Lábik János festőművészről senki nem állíthatja azt, hogy a már nyolcvanadik életévét is maga után tudó alkotó nem képes teljes életenergiájával szolgálni azt az égiek által neki ítélt alkotói krédót, a tájképfestészetet, melynek érett gyümölcseit – idehaza, s messzi tájakon – megannyi szép után vágyó ember csodálhatta évtizedeken keresztül, s csodálhatja ma is.
Jánost közel negyven éve ismerem, gyakorló szerkesztő koromban ő is a „hálómba” került, hiszen érdeklődési körömnél fogva is kimondottam kerestem azokat a tehetséges, fejlődésre képes alkotókat, akik nem tartoztak az elmúlt rezsim szekértolói közé, így sokszor csak a négy falnak alkottak, s csak később derült ki, hogy sokuk messze felülmúlja az átkos kedvenceit, a forradalmi emlékszobákat poliészter vörös csillaggal díszítő „celebeket,” s a szocreál minden elemét nagykanállal fogyasztó, kommunista papák által akár külföldi főiskolákra is bejutó alkotókat. Problémáim is akadtak emiatt, hiszen – példaként a prerovi esetet tudnám felhozni – többször is olyan alkotókra bukkantam, aki részt vett például a Charta ellenállási mozgalom munkájában. Sok esetben – az StB által beszervezett újságíró kollégáim jelentései révén is – az ilyen – úgynevezett – szobakiállítás után az államrendőrség vizsgálótisztjének a nem túl barátságos irodájában tudtam meg – a mióta tartom vele a kapcsolatot kérdés után – hol is, kinél is jártam. Szerencsére aztán a változás utáni évek az underground alkotók számára is meghozták azt a lehetőséget, hogy rangos kiállítótermekben is nyithattak tárlatot, s nemcsak a hasonlóan gondolkodó alkotótársaiknak, hanem a nagyközönségnek is bemutathatták alkotásaikat.
Lábik Jánost találkozásunk első pillanatától kezdve amolyan „akció-emberként” ismertem meg. Amikor megtudta, hogy huszonéves pozsonyi újságíró létemre az érsekújvári képzőművészeti alkotókör tiszteletbeli tagja vagyok-, s gyerekkorom óta festek, s rendszeresen írok a felvidéki képzőművészekről, János – akcióba lépett: – Én Párkányból sokat járok odaátra, ott, a hegyekben számos művész barátom van, így nyáron, ha lesz időd, átmehetnénk néhány napra, alkotótábori tevékenységben is részt vehetsz… – Így is történt. Az „ott a hegyekben” gyanánt az Esztergom –Visegrád –Vác környéki gyönyörű szép, dombos, erdős vidékre, a Duna-kanyarra gondolt, mely tájat a következő években egészen napjainkig – – sokszor bejártuk együtt.
Róva a szűk, egy autónyi széles erdei utakat, János számára nem akadt tán egyetlen nyaraló, -, hétvégi ház sem, ahol ne talált volna ismerősre, barátra, alkotótársra.
Az említett barangolásaink folyamán számos világnagysággal készíthettem riportot nyári műtermében, ismerhettem meg művészetét, alkotásmódját, életlátását, akik nyáron városi lakásaikat elhagyva választották az alkotás nyugalmát megteremtő vidéket-, magányt. Nagy élmény volt beszélgetni például a világhírű Vertel József bélyegtervező grafikusművésszel, akinek gyermekkoromban szinte kincsként őriztem a háromszög alakú olimpiai bélyegeit, s nem hiszem, hogy akad olyan ma középkorú, vagy idősebb felvidéki „srác”, aki annak idején ne gyűjtötte volna ezeket az apró kis papírcsodákat. A világ legjobb rézkarcolói, bélyegvésnökei közé sorolta őt a Guggenheim múzeum-lánc, ma is kincsként őrzöm dedikált rézkarcait, nyomatait.
Ha pozsonyi műtermemben néha napján Vertel József karcait, nyomatait tartom kezemben, akarva akaratlanul eszembe jutnak prágai találkozásaim, többek között Jan Zrzavýval a vár alatti sikátorokban található, napfényesnek korántsem mondható műtermében, aki mindig is nagy szeretettel fogadta azokat a vedúta-, s tájképfestő barátait, akikkel együtt indult a pályán, akiket soha egyetlen szóval nem bántotta meg, sőt s akiket segítette őket akkor is, amikor ő már valahol a piedesztál csúcsán állt, a barátai viszont a Károly hídon árusították fillérekért a miniatűr, városrészleteket ábrázoló táblaképeiket.
