Tibor Fischer angol író, 1956-os menekültek gyermeke. Latin-francia szakon végzett a Cambridge-i Egyetemen. 1988-90 között – egy nagyon izgalmas korszakban – a The Daily Telegraph magyarországi tudósítójaként dolgozott. Novelláit, regényeit több díjjal tüntették ki. Most könyvet írt személyes ismerőséről, Orbán Viktorról A Magyar Tigris (Ther Hungarian Tiger) címmel. A magyar fordítást a Helikon könyvkiadó adta ki.
Provokatív, nyegle könyv, mely ha nem alkalmazna funkcionálatlan trágárságokat, értékesebb lenne. A szerzőnek nincs szüksége ilyen mankókra, mégis él velük, amivel saját munkáját rántja sárba. Tartsuk már tiszteletben anyanyelveinket és másokét, hogy tisztességesen és szakszerűen fogalmazunk!
A kötet az angolul olvasók számára készült, ám most magyarul is megjelent. Számunkra ez a munka azért érdekes, mert Magyarország külföldi megítélése hatást gyakorol a felvidéki magyarokra is. Azok identitására. Asszimilálódásunk szempontjából sem mindegy, milyen kormánya van Magyarországnak. Pillanatnyilag nincs más magyarországi politikai erő, mely érdekeinket vállalná. A könyv segíthet, hogy ne építsük azt a Grand Canyont, mely végzetessé válhat mindannyiunk számára. Mire gondolok, az ismertetés végén megadom a választ. Egyes csatornák sikeres agymosást folytatnak tájainkon is. Mintha minden gondért, visszásságért Orbán lenne a felelős. Ezért is szükséges ennek a könyvnek az ismertetése, mert az emberek emlékezete nagyon rövid időszakot képes csak áttekinteni.
Rögtön az elején közli: „Orbán 1848 óta a legfontosabb magyar politikus lett…” (5. o.) Majd Lengyel László exkommunista politológust idézi, aki Orbán Viktort tigristermészetűnek mondja még 1994-ben. „Orbán Viktornak nincs belső korlátja. Sőt az ilyen politikust nem állítja meg semmiféle ellenzék.” (8. old.) Fischert az szórakoztatja, hogy Lengyel nem is sejtette, mennyire igaza van.
Mi a baj Orbánnal? „Ha valaki a maga fejével gondolkodik, mint Orbán, annak az a nagy hátránya, hogy összezavarja az embereket, hisz’ arra biztatja, olykor egyenesen arra kényszeríti őket, hogy maguk is ezt tegyék.
A gondolkodás sohasem volt népszerű foglalatosság.” (9. old.) Ez korunk egyik alapvető rákfenéje. A nyájgondolat sokkal vonzóbb. Olyan mint a fölösleges hűtőmágnes.
Fischer tisztában van vele, Magyarország senkit sem érdekel – ezt kötetében többször használja refrénként -, de azért elmond erről az országról egyet mást. Odadörgöli mások orra alá, hogy ha ezzel az országgal foglalkoznak, nem ártana utána nézni egyes dolgoknak és a nyelvet is ismerni illene. Már hozzászokott, hogy a magyar miniszterelnök képe helyett a dán külügyminiszter vagy szlovák bobversenyzők fotói jelennek meg a lapokban. Bukarest és Budapest hasonlóképpen hangzik. Nincs ezzel semmi gond – mondja. – „De aki nem figyel rá, ne tegyen úgy, mintha odafigyelne.” (128. old.)
Visszaemlékezésekkel kezdi. 1982-ben vagyunk. Az oroszok a lengyelekben és magyarokban 1956 után nem bíznak. A keletnémetek viszont imádták, ha megmondják nekik, mit csináljanak. Magyarországon akkor lebutított kapitalizmus működött, vagyis gulyáskommunizmus. Volt kabaré is, ami a szerző szerint nem volt hűdejó. A nyugati újságírók libamájjal tömték magukat és közhelyeket irkáltak lapjaikban a „legvidámabb barakkról”. (A lapot meg kell tölteni szöveggel és nem mellékesen, ezért fizetik a bértollnokokat. Ma már akár Udo Ulfkotte Megvásárolt újságírók c. könyvéből is tudhatjuk, mennyire korrupt ez a társaság. Ez a szabad és független sajtó halála.) A nyugati firkászoktól a gyilkos Kádár János „jórészt csak dicséretet kapott” (17. old.). A jólét tündérfátylát a nyugati bankkölcsönök biztosították. Az embereknek nem hiányzott még egy ’56. Mindenki úgy vélte, ebben a pocsolyában még húsz évig lehet dagonyázni.
