Az idei alsósztregovai ünnepségen Praznovszky Mihály irodalomtörténész, Madách Imre sírjánál emlékezetes beszédet tartott október elején. A Szlovák Nemzeti Múzeum – Magyar Kultúra Múzeuma honlapján olvasható lesz a teljes szöveg. Az alábbiakban ismertetjük magvas beszéd lényegét.
„Ismerik önök Az ember tragédiája világhírűvé lett költőjét, Madách Imrét…? (…) Pályája délpontján, munkássága virágában a férfikor legszebb erejében, midőn minden szem rajta függött, minden szív feléje dobogott teremtő elméjétől a legnagyobbat remélve és várva: …jó a gyászhír, hogy Madách Imre meghalt s Az embert tragédiájának utolsó felvonása is lejátszatott.” – az egyik fővárosi lap 150 évvel ezelőtti cikkét idézte a szónok. „Pontosan arra gondolt mindenki, amire ez az újságíró, s amit mi magunk is megfogalmazunk, ha a Tragédia kötetére nézünk a könyveink között. Ennyi volt? S miért csak ennyi? És még mi minden következhetett volna?”
Mi, a „legkéső századok” utókora „vagyunk azok, akik a legnagyobb magyar műnek érezzük a Tragédiát, holott egy szó sincs benne magyarságunkról.(…) Mi vagyunk azok, akik … minden alkalommal megrendülünk a katartikus utolsó szavakon. …hogyan gyúlhatott ki a csillag eme eldugott kis falu kastélytornya felett, hiszen annyi kiváló kortársa volt itt Nógrádban is – miért pont ő lép ki közülük utolérhetetlen magasságban?
Ez lenne a Madách-rejtély, aminek megfejtésén 150 éve fáradozik annyi elme, s mindhiába? Minden zseni eleve rejtély… Ám nem kell minden titokról a fátylat fellebbenteni. Hadd küzdjünk meg azzal mi magunk, hadd keljen vele birokra minden nemzedék. Ettől lesz létezésünk tartalmas, gazdag és izgalmas, hogy felütjük bármely korszakában ezt a négyezer soros költeményt s megdöbbenve látjuk: én vagyok a mű maga. Honnan ismert engem a sztregovai földesúr 150 évvel ezelőtt? Kételyeimet, megbicsakló hitemet, vissza-visszanyerő bizodalmamat, reményeimet, jövő-álmaimat, önnönmagamat? Nem maradhatok a porban, ha Madách szembesít önmagammal és felemel onnan. Mert hitt bennem százötven évvel ezelőtt, ugyanúgy, hogy minden korok emberét egyaránt meg tudja szólítani. A tudásra törpe és vakságra nagy emberiséget, amely annyiszor bebizonyította ennek szomorú igazságát. Mert különben nem lett volna annyi világégés, annyi lövészárok, annyi koncentrációs tábor, annyi diktatúra, annyi üldözés, annyi eltipró hatalom.
S nem volna annyi felemelkedés, talpra állás, megszólalás bátorsága, annyi remény és bizakodás, nézzen a gyenge ember bár az égre fel, a csillagok miriádjaira, vagy hangozzon el fohász lent, templomok hűs homályában, hittel a leírt szavak erejében, a kimondott bizodalom reményével. Madách maga a kétkedés, és maga a bizodalom. Nem lennénk itt ma a sírjánál, magyarok, szlovákok, ha nem ezt a Madáchot tartanánk életünk vezérlő szellemének.”
Nincs „nagyobb szó a Tragédiánál és nincs nagyobb érzelem Ádám és Éva végső, újrakezdő bizodalmánál. A történelem minden nappal újra kezdődik, újra írjuk mi magunk. Mintha tegnap nem volna, csak a holnap reménye. Különben minek élne az ember? Csak a kétkedés visz előre, csak a kérdezés nyit utat a rejtelmeshez, s csak a szerelem adja meg az öröklét csodáját. Mint Éva szavai, ama bizonyos négy sor a londoni szín végén, hit a síron felülemelkedő ifjúság, szépség, álom, költészet erejében. Vagy a közhellyé nemesedett szép idézet a küzdésről, amelyet a magyar űrhajós mondott a világűrben, valóra váltván s nem féltvén az ember álmát a kilépésről az Univerzumba. Amelytől ugyan új lehetőségeket remél az ember, de lehetőségeit csak itt a Földön tudja beváltani. Még akkor is, ha 41 évesen rázárják a koporsót a sztregovai kastélyban.”
Ezt a falut dombok fogják körbe, s az idegen azt hiszi, innen nem lehet messzire látni. Akkor nézzünk fölfelé, amint a költő nyári este csillagrengeteget látva. „Hisz ugyanaz az égbolt borul fölénk, mint ő fölé. És mi is azt a kérdést fogalmazzuk meg, amit ő, amikor látjuk, mily parányiak vagyunk a végtelen egészhez képest: hát akkor mi végre van ez az egész teremtés, ez az arasznyi létezés? Minden ember sorsa önmagában válasz e kérdésre.”