Lábik János kíséretében találkozhattam, s az egyes táborozások alkalmával hosszasan elbeszélgethettem Lábik tanítómestereivel, Novák Lajos Munkácsy- díjas festőművésszel, Kaposi Endrével, Végvári Jánossal, a korán elhunyt, híres esztergomi festőművésszel, Kollár Györggyel. Lábik János – szakmájánál fogva dekoratőrként – tulajdonképpen az ő vezetésük mellett sajátította el az olaj-, az akril-, a szén- és az akvarelltechnikát, valamint a különféle festészeti-, grafikai technikák mesterfogásait, de a művészi látásmódjának kialakulásában is szerepe volt azoknak a festőtábori ottléteknek, olykor –– reggelig is elhúzódó tartalmas beszélgetéseknek, melyeknek részesei voltak a magyar képzőművészeti élet ma már többségükben nem élő, legkiválóbb képviselői.
Az Esztergom feletti „hegyek” ugyanis, ahogyan ezeket János nevezi – mindig is vonzották a vizuális művészetek képviselőit. Például a ma Kanadában élő Nyilasi Tibor festőművész nyaranta haza látogat, s Dömös feletti nyaralójából ilyenkor reggelente elindul írásom alanyával, Lábik Jánossal amolyan tájvadászatra, melynek eredménye – rendszerint szürkületre – kerül „vadászterítékre,” persze az ő esetükben nem fácán, vagy őz a zsákmány, hanem – több értékes tájkép. De ittléte alkalmával Tibor utazgat is. A közelmúltban én látogattam őt meg a műtermében, utána ő járt nálam Pozsonyban a műtermemben, de korábban itt volt akkor is, amikor az Esterházy -éremmel díjazott Pozsonyi Magyar Galériában nyitottam jó barátjának, Lábik Jánosnak tárlatát. Ő korábban a párizsi székhelyű Vízfestők Világszövetségének volt az elnöke, s művésztanárként számos kezdő alkotót indított el pályáján – olyanokat is, akik ma a világ legrangosabb galériáiban állítanak ki. S hát büszke vagyok arra, hogy a Hommage a Esterházy János festmény- –és grafikai gyűjteményünknek Tibor is ajándékozott 2008-ban egy pasztell-akvarell vegyes-technikával készült nagyszerű alkotást, mely kiállítási anyagot már harminc alkalommal állítottunk ki a Kárpát-medence magyarok lakta vidékein.
Néhány éves anyaggyűjtés-, válogatás, majd szerkesztési munka után megjelent a Lábik János monográfia, melyet az esztergomi Dr. Bárdos István írt. Már a könyv első kézbevétele után is sejtettem, hogy egy valóban nagyszerű kiadvány birtokába jutottam János szíves ajánlásával, hiszen ezt a könyvet , Dr. Bárdos István művelődéstörténész állította össze, akinek keze alól az évek folyamán számos hasonló mű került ki, aki Lábik János művészetét a kezdetek óta figyelemmel kísérte, kiállításai garmadát nyitotta. Ebben a munkájában segítette őt az, hogy a felvidéki képzőművészeti élettel kapcsolatban János rendelkezik a legrendezettebb archívummal, mely témakört sajnos a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága önérdekek követése gyanánt alaposan elhanyagolta. Amíg ugye hazai tájainkon néhány évente megjelenik egy-egy újra írt monográfia többnyire a „Husák kedvencek” köreit immár századszor bemutatva, addig a korábban hetven tagot számláló – ma már ez részben sem igaz – SzMKT csak szűk körben megünnepelt huszadik évfordulója kapcsán sem volt képes kiadni egy saját monográfiát, támaszkodva elsősorban tagjai archívumaira, s nem ráhagyatkozva idegenek által összedobott, tökéletesen félre sikerült „százas listák” kiadványaira. Ezért is kell becsülni a most bemutatott, s hasonló szerkesztésű monográfiákat, amelyek eredeti források alapján készülnek, s nem követik „kötelezően” a csakis a globalista liberalizmus mentén toporgó művészetszervezők kényét-kedvét.