1987-ben Grósz Károly lesz a miniszterelnök. Ez sehol senkit sem érdekel igazán. Az igazi változást Gorbacsov hatalomra kerülése jelenti. A Nyugatinál pornót árulnak. Fischer szerint „A pornó nem kis szerepet játszik majd a szovjet blokk szétrepesztésében.” (24. old.) Szexszel harcolunk a kommunizmus ellen? Ez túl egyszerű! Bizonyára kellemes lett volna, csakhogy ez nem működik. És ebben az évben zajlik a lakiteleki találkozó, ahol megalakul a Magyar Demokrata Fórum.
Fischer Orbánnal 1988-ban Londonban találkozik először. A javíthatatlan bajkeverőknek útlevél jár, a szabad levegő megrészegíti őket és odakint ragadnak. Legalább is ezt reméli a hatalom. Akkor alapították meg a Fideszt. A kommunista fiúk meg bánja-fene operetthuszárok, akiknek kell a hatalom és a kilátás az uborkafa tetejéről, vagy a Rózsadombról. Kiderül, nem Orbán ebédel velük, hanem ők Orbánnal. Ebéd után Fischer kijelenti, tíz év is elég lesz, hogy átvegye az ország irányítását. Ez annak volt köszönhető, hogy saját erősségekkel rendelkezett és ellenlábasai amatőrök, bánja-fene huszárok voltak. A Demokratikus Ellenzék, a D maroknyi budapesti értelmiségi, akik többnyire a szélsőbal környékéről jöttek. Egyikük trockista, másikuk maoista, a harmadik sztálinista volt. Egyedüli kivétel Pákh Tibor. Ő nem engedi, hogy Fischer fizesse a cechet, a többiek ezt lazán elvárják. Ezek nem a kommunizmus ellen tiltakoznak, „hanem az ellen, hogy a kommunizmus nem eléggé kommunista.” (39. old.) Az ellenzék üldözése visszafogott, mert nincs kapcsolata a munkássággal. Fischer velük baráti viszonyt ápol, holott többen balfékek, eszelősök, akik minden rendszerben ellenzékiek lennének. Demszky Gábor is szóba került, aki 1988-ban belefáradt az ellenzékiségbe, a D-hez tartozik, mert mást nemigen tud csinálni. Majd főpolgármesteri regnálásáról megállapítja, „a korrupció olyan szintjei fölött” elnökölt, „melyek egy komédiába illenek” (43. old.). A kibicnek mindenképpen. A többiek számára ez más műfj volt. Ekkor még a D összetart. De utoljára. Azután megalakul az SZDSZ és az MDF. Kezdődik az acsarkodás.
Fischer vonaton Szolnokra utazik Orbánnal és a leendő miniszterelnök nem hajlandó bliccelni. A szerző némi nagyvonalúsággal azt állítja, hogy akkoriban senki sem vásárolt jegyet. Az én tapasztalataim mások. Ha jött a revizor, így láttam, kevesen utaztak jegy nélkül. De a szerző szeret túlozni. Azt állítja például, hogy akkoriban egy másoló egy kisebb autó nagyságú volt. Dehát Fischer tudja, mondhat bármit, hiszen Magyarország senkit sem érdekel és a korábbi dolgokra senki sem emlékszik. Amúgy Orbán szerez jegyet. „Nos, hölgyeim és uraim, ez az oka annak, hogy ma Orbán Viktor vezeti Magyarországot.” (47. old.) Hej, de sokan lehetnének ennek okán ezen a poszton, de azt sok esetben nagyon is megbánnánk! (Kíváncsi lennék, hogy Bajnai és Gyurcsány mindig vásárolt-e jegyet?) Nem arról van szó, hogy hajlíthatatlan lenne. „Ő az a bizonyos pont, amiből kiindulva Arkhimédész kiforgathatta volna a világot sarkaiból.” (uo.) Ez már lényeges érv! Belé egy lengyel keménysége szorult és rendszeretete németes – gondolja szerzőnk.
