A tavaszi ünnepkörbe tartozó május közepi napoknak nincsenek dramatikus szokásai. Ezek a napok elsősorban a hozzájuk fűződő jóslásokról, hiedelmekről váltak ismertté (Csáky 1987, 149), s az ekkor mondogatott népi jóslások vagy egyéb tilalmak és előírások sem hozhatók kapcsolatba a névadókkal, azok legendáival.
A fagyosszentek Pongrác, Szervác és Bonifác összefoglaló neve. Pongrác és Bonifác ókeresztény mártírok voltak, Szervác pedig püspökként ismert. A három vértanúnak tájainkon sincs jelentősebb kultusza, s névtiszteletük sem igen elterjedt. Az ipolyfödémesi plébánia anyakönyveit megvizsgálva mindössze hat Pongrácz névre kereszteltet találtam, hármat 1895 és 1900 között, hármat pedig az azt követő időszakban.
Pongrác a IV. században élt, s korán árvaságra jutott. Nagybátyjával frígiai hazájából Rómába költözött, ahol a tehetséges gyermeket Kornél pápa megkeresztelte. Diocletianus császárnak azonban mindez nem tetszett, s kérte Pongrácot, hogy hagyjon fel hitével. Ő erre bátran felelte a császárnak: „Éveim szerint ugyan gyermek vagyok, mégis az enyém az én Uramnak, Jézus Krisztusnak az igazsága és ereje. Ezért a te intelmed nekem annyi, mintha a festett kép beszélne ott, a falon. Az istenek, akiknek imádását nekem parancsolod, csalók voltak. Nővéreiket meggyalázták, és szüleiket sem kímélték. Ha ma egy hivatalnokod ilyen tetteket követne el, azon nyomban megöletnéd. És te nem restelled, hogy ilyen isteneket imádsz?” Diocletianus ezt követően nyomban lefejeztette a fiatal Pongrácot (Weisbender 1990, 200).
Szervác rabszolgából lett Maastricht püspöke. A legenda szerint szabadban levő sírját soha nem lepte be a hó, bármilyen zord tél volt körülötte. Később sírja fölé templomot építettek, amely búcsújáróhely lett. Kultuszát Magyarországra főleg a német telepesek hozták magukkal az Árpád-korban (Móser 1998, 31).
Bonifác szintén vértanúhalált halt, miután a rég eltűnt vértanúk holttesteinek felkeresésére indult. Őt is kegyetlenül megkínozták, a legenda szerint addig szaggatták testét vaskarmokkal, míg előtűntek csontjai. Aztán forró szurokba mártották, majd lefejezték (Móser 1998, 32–33).
Mivel a meleg május eleji napok után a megfigyelések szerint a hónap közepén, tizenkettedike és tizennegyedike között gyakran áll be nagy hideg, e napokat elnevezték fagyosszenteknek. A Balaton-felvidéken például úgy mondogatták, hogy: „Pongrác-nap szivárványa/ a szőlőtermést megdézsmálja.”
Ez alatt azt értették, hogy a borús, enyhe idő is ártalmára volt a szőlőnek (S. Lakovits 2000, 208).
Nincs összefüggésben a szentek legendájával az alábbi somogyi jóslás sem: „Szervác, Pongrác, Bonifác, / Megharagszik, fagyot ráz.”
Csak naptári helyük miatt nevezik őket fagyosszenteknek, akik kárt okoznak a gyümölcsösökben és a veteményeskertekben. Bár azt is szokták mondani, hogy „ez a három ember valamikor megfagyott, és azóta haragszik az emberekre”. Kártevésük ellen a gazdák úgy védekeztek, hogy tüzet gyújtottak, és füsttel óvták a gyümölcsösöket, a palántákat pedig csak a fagyosszentek után ültették ki. Ismerünk Somogyból egy ide vonatkozó, hasznos tanácsot tartalmazó mondókát is: „Szervác, Pongrác, Bonifác,/ mind a fagyosszentök,/ Hogy a szőllő el ne fagyjon,/ Füstöljönek kentök!”
Egyes helyeken úgy tartották, hogy a Pongrác-napi eső jó a mezőnek, de árt a földeknek. Ahogyan a Balatonendrédi rigmus is mondja: „Sok bort hoz a három ác,/ ha felhőt egyiken sem látsz,/ Szervác, Pongrác, Bonifác.”(Király 1995, 61–62)
Több helyen azt tartották, hogy amilyen a Pongrác-napi időjárás, olyan lesz az Orbán-napi is (Penavin 1988, 98). Az Ipoly mentén egyesek szerint ilyenkor „érnek ide a jéghegyek”, s a fagyosszentek „le szokták tarónyi a gyümölcsfák virágját, és a szőllőkbe is kárt szoktak csinányi”. Ezért errefelé is „ füstőték” a termést meg a fákat, hogy ne érje őket nagy fagykár.
A néphit szerint nemcsak a három szent, hanem az utánuk következő Zsófia is hozhat fagyot. Ipolybalogon többek közt így mondták: „Pongrác, Szervác, Bonifác,/ Zsófia is lehet gyász.” (Csáky 1989, 149)
A Somogy megyei Kapolyon Zsófiától már mindenképp a jó időt várták, s ezt mondogatták: „Most má gyün a jó idő, mer Zsófi leszált a kemence tetejirü.” (Király 1995, 62).
Zsófia egyébként a juhászok számára is fontos nap volt, mert ekkor választották el a bárányokat, s kezdetét vette a fejés.
Csáky Károly, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”53599,53466,53353,53272,53256″}