Bárdos, az általa írt köszöntő címében- kiváltképp találóan – így vélekedett az alkotóról : – Akit tenyerén hord a Jóisten. – Ezzel a szerző azt kívánja kifejezni, hogy Lábik soha nem tartozott az önimádók, a másokat kirekesztők, csakis önös érdekeket követően a bomlasztók sorába, mindig is az összekötők, a barátkozók, az építkezők nem túl sűrű sorait gyarapította a művésztársadalom amolyan ritka jelenségeként, s valódi egyéniségként egyengette munkában gazdag életmenetét, társai boldogulását.
Bárdos István könyvében leírja: – témaválasztása során – ha tett is kitérőket – mindig visszatért a Dunához és az Ipoly mentéhez, a Dél-Garamvölgyéhez, a Nyitra folyó övezte vidékhez. E tájakról kalandozott a Tisza menti Mártélyra, a Balatonra, olykor messzi tengerek partjára, s időnként a zordon hegyormok közé. Vérbeli plein air festőként mindig gondoskodott arról, hogy a képalkotás eszközei kéznél legyenek. Festőállványáról olyan képek kerültek le, amelyek segítségével szépként, fenségesként, vagy éppen líraian kedvesként élhetjük meg mindazt, ami az ismert vagy ismeretlen környezetből leköti figyelmünket. Újabban a táj mellett megjelennek lapjain, vásznain az elvontabb festőiséget felmutató kompozíciói is. Képeit lágy tónusok, a szelíd vonalvezetés, merész ecsetkezelés, gazdag kolorit, dinamikus vonalvezetés jellemzi.
Lapozva, böngészve, a monográfia tartalmából az érdeklődő művészetkedvelő megtudhatja, milyen társaságokban-, hol is volt úgymond szervezve az alkotó. Íme, a bő jegyzék. Tagja volt az Esztergomi Képzőművész Körnek – 1997-1991, a Párkányi Képzőművészeti Kör alapító tagja, később szakköri elnöke, majd tiszteletbeli elnöke 1981 –és 2006 között, tag az Érsekújvári Csemadok Képzőművészetet Kedvelők Klubjában 1981 –és 1989 között, az Esztergomi Labor MIM alkotócsoport tiszteletbeli tagja 1984 -és 1989 között, 1989-től a Párkányi Galéria alapítója, majd hosszú ideig gondnoka. De több professzionális csoportosulás munkájában is részt vett, s részt vesz, ezek közé sorolható a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága, a Szlovák Képzőművészeti Unió, az Esztergomi Képzőművészek Céhe.
János szinte felsorolhatatlan számú alkotótábor munkájában vett részt itthon és külföldön, számtalan műve található mind magán-, mind közintézményi gyűjteményekben, többek között Hollandiában,Angliában, Svédországban, Ausztriában, Franciaországban, Japánban, Ausztráliában, Kanadában, Olaszországban, s természetesen Szlovákiában, s az anyaországban is.
Díjak , kitüntetések, díszoklevelek, köszönőlevelek, köszöntőversek – például Zalaba Zsuzsától, sora láthatók színes reprodukciók formájában az emlékkönyvben, persze mint minden szülővárosát el nem hagyó-, ehhez ragaszkodó művészembernek a Párkány városának Pro Urbe -díja az, ami János szívét a leginkább melengeti. Így is illik ez egy tősgyökeres Párkányihoz, aki mindig is vitte jó hírét szeretett városának.
Kiállításainak listája hatvanöt tárlatról ad információt a kötet olvasóinak, de ezek száma bizony jóval -, magasabb, az előbbi mindössze a fontosabb egyéni kiállításait jelzi. Csoportos kiállításainak száma – alkotócsoportok munkájában való résztvétele révén is – több százra becsülhető, hiszen János, aki alkotásaival részt vesz a Pozsonyi Magyar Galéria Esterházy, s Szent István témaköröket követő gyűjtemények vándoroltatásában, így csupán velünk, a Pozsonyi Műtermek szabad művészeti társulás tagjaival cirka negyvenöt közös tárlaton vett részt munkáival a Kárpát-medence magyarok lakta vidékein.
Böngészem a róla szóló cikkek, recenziók névsorát, hát itt bizony megtalálható minden olyan magyarságtudattal megáldott közszereplő, aki annak idején is, ma is foglalkozott, s foglalkozik a képzőművészeink bemutatásával, művészetszervezéssel.
