165 évvel ezelőtt ezen a szomorú napon tettek véres pontot az aradi vesztőhelyen, az ú.n. magyar golgotán az 1848/49-es szabadságharc végére. Az elvesztett háború után az osztrák kormány mindenkit megbüntetett, aki 1848. október 3. után forradalmi cselekményben vett részt. Ezzel gyakorlatilag hadbíróság elé került minden magasabb rangú tiszt Magyarországon. 1849 és 1851 között kb. 120 kiváló magyar katonát végeztek ki, legalább 1500 embert ítéltek súlyos fogságra, és legalább ennyien, ha nem többen menekültek önkéntes emigrációba.
Miért? Visszhangzik a kérdés. Hogy általuk statuáljon példát az osztrák hatalom, s ezzel félemlítse meg a birodalom egész lakosságát. Ezek a névtelen hősök Batthányi Lajossal és a 13 tábornokkal együtt fekete tintával írták be e dátumot a magyar emberek szívébe.
Talán a jó Isten furcsa fintora, hogy e szomorú évforduló hangulata hasonul az évszak jellegéhez is. A március 15-ei forradalmi miliőhöz mennyire illik a tél múlása, a tavasz megállíthatatlan jövetele, valami új kibontakozása. Úgy a mai évfordulóhoz is az ilyen szomorkás, andalgó idő illik, mintsem mosolygós nyári meleg. Ha március idusában a születést, a feltámadást ünnepeljük, úgy október 6-án a keservet, a jogos felkelés önkényes sárba tiprását, több száz éves felgyülemlett indulatok, érzések füstbe menését gyászoljuk. Tán az sem véletlen, hogy a halottak napja is ilyen közel van ehhez a dátumhoz. Ám míg november elsején elhunyt hozzátartozóinkról emlékezünk meg szűkebb, családi körben, addig ma a 13 illetve 14 vértanún kívül az összes hőshalált halt magyarra emlékezünk, ki vérét adta e hazáért.
Mert fontos tudatosítanunk, hogy nem csak az 1848/49-es szabadságharc haynaui vérbefojtásáról emlékezünk ma meg. Fejet hajtunk 1242, 1526, 1711, 1920, 1944 vagy 1956 előtt is. Most csak a legfajsúlyosabbakat emeltem ki, de ezekből is jól érezhetjük, hogy mennyiszer próbáltak megtörni minket, magyarokat, s ennek ellenére ma is itt állunk. Őseink ezrei álltak már inkább a bitófán, minthogy a könnyebb, megalkuvó, félretekintő utat választották volna. És én hiszem azt, hogy ez a mentalitás az, ami a magyar nép életösztönét fenntartja, s kitartott mindmáig, hogy még mindig nem következett be Vörösmarty Szózatában vizonizált nagy szerű nemzethalál. Pedig hóhérok mindig, ma is igyekeznek ezen munkálkodni. Olykor kaftánban, egyenruhában, olykor öltönyben vagy újabban talárban. Ha kedvük úgy tartja akár az ítéletet végre nem hajtva hagynak lógni a bitófán, hogy hátha önként rúgjuk ki magunk alól a sámlit. Egy-egy ilyen alkalom után önelégült módon kéjes mosollyal emelik koccintásra pezsgős vagy sörös poharaikat, hogy hátha el tudják hallgattatni égetve kínzó lelkiismeretüket. De amióta ez a több mint 1100 (egyes történészek szerint ennél is több) éves sikertörténet létezik, azóta fenik ellenlábasaink késeiket az október hatodikákra. De tudnunk kell, hogy minden egyes október 6-a után jön egy újabb március 15-e, ami zöld ágként újabb és újabb reményt hoz. Pedig történelmünk során próbáltak már leigázni, gyarmatosítani, vazallussá, bábállammá tenni, érdekszférába rángatni vagy érdekszövetségi munkaerőforrás és felvásárlópiaccá degradálni. Népünk mégis eleddig rendelkezett mindig annyi erővel és lelki kondícióval, hogy ellen tudjon állni, akkor is, ha a siker esélye a halványnál is gyérebb volt. Kiváltképp mi kisebbségi létbe szorult nemzeti közösségek érezzük át ennek az örökös küzdelemnek a súlyát, hiszen mi mindmáig hatványozottan tapasztaljuk bőrünkön mindezt.
