Gondolatcserepek a 48. Országos Népművészeti Fesztiválról…
Évek óta a Galántai járás vállalja magára a felvidéki magyar hagyománykultúra országos fesztiváljának megrendezését. Igen, a járás több községe mellett a fő rendezvényeknek ebben az évben három település: Diószeg, Galánta és Deáki adott otthont. Ezzel a fesztivál háromnaposra terebélyesedett.
A nyitó része péntek este Diószegen, a záróműsor pedig vasárnap délután Galántán a Csemadok-székház udvarán valósult meg. Én a Járd ki lábam, járd ki most…együttesek bemutatkozó műsoráról, az azt követő szakmai értékelésről/beszélgetésről, és az esti A tűznek nem szabad kialudnia – Ünnepi Gálaestről, illetve az ezekben a műsorokban szereplő együttesek műsoráról szólok.
A gondosan előkészített kimutatás 10 hazai néptánc- és gyermekegyüttest: Bellő-Konkoly-Thege Ógyalla, Pettyem Naszvad, Mórica Nagykér, Aranykert Bős, Mátsyus Felsőszeli, Gyékényes Kismácséd, Berkenye Nemeskosút, Kis Csali Somorja, valamint Nagy Csali Somorja – (összesen 220 szereplő) sorol fel, amelyek/akik jóformán csak a csallóközi és a mátyusföldi nyugat-szlovákiai területet, lényegében a Dunaszerdahelyi, az Érsekújvári, a Komáromi, a Vágsellyei és a Galántai járásokat képviselték. A Csak tiszta forrás műsorban szereplő népdalkörök pedig csak a Galántai és a Vágsellyei járás falvaiból: Alsószeli, Deáki, Felsőszeli, Királyrév, Vízkelet, Zsigárd falvakból voltak. Szervezők, kérdem, mitől országos akkor a fesztivál, ha csak öt járás képviselete van jelen?! Vagy ezt ne tőletek, hanem az országos fórumoktól kérdezzem?
Gondolom, mindegy, hogy kitől kérdezem. A „bársonyos” előtt volt rá megfelelő állami költségvetési támogatás, ami a mindenkori társszervezőkön keresztül: a Szlovákiai Népművelési Intézeten és a Nyugat-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottságon keresztül jutott el a fesztivál főszervezőjéhez, a Csemadokhoz. A társszervezők nem szűntek meg, csak a nevük változott, és tudatosan megfeledkeztek a számukra úgy is csak nyűgöt jelentő nemzetiségi kulturális fórum támogatásáról.
A Népművelési Intézet pedig annyira megfeledkezett, hogy még a hét fővel dolgozó nemzetiségi osztályát is felszámolta. A nagy baj az, hogy a magyar nemzetiség politikai képviselete a mai napig ezt sem kérte számon, pedig képviselőink a kezdetektől jelen vannak a szlovák parlamentben. Úgy látszik, hogy a bő húsz év alatt a nemzetállam képviselőitől e kérdés megnyitására sem volt meg a „politikai akarat”.
„A szeretetet szét kell osztani az emberek között, hogy el ne fogyjon”(Bertol Brecht), hangsúlyozta ki műsort/fesztivált nyitó beszédében Hajdú László, Deáki község polgármestere. E gondolat jegyében tolmácsolták műsoraikat az együttesek. Olyan lendülettel, életörömmel táncoltak, daloltak, játszottak a színpadon, hogy valóban életörömöt adott a nézésük is. Kár, hogy a falu meg a környék településeinek lakossága csak kis számban vált részesévé.
Pedig nagyon gondosan előkészített rendezvény volt. Volt minden,” szemnek, szájnak” élményt nyújtó gyönyörű látnivaló, ínyencek számára is megfelelő enni, inni való és az ezekből adódó jó hangulat. Akik ott voltunk, az együttlét, az együvé tartozás örömét érezhettük, éreztük is.
A Járd ki lábom, járd ki te… szombat délutáni jól szerkesztett (Quittner János) és rendezett (Valacsay István) műsor bizonyította, hogy jó úton haladnak a felnőtt és a gyermek táncegyütteseink. A bemutatott koreográfiák jelentős része hazai, felvidéki magyar hagyományanyagra épült. A csoportok bemutatkozásának sorrendjében sorolom fel őket: magyarbődi, bodrogközi, mátyusföldi, gömöri, csallóközi, jókai táncokat, illetve gyerekjátékokat láttunk, és mivel két vagy több számmal szereplési lehetőséget kaptak az együttesek, színpadra vitték a repertoárjukban levő anyaországi, illetve erdélyi és moldvai táncaikat is.
Bizonyságot tettek arról, hogy birtokukban van a saját közvetlen etnikumuk, szűkebb hazájuk, a Felvidék kultúrája, ismerik annak jellegzetességét, figura- és dallamkincsét, de rendelkeznek olyan táncos készséggel, hogy mellette képesek magabiztosan tolmácsolni a távolabbi magyar és nem magyar tájegységek hagyománykultúráját is. Így élményt jelentően ízelítőt kaptunk az alföldi, a széki, a kalotaszegi, az ördögfüzesi, a jobbágytelki, és a moldvai tánc-, zene- és dalhagyomány kultúrából is.
A további jelentős érték, amit az előadás bizonyított az, hogy a bemutatkozott csoportok nagyobb hányada folyamatosan dolgozó, színvonalas mozgáskultúrát birtokoló tagsággal rendelkezik. Ez a tudatos felkészülés jellemzője. Az előadás hangulatának megteremtésében és a kompozíció kidolgozottságában követésre érdemes példát a nemeskosúti Berkenye és a somorjai Kis és Nagy Csali együttesek jelentettek: náluk lehetett igazán érezni, hogy ők már „élik” a táncukat, a játékukat. Ezt azért hangsúlyozom, mert dicsérni akarom a műsorszerkesztésnek és a szervezőknek azt a szándékát, hogy a szereplők láthatták/látták egymás előadását, így módjuk volt egymástól tanulni is, egymástól mesterfogásokat „ellesni”.
Ezt is szolgálta az esti ünnepi gálaműsor: A tűznek nem szabad kialudnia, ahol már a székesfehérvári Alba Régia Néptáncegyüttes és a győri Cifra Műhely Egyesület anyaországi vendég együttesek is jelentős bemutatkozási időt kaptak. Az ő műsoruk segített alaposabban megismerni /bemutatni a már fentebb felsorolt tájegységeket. Nagy múlttal rendelkező társaságok, nagy tudás van a „lábukban”, és nagy színpadi tapasztalat, és nagy szív. Ezt igyekeztek is átadni, tolmácsolni.
Fellépésük szebbé tette az ünnepi gálaműsort, és jelentősen emelte a fesztivált értékét. Ahogyan a hazai csoportjaink műsorán szerepeltek a tágabban vett magyar néphagyománykultúra színpadra állított értékei, az ő előadásuknál pedig tapsolhattunk Mátyusföld és a Zobor-vidék, tehát a Felvidék megjelenítésének, bizonyítva ezzel is, hogy nyelvünkben, kultúránkban ma újból egységes nemzet vagyunk. Meggyőzték a közönséget, hogy az anyaországi csoportoknak hasonlóan természetes megszólaltatni a határokon túlra esett magyar tájegységek kultúráját, mint a mi csoportjainknak az egységes magyar kultúra Kárpát-medence bármely részén őrzött értékeit, hagyományait, s nem csak magyart. Sajnáljuk, hogy a falu és a környék lakosságának jelentős része – önhibájából kifolyólag – erről is távol maradt.
Ilyenkor igazán nagyon fáj az én öreg néprajzosi szívem. Emlékszem rá, hogy a hetvenes, nyolcvanas években milyen hatalmas tömeg hömpölygött Zselízen, az Esterházy-parkban megrendezett fesztiválokon, illetve a szlovák televízió közvetítésével látom, hogy még ma is milyen tömeges az érdeklődés Myjaván, Detván, Východnán a szlovák nemzeti kerületi, illetve országos folklórfesztiválokon. Mi magyarok miért maradunk távol a saját kultúránkat prezentáló eseményről/eseményekről, bennünket nem érdekel a saját nemzeti népi kultúránk? Vagy azt gondoljuk, hogy elég, ha azokat érdekli, akik táncolják, dalolják, zenélik, kutatják, gyűjtik, és a fesztiválokat/előadásokat, stb. szervezik? Tudatosítsuk végre, nagyon itt az ideje, nemzeti önfeladásunk egyik módja ez is.
Rosszul gondolom azt, hogy az ilyen félreállás, félrehúzódás identitásunk feladásához vezethet/vezet, lényegében nemzetiségünk lélekszámának csökkenését eredményezi? Nem tévedek! Az önfeladás nagyon sok apró elemből jön össze, a nemzetiségi közösségi élet nyilvános nem vállalása is egyike ezeknek a veszélyesen káros elemeknek, tényezőknek.
Az írás megjelent a Terra – mátyusföldi magyar nyelvű havilap 2014 júliusi számában.
Takács András, Felvidék.ma