Katalógusok -szövegtöredékeit olvasva az említett monográfiában, az alábbi néhány sort bizony okvetlenül közölnöm kell eme írásom olvasójával is:
– „ … számára a konkrét látvány csodálata az elsődleges. Az őt elbűvölő élményt igyekszik minél teljesebben bemutatni, hogy másokat is hasonló örömben részesítsen. E művek hirdetik, hogy nem lehet betelni a természet szépségével. Újra és újra szeretnének bennünket is ráhangolni a természet csodájának ámulatára. A csend szeretetére, amelyben a Víz, a Táj megszólal – és megtanít az igazi, boldog békés, derűs életre …”
A fenti sorok írója, nem más, mint a neves Prokopp Mária művészettörténész, aki az évek folyamán több kiállítását is megnyitotta az itt bemutatott alkotónak. . A legjelesebb műemlékek nyomát kutatva a nagyvilágot sokszor bejárt Mária asszony a bíztató szó mellett szinte „felépíti” a vele kapcsolatban lévő alkotókat, s olyan energiákat kölcsönöz-, sugall számukra, mely energiák szinte valódi szárnyakat adnak-, a szárnyalásra teremtett művészembereknek.
De kár, hogy a szinte darabjaira hullott Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága nem rendelkezett, nem rendelkezik egy olyan tiszta múltú, hagyományos európai értékeket képviselő, magyarságát, kereszténységét minden szinten vállaló „kapocsemberrel,”művészettörténésszel, aki – mint Prokopp Mária – nem megoszt, önös érdekeket követve szétválaszt, hanem – nemzeti tudatot kölcsönözve, a szépre-, jóra-, értékteremtésre buzdítva – összeköt.
A nagyformátumú, Esztergomban kiadott könyvben gazdag, jó minőségű reprodukciós anyag számol be Lábik tájképfestészetének sokszínűségéről. Persze a festő néhány éve alkotott elvont, nem a közvetlen látványt megfogalmazó képei is láthatók a gyűjteményben. De grafikai, s könyvillusztrációs tevékenysége is több oldalon kerül bemutatásra. Ezek a képek arról számolnak be, hogy János többnyire mesekönyvek illusztrálásában jeleskedett.
A szigorúan őrzött határ sem gátolta őt abban, hogy ne próbálkozzon odaát is kiállítást rendezni, s odaátról kiállítókat hozni szűkös kulturális lehetőségekkel bíró lakóhelyére. János ugyanis a csonka hidat hátán hordozó, hatalmas folyó elválasztotta „odaátnak” is csak amolyan adminisztratív szerepet tulajdonított, hiszen az ő szívében az említett odaát is – ideát volt. Ez adta azt a hatalmas erőt, amelynek segítségével képes volt vágyait teljesíteni, s örömöt osztani képei csodálóinak, s – kiállítási lehetőségek teremtésével – művésztársainak.
Ez év szeptemberében a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeumban rendezték meg Lábik János Ég és Föld között című nagyszabású életmű-kiállítását, amelyet Dr. Bárdos István, művelődéstörténész, a monográfia szerzője nyitott meg. Bárdos István beszédében utalt arra, hogy számos kiállítását nyitotta meg a mellette álló alkotónak, ám ez a nagyszabású tárlat, összesen 120 képpel – Lábik János legnagyobb, s egyben legszínvonalasabb tárlata.
János képalkotásában a kezdetek óta jelen volt az absztrakt látásmód, amelynek belső szellemi alkalmazása nélkül képtelen lett volna olyan vizuális bravúrral megjeleníteni tájképeit, ahogyan ezt a mai napig is műveli. Tehát az elvont képek megjelenése ebben az esetben is egy természetes alkotói folyamat, amelyet – mind a hozzáértőnek, mind a laikus befogadónak – illik tudomásul vennie, vagyis – el kell fogadnia.
Általában a művészet csodája, ennek mágiája abban rejlik, hogy csillagévnyi módozatokban tárható a befogadó elé. Különösen érvényes ez a képzőművészetre. Éppen ezért kell tudni befogadni ma is, a huszonegyedik században azt a Lábik János által is – ma már szintre emelt tájábrázolást, amely egy adott életkörnyezetben szinte megbabonázza az ott élő festőt, s nem a közvetett, hanem a közvetlen látvány rabjává válik.
Hadd kívánjuk Lábik Jánosnak,hogy ebben a bájos környezetben-, mesevilágban még sokáig „raboskodjék,” s ne a világhálón, mert ezt eddig sem tette, hanem postán – mint mindig – küldje el a szépírással megcímzett borítékba helyezett, a következő kiállítására invitáló meghívóját.
További képek Lábik alkotásairól megtekinthető a Képgalériában ITT>>>.
Kalita Gábor, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”28439,38302″}