Következik az 1989-es esztendő. A Nagy Imre és társai temetését és Orbán merész beszédét természetesen nem lehet kihagyni. A szerző szerint, Orbán ekkor jön a világra a nagyközönség számára, A kocsma embere is tudomást szerez róla. Ellenségei is emlegetik, hogy lám, az akkori megnyerő forradalmárból felfuvalkodott kiskirály lett. Orbán a nap hőse, mert kimondja, az orosz csapatoknak távozniuk kell. Sajtónyilvánosságot kap azért, hogy lejárassák ezt az eszement huligánt. Azután a kommunisták tessékelik ki a megszálló hadsereget. Ez is egy fintort érdemel! A szerző szerint a szovjet tábor a halálos döfést a magyar kommunistáktól kapta, akik kiengedték a kelet-németeket. Ezzel torpédozták meg a legveszedelmesebb rezsimet. „Soha ne bízz a magyarokban, «az árulás mesterei ők» írta egyszer Goebbels a naplójában.” (56. old.)
Nem is vesszük észre és már 1990-nél tartunk, a kötet első harmadán túl vagyunk. Orbánból parlamenti képviselő lesz, kezelésbe kell vennie pártja hippijeit, huszárjait és idiótáit. „Mert közeleg a tragédia.” (63. old.) Vagyis az ex-kommunisták megnyerik a választást és összefekszenek az SZDSZ-szel. Az áldozatok a hóhéraikkal. Mécs Imre, a forradalmár, aki a siralomházban élte meg, hogy társait a folyosón hurcolják az akasztófa alá, most a pufajkás Horn Gyula mellett ül. Miért tette ezt az SZDSZ? A kapzsiság, a pénz miatt. Az írástudók, akik krokodilkönnyeket ejtenek a radikalizmus eltűnése miatt, a kávéházak, kocsmák, szerkesztőségek asztalánál ücsörögnek és semmi olyasmibe nem mártják magukat, amire a hasznosság leghaloványabb árnyéka vetülhetne. De azért szívükön viselik a dolgokat. Ez az írástudók árulása! Nem tragédia ez, hanem az ostobaság és alávalóság olyan mélysége, mely nyomán azt kapták, amit érdemeltek. A szerző már odáig nem merészkedik, hogy elmondja: ez ássa ki a Grand Canyont a magyar társadalomban. (Lásd alább!) Ez a vízválasztó. Ezzel a friggyel és elképesztő méretű korrupciós családregénnyel az SZDSZ előkészítette bukását. Orbán és az SZDSZ szakított, mely korábban a Fideszben saját kisdedóvóját látta A pártok között ideológiai különbség alig van, inkább törzsi ellentétekről van szó. Fodor Gábor, a szőke herceg szívesen vette magára az SZDSZ-es igát, Orbán érdektelen maradt. Nehéz helyzetben volt, mert a média az ex-kommunisták és az SZDSZ zsebében volt. Ekkor kezdődött az ordító suttogó propaganda, hogy Orbán antiszemita és össze kíván fogni Csurkával, majd annak kidőlése után Vona Gáborral. A propaganda hatásos. Sokakat ez tart távol a választási urnáktól. Egy hölgy közli Fischerrel, szakított a Fidesszel antiszemitizmusuk miatt, annak ellenére, hogy képtelen egy ilyen kijelentést, vagy cselekedetet felidézni. A következő arcpirító szofisztikával vágja ki magát: „Nem kell ahhoz antiszemita dolgokat csinálni vagy mondani, hogy valaki antiszemita legyen.” (74. old.) Nagyszerű! Nem kell ahhoz csalni, hogy valaki csaló legyen? Ez a logika jó messze elvezet minket. Főleg a valóságtól és igényességtől. Miután van már holokauszt emléknap és a holokauszttagadással kapcsolatban törvény született, a vád, Orbán nem tesz eleget az antiszemitizmus ellen. Miközben a kommunista nagyságok zsidó emberek luxusrezidenciáiban lakott a budai hegyekben. De ezt ma ki hajlandó Fischeren kívül látni?
