Tizenöt éve, 2010-ben hunyt el Jellinek György a nemzetközi hírű magyar zenekritikus. Barátom, Krénusz József , a Metropolitan Opera nézőtéri felügyelője közös könyvünkben így emlékezett róla.
„Gyuri Újpesten született, de a nyugodt tanulóévek után regénybe illő élet várt rá. A vérzivataros idők közeledtével 1939-ben szülei a fiatalembert a tengeren túlra küldték. Ezek már a háború évei, Jellinek önként jelentkezett a hadseregbe, ahol leszereléséig szép előmenetelt ért el. A béke napjaiban a kereskedelemben találta meg a helyét, s a 46. utcai Merit zeneműboltban dolgozott. Ekkor már megmutatkozott írói vénája, lemez- és zenekritikái rangos lapokban jelentek meg. Callas művészetéről könyvet is írt. 1968 mérföldkő volt életében, a New York Times rádiójának, a WQXR-nak a zenei igazgatói posztját bízták rá.
A rádióban hetente, csütörtökönként jelentkezett a The Vocal Scene című egyórás műsorával, amely az idők folyamán páratlan népszerűségre tett szert. A klasszikus újságíró iskola egyik utolsó mohikánjaként soha sem a botrányokra koncentrált, műsorai a széleskörű témaválasztás és a magas színvonal alapján, a közszolgálati rádiózás mintapéldái voltak.
Jellinek kritikusként mindig objektivitásra törekedett, nem ment bele olcsó kompromisszumokba, így kemény megjegyzéseit is elfogadta a szakma és a közönség.
Mindig tisztelte a művészt, nem nézett fel rá, de le sem kezelte. Robespierre-i alkat volt, nem fogadott el semmiféle meghívást, a szakmában nem a három lépés, inkább az öt lépés távolságot tartotta. Esténkét az operákban és hangversenytermekben gyűjtött további élményeket. Az idő múlásával sem csökkent munkakedve, egyszer meg is jegyezte: „Nagyon rossz öregnek lenni, sokkal többet kell dolgozni, mint fiatalkoromban”.
Fotó: Csermák Zoltán archívuma
A New York-i magyar körökkel ugyan nem tartotta a kapcsolatot, de nem tagadta meg magyarságát, szívügyének tekintette zenész honfitársainak megismertetését az amerikai közönséggel. 2007-ben megjelent önéletrajzi kötetében is több száz magyar személyre hivatkozik, vagy magyar vonatkozású eseményt ír le. A honvágy őt is gyötörte, amikor otthon jártam, megérkezésem után azonnal felkeresett és hosszasan kérdezett utamról. Ő is gyakran látogatott haza, s egyik magyarországi útja után büszkén mesélte, hogy a Kossuth Rádióban is szerepelt.
Engem családtagnak tekintett, így gyakran megosztotta négyszemközt az irodámban alaposan, nagy körültekintéssel kimunkált véleményét.
Ha nem egyezett az álláspontunk, a vitában kiválóan érvelt. Sokszor a délutáni és az esti előadás között leültünk a kávézóban és beszélgettünk. Minden szavát mérlegelte, nem volt sznob, a harmadik comprimarióról is elfogulatlanul tudott hosszasan beszélni. Csendes embernek ismertem meg, nehezen tudtam róla elképzelni, hogy egykor háborús katonatiszt volt. Viszont kiváló humorral áldotta meg a Teremtő, bonmot-jaiban a klasszikus pesti humorra ismertem. Felesége, Hédy is félig magyar volt, és méltó társként segített párja munkájában. Jellinek életrajzi ihletésű könyvét is hitvesének ajánlotta.”
Gyuri aggódó apa volt, csinos lányát nagyon féltette, ha egy új lovag felbukkant a színen, már előre nyugtalankodott. „Tudod, nálunk a tradíciók mindig nagyon fontosak voltak a családban” – mondta. – De ez egy más világ, végig izgulom az életem, titkon figyelem, ki viszi randevúra a lányom, igazi magyar-zsidó apa vagyok”. Nagyon boldog volt, amikor lánya megtalálta párját, az esküvőn madarat lehetett volna vele fogatni.
Csermák Zoltán/Felvidék.ma