Élünk bele a világba és sokáig nem tudjuk, egyszer majd mi is föltesszük ezt a kérdést. „Apám, nagyapám, minden ősöm ennyi időt kapott a lét megélésére. De aztán egyszer felnövünk elménkhez, s már értjük a kérdést. S keressük a választ, s kinyitjuk a Művet. Újra és újra, ha kell százszor, ezerszer.”
Madách műve – mondják – emberiség költemény. Ez igaz, de „én azt is mondom: az ember költeménye. Egyre inkább az, ahogyan a világ kezdi elveszíteni a Madách korában még oly egyértelműen teljesnek és épnek tűnő egészet. Soha még az ember nem volt ilyen bizonytalan önmagában és létezésében. Mintha a falanszter jelenete egyesülne az eszkimó színével. Mintha az ember valóban nem lenne úrrá végzetén. A műről szóló jelenkori európai visszhang egyértelműen ítéli meg Madáchot: ez a 19. sz.-i magyar író a világkrízisről szól, amelynek valóságát, fenyegető aktualitását igazán először a 20. sz. embere élte meg.
Csüggedjünk-e hát a 21. sz. torzulásain? Lucifer tán győzedelmeskedne? Hiszen a mai újság híreiről szól a Tragédia: a hit nevében fejeznek le ártatlanokat; azt mondja valaki, a szabadság már nem az ember célja; a lombikban a klónozás elért a homo sapiens duplikátumához; és mintha a Föld felmelegedve lassan kihűlne – mert valakik üzleti érdeke így kívánja? Mert az emberi elme nem ér fel önmagához?”
Madách erre számított, ám bízott Ádámban. Ha újra kezdi, még egyszer nem követi el azokat a hibákat, melyeket látott, tapasztalt és átélt. Tévedett volna Madách? Nem ő, hanem mi! „Akik nem értjük, akik nem akarják érteni a sztregovai remekmű igazságát.”
A szónok arra az emberre emlékezik, „aki »élete utolsó szakaszában egy történelmi vereség és annyi keserű élettapasztalat után is meg tudta őrizni a maga nemzedéke ifjúságának hitét.«”
Az élő emberre kell emlékeznünk, aki pályája elején és lehetséges életútja felén távozott. Olyan volt, mint minden fiatal. Egyetemi tanulmányok, „szerelmek, rajongás, olvasás, politizálás, színház, barátok, viták, álmok, öröm, bú, hit, kétkedés, remények – ifjúságunk arany élménye és emlékezete idézze őt ide elénk. Hiszen csak 41 éves volt.”
„A kortársak azon tépelődtek, mivé lehetett volna Madách, ha a sors még ad neki két-három évtizedet. Most azon töprengünk, mivé lehetnénk mi, ha lenne még két-három jó évtizedünk. Olyan, amelyben értéke van szónak, becsületet a tisztességnek, haszna a rendnek, súlya a léleknek.”
Úgy a Tragédia, mint Madách „személyes sorsa és teljes életműve »a helytállás, a kitartó cselekvés, küzdés erkölcsét hirdeti.« Így lehet a madáchi életút és a Tragédia a mi vezérlő kalauzunk létezésünkben. Lét és nemlét, hit és hitetlenség, tudomány és hit, művészet és talmiság, megismerés és megismerhetetlenség, szabadság és végesség, egyén és tömeg. És bizalom. Önmagamban, a fajomban, az emberiségben. S ha egy percre megnyugodnánk is kétségeinkben, újra ott sorakoznak a nagy kérdések a Tragédiából, amelyekre Madách nem a választ keresi, hanem velünk, a mindenkori olvasóval akar együtt gondolkodni azokon. És legyenek indulataink, amelyekkel elutasítunk bekövetkezett rossz megoldásokat, és remélünk, akarunk jó megoldásokat. Mert Madách a »minden történelmi vereségszakasz emberéhez szól, s a helytállás, a küzdés-bízás erkölcsére tanítja.«” Egy másik magyar írónál már mintha a madáchi bizalom „kétséges reménye szólalna meg: »Mindenesetre úgy kell élnünk és cselekednünk, mintha létezne jövő«.
És akkor újra kinyithatjuk Madách művét, újra kezdhetjük az első színtől, újra végigkísérhetjük az első emberpárt álombeli látomásában, mert Ádám és Éva itt van, hiszen a nemzet minden nap újra kezdi történelmét. Hát, ha ma nem is, de október 5-én, éjjel egy órakor lezárunk egy 150 éves régi történelmet, és nyitunk egy újabb 150 esztendőt. Ami talán végre Madáché lesz, aki a miénk!” – fejezte be a szónok.
BZ, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”49306,49049,49045,47063″}
