan vízió, amelyből most, rögtön, azonnal politikai programot kellene kovácsolni, és zászlóra tűzni.
Európa szíven szúrtan haldoklik; a mindent maga alá gyűrő kiüresedés, lélekvesztés, értékválság, a kontinenst letaroló népvándorlás és az alkalmatlan vezetés csak gyorsítja a pusztulását mindannak, ami nekünk – magyaroknak és szlovákoknak egyaránt – oly kedves.
A mi Európánkat. Az idő sürget, és egy ilyen merész álom talán éppen az, ami új lendületet adhat a közös jövőnkhöz.
De ez nem fog menni a bennü(n)k élő Mordor legyőzése nélkül…
Szűcs Dániel/Felvidék.ma