1998: Orbán miniszterelnök lesz. Óriási győzelmet arat a médiával és az államapparátussal szemben. Hornnal szemben a tévévitában nyert. Emlékszünk, ahol Horn többek között azon merengett, hogy „az embernek néha magához kell nyúlnia”. 2002-2010 következik. Orbán kétszer is elveszíti a választásokat. A baloldali kávéházi konrádok azt jósolják, hogy nem fogadja el a vereséget és a barikádok mögül géppuskákkal fogja védeni a hatalmát. Az ex-kommunisták sikere a fegyelem. Az ellenük voksolók megosztottak. A korrupció mindent eláraszt és kis híján tönkreteszik az országot, mert létrehozzák a maffiaállamot.
Ám 2010-ben Orbán győz olyan arányban, hogy ez egy demokráciában valószínűtlen. Ez ellenségeinek is köszönhető. Sokat segítettek neki. „A sok homlokát ráncoló, eszmények vezérelte brüsszeli és washingtoni megfigyelő, akit olyan mélységes aggodalommal tölt el a média kiegyensúlyozottságának és a választási rendszer alakulásának helyzete Magyarországon, különös közönyt mutatott mindezen dolgok iránt, amikor Orbán ellenzékben volt.” (98. old.) Az SZDSZ már nincs sehol, de dühében tovább él. Nekik is köszönhető, mintha „folyton polgárháború zajlana.” (97. old.) Az „ő felelősségük, hogy az antiszemitizmusból politikai fegyvert kovácsoltak, elsősorban Konrád György.” (uo.) Szervilizmusuknak és lelkiismeret furdalásuknak köszönhetően, a németek akkoriban a legnagyobb élő magyar írónak kiáltották ki. „És ki az, aki jobban szereti a fasizmust meg az antiszemitizmust, mint a fasiszták meg az antiszemiták? A baloldal és a liberálisok. Odavannak érte. Akárhol megtalálják, mint disznó a szarvasgombát… Ha nem létezne, ki kéne találni.” (100. old.) Bizony, az embernek sokszor az a benyomása, egyesek „a lelkiismeret edzőtermeiben” (uo.) agyalják ki ezeket és utána lelkesen terjesztik.
Fischer művelt és intelligens angol barátai részvétüket nyilvánították a magyarországi borzalom, vagyis Orbán-győzelem miatt. Belefáradt a magyarázkodásba. A vesztes ex-kommunisták, akik annyira szocialisták mint Al Capone, és az SZDSZ-túlélők felkeresték brüsszeli, londoni, párizsi, berlini és washingtoni cimboráikat és ott félreverték a harangot.
Kitér arra a mulasztásra is, hogy 1990 után elmaradt az elszámoltatás. Az 56-os tömeggyilkosok tisztes nyugdíjjal vonultak nyugdíjba.
Orbán ellenségei Caesart, Napóleont, keresztapát és Putyint látnak benne. Kommunistának, dúcénak, despotának, önjelölt királynak, hatalomfüggő drogosnak… Ha ez így lenne, akkor már rég súlyos skizofréniában és depresszióban kellene szenvednie, de ellenségei bosszúságára láthatóan jó egészségnek és közérzetnek örvend – mondhatjuk.
Minden fejezet előtt egy viccet közöl. 2014-ben az ellenzék és a magyar foci a vicc. Simon Gábort említi, akit a nyugati sajtó elhallgat, csak a Jobbik miatt óbégat. Bajnai Gordon, a The Economist és a magyarországi legendagyártó Financial Times üdvöskéje a parlamenten kívül kíván harcolni Orbán ellen, mert egyszerűen nem képes célja érdekében az országgyűlésben fellépni. Ez egy igazi demokrata hozzáállása. Majd a szaunában fog? Azután itt vannak a stadionok. Ha Orbán megépíti, az Albert Speert idéző nagyzási hóbort. Ha nem, akkor Orbán elszakadt a gyökereitől. Van sapkája, nincs sapkája, akkor is rajta verjük el a port.
