Bizonyosan mindenki átélte már azt a különös lelki-szellemi állapotot, amikor így szólt magában: tovább már nem megy. Nem tudok többet befogadni a szépségből, a meglepetésekből, az élményekből, a hol fenn, hol lenn helyzetekből. Ilyenkor személyes létezésünk határait tapogatjuk le, mint azok a példázatbeli kisgyermekek, akik megkérdezték: mi a hit?
S erre bekötött szemmel odavitte őket hittantanáruk egy elefántszoborhoz. Az egyik szerint a hit olyan, mint egy hatalmas ormány, amivel az igazság vizéből merítünk. A másik szerint: a hit olyan, mint az elefánt oszlopos lába, neki támaszkodhatunk, de ha kell, erős védelmet ad. A harmadik szerint: a hit olyan, mint az agyar, értékes, drága, fantasztikus akkor is, ha megőrölik, vagy ha megfaragják mini szobrokká. A hit fehér arany, ami értéket ad a földi életnek. Mindegyikben van valami az igazságból, de egyik sem az igazság.
Ilyesféle érzések között járok-kelek manapság az Arno partján. Látom, érzékelem Európa szellemileg dúsgazdag reneszánszát a fantasztikusan gazdag firenzei templomkincsek között. Dante isteni komédiája, Giotto beszédes falfestményei, Michelangelo tökéletes Dávid–ábrázolása láttán, vagy az Uffiziban megcsodált Dürer, Caravaggio, Tiziano, Botticelli, Leonardo da Vinci és más halhatatlan mester művei között.
Befogadhatatlan a keresztyén kultúra remekmű áradata. Mindehhez még a belső végtelen, a szeretet-csoda láttatója, a galambok, őzikék, virágzó völgyek és kertek, a csillagok ihletett fuvolása, himnuszköltője, a teremtésig vissza-egyszerűsödött Szent Ferenc és Assisi éjjel-nappal sugárzó szentség-közvetítő lelkisége.
Az utóbbi napokban hozzátársult ehhez a messzi, jó 12 ezer kilométerre található, a dél-kínai tenger partjára lejtő protestáns templomcsoda, a Julong-hegyi bárkatemplom látványa és üzenet-gazdag jelenléte a kommunista birodalomban. A jövő hajója, a megmentés, a minden jelenvaló és eljövendő, vízözönnel szembeszálló isteni irgalom jeleként, távol-keleti Szent Ferenc hajóként, hirdetve a teremtett világ Krisztusban megvalósuló túlélés esélyét. De mi végre ez a szellemi-lelki áldás-, és kincsáradat?
Elég, nincs tovább!
Mi lesz, ha elhangzik majd a kozmikus megrengető, isteni szó: ELÉG! NINCS TOVÁBB! Felfogjuk, mekkora értékáramlás megajándékozottjai és felelősei vagyunk a teremtésbeli ősi mandátum értelmében: „Fogta az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt” (1Móz 2,15).
A művelés, őrizés helyett nem inkább a fogyasztás, az Istentől elbitorolni vélt létbizonytalanság zsákutcájába futottunk bele? A „nektek adok minden maghozó füvet, fát, amelynek maghozó gyümölcse van… legyen mindez a ti eledeletek”, s minden földi állat (1Móz 1,29) nem teljes félreértése, hogy szinte mindent csak eledelnek, fogyasztási cikknek tekintett az emberiség eddigi történelme során. Leginkább ma?
A föld művelése, latin szóval kultúrálása, őrzése értékképzés. Nem fogyasztó, hanem adó, ajándékozó, továbbadó, megtartó kulturális szintet jelent. Így élünk vele? Rettenetes öröksége az emberiségnek, az önkiűzetés, az önszáműzés, az önmigrációs sorstalanság terhe az édenkerti engedetlenség áraként. Pedig lehet fordítani rajta Jézus, a Szabadító kereszttámasztékával. Ehelyett jövővel, történelmi kataklizmákkal, válság-bukdácsolásokkal fizetünk érte.
Végigfut rajtam a felismerés:
amikor itt a keresztyén civilizáció és kultúra csúcsai között roskadozva járok, s közben látom Isten cselekvését, hogy Őt még ezzel az önrontó tehertétellel sem lehet kiűzni földi teremtett világából és elidegeníteni lelke alkotásától. Micsoda kozmikus hűség ez!