Tragikomikusan fogalmazva tán azt is mondhatnánk, hogy hozzászoktunk az október hatodikákhoz, mert tulajdonképpen ellenálló immunrendszerünk erősödik általuk. Olyannyira hozzászoktunk, hogy nélkülük védtelenek lehetünk. Erre mutatott rá Ady Endre is Nekünk Mohács kell! című versében. Idézem: „Ha van Isten a földtől a fényes égig, rángasson minket végig. Ne legyen egy félpercnyi pihenésünk, mert akkor végünk, végünk!” De ha jobban belegondolunk őseink már az Aranybullába is megfogalmazták az ellenállási záradékot. Mert már akkor jól tudták, hogy a könnyelmű naivitás sok veszedelmet rejthet.
Önök lévaiak jól ismerik a szintén mártír, Esterházy János intelmét, ami a gimnázium falán is olvasható. Miszerint nem lehet helye a lemondásnak. Ahogy 165 évvel ezelőtt Aradon vagy 57 évvel ezelőtt Mírovban, úgy korunkban sincs helye sem a lemondásnak, sem a megalkuvásnak. Hisz külhoni közösségünk egyik legnagyobb kihívása, az asszimiláció is ennek a könnyelműségnek köszönhetően burjánzik.
Kedves Lévaiak,
mindezek ellenére én minduntalan hiszem, hogy amíg e lelkület, e virtus vagy nevezzük magatartásnak, ami munkálkodik bennünk és hajt minket, meg nem törik, úgy hitünk is töretlen marad, s nemzetünk jövője is biztosítva lesz. Ha most is itt körülnézek, azt látom, hogy akár itt Léván is a megannyi baljós árny ellenére sem olyan borús a helyzet. Hiszen ugyanaz a parázs lobogott Árpád fejedelem, Géza, Szent István, Hunyadi, Zrínyi, Bocskai, Rákóczi, Kossuth, Széchenyi vagy akár Horthy szemében is, amit az itt körülöttem állókéban látok. Ugyanazt az elszántságot látom, ami Aulich Lajos vagy Dessewffy Arisztid tábornokok tekintetében is ott lobogott. Ugyanolyan makacsság fedezhető fel, mint Schweidel József és Pöltenberg Ernő természetében. Ugyanaz a hév, ami Láhner Györgyöt vagy Knezich Károlyt hajtotta. Ugyanaz a habitus, ami Leiningen-Westerburg Károlyban és Kiss Ernőben is munkálkodott. Ugyanaz a tettrekészség, ami Török Ignácot és Damjanich Jánost jellemezte. Ugyanaz a hit, amit Nagysándor József és gróf Vécsey Károly vallott. És ugyanaz a meg nem alkuvás, amit Lázár Vilmos vagy például gróf Batthyány Lajos is megtestesített.
Amíg ez a magyar virtus él bennünk, mely évszázadokon, s ezredeken át vitte előre a magyar nemzetet, addig bármilyen ármánykodással szemben is immúnisak tudunk lenni. De ahogy szűkösödnek az évek, úgy a felelősségünk is egyre növekedik.
Ahogy mi megörököltük e érzelmi töltetet, megtanultuk e hozzáállást, úgy jó példával elöljárva, fáklyánkkal irányt mutatva kell továbbörökítenünk nekünk is e hagyományt a jövő generációjának. Ezt kaptuk feladatul, a Teremtőnk ezzel bízott meg bennünket. Ki-ki a maga módján kell, hogy tovább adja e szellemiséget. Van ki politikai érdekképviselettel, európai, országos vagy éppen helyi szinten, van ki tollával esetleg oktató, nevelő szavával, akadnak, akik gyógyításukkal, esetleg kétkezi munkájukkal, művészi vagy tudományos vénájukkal szolgálják e közös ügyet, de a lényeg, hogy ahogy ennek az eseménynek a meghívóján szereplő Petőfi idézet is hirdeti „Legyünk mi a lámpafény, mely, amidőn a többi alszik, ég a sötétség éjjelén.”
Ezért úgy gondolom október 6-a, bár nemzeti gyásznap, mégis mindig táplál minket, s emlékeztet, hogy egy pillanatra sem szabad hagyni lankadni éberségünket.
Így a mondandóm végén én is ezt kérném Önöktől, hogy mindennek tudatában éljük meg mindennapjainkat és ennek jegyében tisztelegjünk ma, itt őseink előtt.
Köszönöm, hogy meghallgattak. További meghitt megemlékezést és Isten áldását kívánom.
Csonka Ákos, Felvidék.ma
Elhangzott Léván, 2014. október 6-án. {iarelatednews articleid=”49107,49106,49091,49081″}