Fischer látja Orbán árnyoldalait, hogy néhány kevéssé imponáló személyiséggel veszi magát körül és furcsa kinevezéseket is alkalmazott. Ezekre egy tízforintos bankót sem bízna. Próbababák, tökfejek és izomagyak. Balogh József nem verte meg a feleségét, hanem a sérüléseit úgy szerezte, hogy élete párja átesett a vak komondoron. (Hasznos egy vak háziállat otthon. Minden esetre. Mihamarább szerezünk be egyet, sok kellemetlenséget spórolhatunk meg magunknak. Jó befektetés.) Schmitt Pál államfői kinevezése is fiaskó volt. „A hatalom az a kábítószer, ami tönkreteszi az erőseket, és amiről önként nem mond le senki.” (127. old.) A szerző nem ír arról, hogy a mostani ellenzék figurái közül, kire merne rábízni egy kétszáz forintost és milyen hajmeresztő döntéseket hoznának, ha az imádott hatalom birtokába jutnának. Nem kell hozzá Cavinton forte, hogy emlékezzünk.
Ha a sajtóban valaki nem balra húz, az eleve gyanús. A szerző hiába javasolta, hogy pereljék a Newsweeket, amikor a Fideszt szélsőjobboldali pártnak nevezték, mert ha egyszer már leírtak valamit, az majd visszaköszön. Amit meg sokszor ismételnek, azt lesz az „igazság”.
A széles közvélemény számára nem nyilvánvaló, hogy az újságírók mennyire slendriánok és tudatlanok, amikor idegen országról írnak. A Magyar Gárda esetét hozza föl példaként. Ez lett a nemzetközi sajtó ügyeletes mumusa. A kommunista párt egykori szócsöve, a Népszabadság sem zavar külföldön senkit. Az 1956-os forradalom után ünnepelte a forradalmárok kivégzését. Azért vehetett volna annyi fáradtságot, hogy megváltoztatja a nevét. Így Fischer joggal kíváncsi rá, mi lenne, ha a Völkischer Beobachter, a nácik szócsöve megjelenne Németországban. A HVG-t heti SZDSZ-nek tekinti. Ebben jósolta meg Lengyel László az Orbán-kormány elkerülhetetlen összeomlását. Az Élet és Irodalom könyvekről alig ír, inkább Viktátorról. (Végülis minden ember egy saját bőrébe kötött sorskönyv. Orbán meg nem saját bőrébe kötött bárány, hanem tigris.) „Ha módjuk volna rá, máglyán égetnék meg, a hamvait meg levizelnék.” (111.) A magyar sajtó jelentős része kérlelhetetlenül ellenséges vele szemben. „Az olvasók többségének fogalma sincs az újságírók silányságáról” (129. old.). Fischer tisztességtelenségük miatt veti meg azokat, akik olyan bölcsek, hogy a világ sorsát egyengessék. Itt van az az abszurdum, amikor Magyarország nevéből kivette a köztársaság kifejezést és a sajtó eszement képviselői fel voltak dúlva, hogy már nem az. Ez hazugság. De úgy látszik, nem mindenki tud olvasni. Szent István koronájára olyan csípős megjegyzéseket tettek, mintha afrikai törzsi fétis lenne. (Tessék mondani, egy afrikai törzs fétisét kötelező kinevetni!?) A tökfilkók sokaságát a média alkalmazza. Kettős mérce és egyoldalúság jellemzi őket. Azt nem találják különösnek, hogy egy korábbi maoista az Európai Bizottság elnöke és az EP tele van a szélsőbal törmelékeivel. Horthy Miklós is a jól bejáratot és nélkülözhetetlen toposzok egyike. A lusta és tudatlan újságírók rögtön fasiszta diktátorként emlegetik, amivel a kommunista propagandát melegítik föl. Amikor ez megdőlt, jöttek az újabb címkék: Hitler szövetségese, a náci Németország csatlósa. Milyen kilátásai voltak Sztálin és Hitler között? Az utóbbi mellett Franciaország, a Szovjetunió és Lengyelország is kiállt, miközben Horthy legszívesebben lelőtte volna és betiltatta a magyar náci pártot. Angliáról és Franciaországról se feledkezzünk meg. Ha az amerikai és brit újságírók Horthy Magyarországát szapulják, nem ártana ha eszükbe jutna, hogy Nagy-Britannia gyarmatbirodalom volt és Amerika déli államiban fekete bőrű emberek lógtak a fákról.