Miközben Európa és benne Magyarország is a formálissá lanyhuló keresztyénség jeleit produkálja, aközben Isten viszi tovább megváltó munkáját egyre Keletebbre, Délebbre. Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában valóságos pünkösdi Lélek-forradalom zajlik, izzó szeretetforrások felfakadásával pogány- és néphitek ezredéves lávaborítóját törve át a kontinensek ébresztésére! Az egykor a választott nép előtt vándorló füst-, és fénylő felhőoszlop nem hamvadott el, csak odább költözött, mivel az nem Izrael tulajdona, hanem az Úré, minden nép alkotójáé.
Ma Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában szállnak fel Őelébe tiszta, megújult életáldozatok jó illattételei megtérő százmilliók szívéből. Előttük, közöttük jár az Úr Igéje, Szentlelke, szeretett Fia fénylő keresztjével, az evangélium fényoszlopával. Hogy felemelje, megnevelje, rászoktassa a népeket a gyümölcsöző, s nem csak gyümölcsfogyasztó, a magvető, s nem a másokat megvető, Isten szerinti termékeny élet-, és értékrendre. Amíg minden földrészen be nem következik, hogy az evangélium szól minden néphez, addig ez hangzik el: ez még nem elég. De mindehhez és a beteljesedéshez „elég néked az én erőm” (2Kor 12,9).
Stádiumok, hitbeli pí-érték, lélek stadionok…
Az sem véletlen, hogy a keresztyén kultúra legkülönbjei, a próféták, a Krisztus-követő váteszek, apostolok, látnokok, az ihletett lelkek az emberiség és a társadalmak életében bizonyos fejlődést ismertek fel. A fejlődés motorjaként pedig a hitet, a vele összhangban maradó, egymást közösen termékenyítő gondolkodást jelölve meg. A legősibb teológiai látások abból indultak ki, hogy a Biblia elején lévő teremtéstörténetből, majd az elvesztett paradicsom (Milton) felismeréséből, aztán a Nóé bárkájában és a kereszten, s a feltámadásban megvalósuló világmentés fázisain át jut el az emberiség a Jelenések könyve mennyei Jeruzsáleméig, a fantasztikus üvegtengerig, a pi-π érték, a 3,14 istenadta alapmértékéig és értékéig.
Az, hogy közben az ösztönös, fogyasztói létszinttől elemelkedve a tudatosság, a lelkiismeret, az erkölcs lépcsőfokain át emberiség méretekben és egyénileg is el lehet jutni kegyelmi túlerővel a földi csúcsig, tehát a vegetatív létstádiumtól a kreatív, alkotó létszinten át az értékképző stádium ölelésében egészen a vallási, sőt az üdvözítés-értéket jelentő hitstádiumig. Ez szintén pí-érték. Pisztisz-érték, a hit görög szava értelmében. Kant, Hegel, Kierkegaard, vagy éppen a katolikus P. Th. de Chardin kozmikus Krisztus-tudat állapota, ez a lelki-szellemi fejlődés az emberiség legnagyobb jövőesélye és lehetősége.
És közben mindenki olyan lélek-, és felekezeti stadionokon keresztül teheti meg az egyéni és a közösségi innováció zarándokútját, hogy egy-egy győztes mérkőzés után boldogabban, elégedettebben, gazdagabban és üdvösebb felebarátisággal, szolidaritással léphet tovább.
Mindenütt belső fényoszlopok, evangéliumi igazságok vezetnek minket a stádiumok grádicsain – tovább és felfele. Istennek a tovább, a felfele, a minőségi élet, a Hegyi Beszéd világa felé terelő Igéje kalauzolásával.
Amiként a mai evangélium üzeni: „Világosság vagytok az Úrban, éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság, és egyenesség” (Ef 5,8b-9). Mennyi van meg ezekből a hit-, és üdvértékekből bennünk, hazánkban, a mi magyar stadionunkban?
Lesz-e elég üdvkincsünk, amit majd egyénileg, közösségileg, nemzetként, népként felmutathatunk az előtt, Aki kimondja majd a végső, megmásíthatatlan, megfellebbezhetetlen ELÉG szót!?
Ma még tehetünk azért, hogy ne a semmivel érkezzünk meg Isten elé. Ezért szólnak még a vasárnapi harangok – hétközben is.
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
