Külhoni magyar kisebbség képzőművészeti alkotói állítanak ki Budapesten

Október 27-én megnyílt a Magyarság Háza Galériában Budapesten a külhoni magyar kisebbség képzőművészeti alkotói kiállítás, ahol Erdélyből, Szlovákiából, Szerbiából és Kárpátaljáról szerveződtek össze fiatal alkotók. Szlovákiát Mazán Anikó, Szlávik Bernadett, Berkes Csilla, Czuczor Laura és Zsigrai Eszter képviselik.

A kiállítást dr. Kiss Péter, a Magyarság Háza ügyvezetője nyitotta meg, majd Czuczor Laura felvidéki képzőművész, és Ruszin Noémi kárpátaljai festőművész mondtak beszédet.

A tizenhat külhoni kortárs magyar művész által, különböző eljárással készített művek egy intermediális, szemle jellegű körképet rajzolnak fel a határon túli régiók jelenkori művészetéről. A jövő nemzedéke ér össze a műtárgyakon keresztül: Bálint Norbert László, Berkes Csilla, Czuczor Laura, Farkas Dormán, Kovač Botond, Mazán Anikó, Májai Adrienn, Miholcsa Dávid, Monyov Glória, Mucsi-Somorai Renáta, Ruszin Noémi, Siklódi Fruzsina Erzsébet, Szlávik Bernadett, Şomfălean Dániel, Újházi Adrienn, Zsigrai Eszter alkotásai egymás mellé kerülve különleges montázzsá válnak a tárlat során.

Zsigrai Eszter: Egy folyó vizének története című munkasorozatom, ami a Duna Esztergomtól Visegrádig nyúló ívét stilizáltan jelenik meg. Maga a víz foglalkoztatott, mely egyszerre határvonala két országnak, szétválaszt, de össze is köti a két oldalt és az ott élő embereket. A különbözőségeket és hasonlóságokat színek-, formák- és anyaghasználatában reprezentáltam. Egy álomszerű iszapos vízgyűrű keretbe helyeztem ezen ideális képet, amiben két ország egy jellegzetes híddal áthidalja minden fajta különbözőségeket. Amolyan vágyálom az összefogásra!

A halál nyomai I-II.

Valami véget ér, de a halott anyagból új élet fakad. Ami az egyik élőlény számára a vég, az a másiknak a kezdet. Zsigrai Eszter munkái emléket állítanak az elpusztult élőlényeknek: kiemeli őket megszokott közegükből, újra életre kelti őket, ezáltal láthatóvá válnak az egykori szenvedések, betegségek nyomai is. Az alkotás nemcsak szándék kérdése, hanem együttműködés az anyaggal is – ahol a véletlen alkotótárssá válik.

Az alkalmazott technikák – fitogram, lumenprint, préselt és szárított növények (diófalevél) – a természet mulandóságát és megújulását egyszerre idézik meg, miközben finom egyensúlyt teremtenek élet és halál, elmúlás és újjászületés között.

Czuczor Laura: Realm of Forgotten Embodiments

A sorozat az ember és a természet ősi, intim kapcsolatát vizsgálja, valamint annak elvesztését a modern hiper-individualizmus és rendszerszintű elidegenedés kontextusában. A kerámia objektumok generációs és testi emlékezetből merítenek, és az intuíció hordozóiként működnek. Mesélnek törésről és gyógyulásról, vágyról, jelenlétről és hiányról. Formáik anyagi metaforái az átalakulásnak: egyesek önmagukba zárulnak, mások nyitva maradnak – felfüggesztett, befejezetlen állapotban.

Ez a kontraszt – a szilárdság és törékenység váltakozása – az élet ciklikus természetét hivatott idézni: születést, veszteséget és megújulást, olyan ritmust, amely a természeti rendszerek mellett a női testbe is mélyen beágyazott. A tárgyak az élet, a bomlás és az újjászületés pillanatait rögzítik, visszhangozva a természet és a belső érzelmi világ változó ritmusát. Köztes formáik az identitás, emlékezet és sebezhetőség terepei, ahol a szakadás mellett mindig ott van a vissza-forrás lehetősége is.

A megnyitó egy pillanatképe (Fotó: Magyarság Háza Galéria)

Berkes Csilla: Szputnyik

A Naphoz közel sodródott szonda, amelynek ablakában tükröződve megpillanthatjuk csillagunk pusztító közelségbe került izzó felszínét. Ez az a vidék, ahol az éltető fény a legedzettebb anyagot is felemészti, és megmutatja korlátainkat a világmindenségben.

Mazán Anikó nyári munkája, a Falcastrum egy anyagilag és jelentésében is rétegzett installáció, amely „az emberi uralom gesztusát és a természet iránti lírai érzékenységet” sűríti egyetlen tárgyba. A cím – „bokorkasza” – egyszerre idéz „archaikus agrártörténetet és technikai erőszakot”. Az installáció bálványfából készült, amely „invazívként megbélyegzett”, mégis makacsul túlél. A festőbodzából készült fapác az ellentétek találkozását jelképezi: „a festés nem díszítés, hanem átírás – egy test bebalzsamozása, szertartásos megtisztítása”. Mazán egy külön performansszal is készül, amelyről egyelőre nem árult el részleteket.

Szlávik Bernadett PASTA című munkája a mindennapi ételkészítés rituális, lassú gesztusait emeli művészi szintre. A szálcsiszolt mintájú öntött formák „kézi odafigyelést igényelnek”, és az eszközöket a használat és a tapasztalat határán egyensúlyozzák. A tárgyak a kézművesség és a performatív műtárgy között helyezkednek el, az „ételkészítés lassú és tudatos rituáléjává” alakítva a hétköznapot.

„Ami igazán összefog minket az a külhoni magyarságunk, ez a kiállítás e téma köré szerveződött, és kerestek meg minket. Mint láthatjátok nagyon sokfélék vagyunk, mindenki máshol lakik és máshonnan származik (Erdély, Szerbia, Szlovákia és Ukrajna), de ami összeköt minket az a kisebbségi érzés, amibe beleszülettünk, és mindig velünk marad.” – nyilatkozta Zsigrai Eszter.

A tárlat 2026. április 30-ig látogatható.