Bár ez a sorozat a DAC fényes korszakát próbálja olvasói elé tárni, most, a beszélgetés befejező részében kissé eltérünk az eredeti témától, minthogy Santa Imre a rendszerváltás utáni esztendőkben is elnöke volt a futball szakosztálynak.
„Ennek a másfél évtizednek szerintem három része volt. 1989 után egy ideig még a közös csehszlovák országban éltünk, és csakúgy, mint a pártállamban, a közös labdarúgó bajnokságban küzdöttünk. A csapatokat kategóriákba sorolták és a Csehszlovák Labdarúgó Szövetség biztosította a játékosok alapfizetését. A kluboknak a prémiumokat és az esetleges kiemelt díjazást kellett előteremteniök. Időnként a hazai cégektől is csurrant-cseppent valami. A második korszak az önálló Szlovákia létrejöttével kezdődött.
Ebben az időszakban a kiadások csaknem egészét az egyesületeknek kellett állniok, mivel a Szlovák Labdarúgó Szövetség csak egy nagyon szerény összeget juttatott a kluboknak, illetve nemzetközi szereplés esetén biztosította a tévé közvetítést meg a reklámot. Ezekben az években a Nagyszombati kerületben működő cégektől érkezett támogatás, egyéni megállapodások alapján. Ugyanis a régió érdeke volt, hogy a sport és a kultúra színvonala ne essen vissza jelentősen. A harmadik időszakot a szlovákiai gazdasági helyzet romlása jellemezte és jellemzi. Megnövekedett a munkanélküliség, a régebben virágzó üzemek és cégek meggyengültek vagy csődbe mentek.
Ez a helyzet volt a legkeservesebb, és tulajdonképpen még ma is tart. Örökös idegfeszültségben éltünk, a hónap nagyobbik fele a pénz hajszolásával telt el, miközben elhanyagoltuk munkahelyi és családi kötelességeinket és romboltuk az egészségünket. Ezt a helyzetet csak az érti meg, aki már átélt ilyesmit. Ha nem sikerült pénzt szereznünk – kapcsolataink révén az ország minden részében próbálkoztunk – kölcsönt vettünk fel. Csakhát a hitelt vissza kellett fizetni…
Mivel főként az volt a célunk, hogy ne essünk ki, nagyon oda kellett figyelni a pontvadászatra. Miközben nem jutott pénz a fejlesztésre, elhanyagoltuk kölyök- és ifjúsági csapatainkat, stb. Tudtuk, hogy a húrt nem lehet a végsőkig feszíteni, s a túlságos igénybevételt nemcsak a saját egészségünk, hanem a klub és a csapat is megsínyli. A város mindig segített, de korlátozottak voltak a lehetőségei.
Bognár György lisszaboni menedzser is próbált támogatni, és jó volt a kapcsolatunk a ligetfalui (Petrzalka) klubbal, mégis egyre lejjebb csúsztunk a lejtőn. Ez a helyzet persze az egész hazai labdarúgásra rányomta a bélyegét – időnként átszervezték a ligát, ami nem vált a színvonal javára.” (2004)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: M. Nagy László {iarelatednews articleid=”45924″}