Fischer arról is ejthetett volna néhány szót, hogy jónéhány nyugati demokrácia Sztálint és Ceaușescut támogatta. Egyes kormányoknak és a „hasznos idiótáknak” köszönhetően a Gonosz Birodalma sokkal tovább állt fönn, mint kellett volna. A nyugati újságíróknak és baloldali „intellektueleknek” ebben is kimagasló sztárszerep jutott.
Van valami szomorú abban, hogy a szabadságharcos Orbán Putyinnal, a kínaiakkal és szaudiakkal, vagy nagyon gonoszakkal ráz kezet. „De egy miniszterelnöknek ez a dolga.” (136. old.) Ebben azért nem vagyok egészen biztos!
„Orbán a barátait rövid pórázon tartja, az ellenségeit pedig dunsztosüvegben. Az EU nekiment. Viszont ő nem kenyeret szokott visszadobni. Most négy éve van, így az EU apparátusa nem lehet nyugodt. Orbán a mindent megúszó komisz kölyök, az iskola réme, akinek van mindig dobása. Sok európai politikus titkos példaképe. „Az ellenségei sorba állnak előtte, hogy harakirit mutassanak be. A nemzetközi média elmondja mindennek, ő pedig még több szavazatot söpör be.” (140. old.)
A Fidesz Napkirálya a különböző szocialistáknak, karikaturistáknak, zöldeknek, külügyéreknek, bloggereknek, szociológusoknak, kiberbűnözőknek – tehát egy sor kétes egzisztenciának – elmondja, hiába hányták dühödten a hátraszaltót, duplán vezették meg őket. Nemcsak az ex-kommunisták. Tegyük hozzá – s ez a legszebb – önszántukból és még rá sem döbbennek! Régen, egy csavaros eszű bodrogközi jól megtréfálta a párt és titkosszolgálat embereit. A végén rájöttek. Meg is mondták neki: jól megvezettél bennünket! – Igaz elvtársak, de ti ültetek föl a körhintára! Ezek is dalolva nyakukba vették az igát. Orbán önkéntelen táskahordozóivá váltak. Bár Magyarország senkit sem érdekel, e vigécek nélkül New Yorkban, Londonban, Berlinben és Párizsban azt sem tudnák, hogy Orbán létezik. „Most már tudják. A Viktátor köszöni szépen.” (142. old.)
Magyarország történelmének két fő jellegzetessége, hogy egyrészt az országot külső hatalmak rohanják le, másrészt a belső erők harcolnak egymással. A tatárt, törököt, oroszt említi, a németeket, osztrákokat, románokat, cseheket, szerbeket valahogy kifelejti. Magyarország két nagy problémával küzd – mondja a szerző. Az egyik a korrupció, a másik a Grand Canyon mélységű hasadék, mely megosztja a magyar társadalmat. „Ha a magyarok felhagynának a belháborúval, a világ urai lehetnének.” (uo.) Ez talán Tibor Fischer legfontosabb megállapítása! Ezt úgy látszik már mások is észrevették és ezért érdekük, hogy ez a belharc fojtatódjék. Ma már tudjuk, Magyarország műveleti terület.
Sokan nem értenek egyet Fischer elemzésével – írta a The Economist cikkírója a The Hungarian Tiger c. könyvről -, illetve azzal vádolják, hogy szelektíven használja a tényeket De a külföldi média túlnyomórészt negatív értékelése miatt, Fischer ellensúlyozása üdítő kontrasztot jelent.
Nemcsak az. Számos részlete tovább gondolandó.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma