Magyar Golgota: akár ezt a címet is adhatta volna Mács József, a legújabb könyvének.
Miért is ne? Ki ír ma, két emberöltő után a szlovákiai magyarok meghurcoltatásáról? Ki veszi a fáradságot, hogy elolvassa: mi történt azokkal a családokkal, akik 1945 után merték vállalni magyarságukat a megújuló Csehszlovák Köztársaságban?
De úgy is felvethetném a kérdést: ki az az író, aki nem sajnál időt, írásra fordított energiát, aki képes emlékeztetni a ma élőket: mi mindenre voltak képesek Csehszlovákiában a győztesek mámorában fürdő cseh, és szlovák politikai vezetők. A háborús bűnösöknek bélyegzett emberek máig hordják magukon a stigmát. (A Beneš – dekrétum eltörlését a szlovák parlament visszautasította.)
„ A kitelepítés mindössze vasúti vagonkérdés csupán” – ismételték Sztálin szavait a győzelmi mámortól ittas politikai vezetők. Először a németekre kerítettek sort. Bevallottan 3 millió embert raktak ki saját házukból, otthonukból a határon túlra. A cseh területeken városok, falvak maradtak üresen. Nem számított. Beteg? Elvan a vonatban. Tél van? Fűtetlen marhavagonokban? Nem számít. Csak pusztuljanak innen. Háborús bűnösök. A csecsszopók is. Még az ebédjüket sem hagyták elfogyasztani. Ottmaradt az égő tűzhelyen.
Aztán sorra kerültek a magyarok. Válogatás nélkül. Azaz nem egészen. A jobb, módosabb gazdák, városi vezető tisztviselők, papok, tanítók- egyszóval az értelmiség java úgynevezett „lakosságcsere” alapján kerültek Magyarországra embertelen körülmények közepette.. A többivel majd csak elbánnak valahogy. Csak ne éljenek egy tömbben – mert az nem segíti elő a beolvadás lehetőségét. Egyszerű ügy!
Ott vannak a csehországi elhagyott területek, gyárak, dolgozók nélkül. Akkor oda kell parentálni a proletár magyarokat a Csallóközből, a palóc vidékről, és a Bodrogközből, az Ung- vidékről. Van ingyen munkaerő, más néven modern rabszolga, akinek először megtapogatják az izmait, megnézik a fogait, hogy jó munkaerőt vigyenek a németektől eltulajdonított földjeikre, gyáraikba. Az így a cseh területekre került embereknek nincsenek jogaik. Nem hagyhatják el kijelölt területüket gazdájuk, vagy a járási vezetők engedelme nélkül. Csendőrök járják a vonatokat, akik a szökevény magyarokat visszatoloncolják. De kérdem én: kinek fáj ez ma?
Ki emlékezik azokra a napokra, amikor katonai kordon zárta körül a falvakat, így biztosítva, hogy a kijelölt „fehér papírosok” nehogy megszökjenek a kitelepítés elől. Ha másnak nem, Mács Jóskának bizonyosan. Írások tucatjaiban tartja éberen az emlékezni akarókat a „Magyar Golgota” napjaira, éveire. Talán még Gál Sándor: Családi krónikája áll a legközelebb a témához. Más? Dobos László. De ő inkább a magyarok helyére, házaikba betelepültekkel, s a szudétanémet területekre járó, üresen maradt lakások fosztogatóiról adott hű képet írásaiban, amikor egy zsáknyi leveles dohányért egész lakásokat ürítettek ki, hoztak az odairányított, s kiürített vagonokban Szlovákiába egész Királyhelmecig, Nagykaposig.
Ebbe a forrongó, bizonytalan világba vezeti el olvasóit Mács József egy család tragikus tévedésén ( ?) múló, kalandosnak nem nevezhető kényszer- utazásán – az elcsatolt vagon tragédiáján keresztül. Az önéletrajzi adatokban is fellelhető eseményekbe beleszövi a családregény minden ismérvét – kezdve az egyes szám első személy szerepeltetésén át a szövevényes történet szálainak a kibogozásán keresztül a végkifejlet katarzisáig.
A történet főszereplője Kovács Pista, aki inasgyerekként indul a nagyvilágba, hogy azt meghódítsa. A trianoni határt érvényteleníti a bécsi döntés. A palócföldi kis falvak előtt kinyílik a világ. A senki földjén nincsenek gyárak, üzemek, hova mehet dolgozni egy nagycsaládba beleszületett gyerek?
Most, miután Magyarország visszakapta elcsatolt területeinek egy részét, itt a lehetőség! Habánfalváról irány Ózd gyártelepéig.Az inas idő, amely azzal kecsegtet, hogy a család, a tüdőbajos apa, az agyondolgozott anyának támasza legyen, mire felnőtt, lakatos segédként az ózdi vasgyár füstös, vasporos műhelyében kenyérkeresőként a sokgyermekes család támasza legyen. Egyetlen vágya volt csak: megtanulni hegedűn játszani. De ahhoz hegedű is kell. Az meg nincs. Se pénz rá.
Fillérenként rakosgatta össze a rávalót. Nagyobb öröme senkinek sem volt a világon mint neki, mikor kezébe vette végre a „szárazfát”. Évekbe telt, míg odáig vitte nyirettyűjével, hogy a gyári zenekarba is bekerülhetett. És ez a hegedű hozta meg élete boldogságát, majd mentette meg az orosz hadifogság nyomorúságából. Ország-világ csodálkozására vette feleségül a gyárigazgató lányát, aki a hegedülésén keresztül holtomiglant, holtodiglant mondott neki a gyárigazgató minden indulatos fellépése ellenére. Így lett a gyárigazgató veje.
Ugyanakkor nem bírta elviselni, hogy mindenáron urat akart belőle faragni az apósa. Barátai unszolására otthagyja a gyárat, s lesz egy kis palóc faluban, Aranyosban a Hangya szövetkezet kereskedési boltjának vezetője. Az üzlet jól megy, a család gyermeket vár, s az öröm beköltözik a házba. A szomszéd faluban vételre felkínálnak neki egy takaros házat, amit meg is vesz. De jön a háború, s az attól való félelem visszaköltözteti a családot Ózdra, az apósékhoz. Együtt a család, de nincs sok öröm benne. Mikor átzúg rajtuk a front, és szerencsésen átvészeli az orosz fogságot a hegedűje segítségével, vissza szeretnének költözni az ismét Csehszlovákiához került, a még akkor Magyarországhoz tartozó, szomszéd faluban vásárolt házukba.
De ismét ott a trianoni határ! A két állam között elhidegült a viszony. Vagy mégsem? Ügynökök győzködik a szlovák származású családokat. Térjenek vissza az „Óhazába!” a megújult Csehszlovákia meg akar szabadulni a kitelepített németek után a magyaroktól is.. Nagy a felhajtás! Ügynökök győzködik a szlovák származású családokat: várja őket az „Óhaza”. Kapnak lakást, birtokot! Jut a kitelepített magyarok házaiból! Még válogathatnak is, ha úgy adódik – költözhetnek. Kovács Pista így gondolkodik: nekik van házuk Aranyoson, csak oda szeretnének visszamenni – mondja a fiatal férj. Semmi baj, azt is elintézi a bizottság, csak írja alá a jelentkezési ívet. Aláírta. És eljött a költözés napja. A vasúton előállt a vagon, be kell rakodni a bútorral, miegymással, ami okvetlenül szükséges az aranyosi házhoz.
És ekkor kezdődik a család igazi kálváriája. Elindulnak hát vissza Ózdról Habánfalvára, illetve a szomszéd faluba, Aranyosban vásárolt házukba. Ám, – isten tudja, vagy a költöztető bizottságnak súgott valaki. Ezek csak a határon akarnak átjutni. Mi okból nem tudni – vagonjukat a szerelvénytől elcsatolják, és nem Feledre , hanem Csehország felé irányították. Hiábavaló minden tiltakozás. A vonat Karlovy Vary-ig meg sem állt velük. Csak annyi időt töltöttek az egyes állomásokon, míg a gőzös szenet, vizet vett fel a további utazáshoz. Egy kisvárosban kötöttek ki, Glügben, ahonnan még az ő megérkezésük előtt kilakoltatták a német családokat. Egy emeletes házat kaptak, ez lett ezután az otthonuk.
A felesége, s a már iskolás kort elérő két leánykájuk egy kukkot sem értett csehül. Néhány oda telepített magyar családdal veszik fel a kapcsolatot. Egy ideig járnak is egymáshoz, – legalább van kikkel magyarul beszélni – de ami ilyenkor történni szokott, – az emigránsok is megtapasztalták az I. világháború után –az irigykedés felmorzsolta a kapcsolatokat, s lassan elmaradtak egymástól. No meg amikor enyhült a magyarokkal szembeni nyomás, sokan visszaköltöztek.
Kovácsék beilleszkedtek ugyan a változtathatatlan helyzetbe, de a felesége sosem tudott megbékélni az így alakult sorsukkal, helyzetükkel. Malvinka, a feleség, a cseh nyelvet nem tudta megtanulni élete végéig sem. A két lányuk azonban hamar megtalálta a maga választottját. Nagy az emeletes ház, elférnek benne. Férjhez mentek. Mindkettő csehet választott. Ám legyen. Ők élnek majd velük. Így az örömapa. Felesége viszont betege lesz a szüleitől, az anyaföldtől való elszakadásnak. Kovács Pista, a már öregedő ember enged felesége kérésének, s otthagyva a nagy házat, leányaikat férjükkel, s hazatérnek. Döntöttek.
Visszatérnek a szülőhazába. Egyik barátjuk révén sikerült lakást, állást kapni egy felvidéki kisvárosban, Akácosban. A helyi bútorgyárban kap munkát lakatosként. Minden rendben lenne, ha a lányaiknak nem siklik zátonyra a házasságuk. De kisiklott. A cseh vőkkel nem tudnak tovább együtt élni. Más a kultúrájuk, műveltségük iránya, életstílusukkal többé nem tudnak együtt maradni. Válnak. És a nagy, emeletes ház szinte kong az ürességtől. „Jöjjetek vissza, segítségetekre szükségünk van”- jön a kérés. Milyen a szülő? Nem mondhat nemet, ha gyerekeinek szüksége van rájuk.
Azt mondja a magyar szállóige: egy költözés felér egy ház leégésével! Ők már a sors iróniája folytán harmadszor költöznek. Fel a vagonra, le a vagonról! Még kimondani is sok. Mindez miért? Kovács István nem tudhatja: micsoda erők mozgatják a világot ide- oda. Határokat tolnak jobbra – balra, országok büntetése rajta, a kisemberen csapódik le, akár ártatlan, akár nem. De ki kérdi őt, a kisembert? Joga van beleszólni a Hatalmon lévők politikájába? „Kérdezett engem valaki, hogy hová akarok tartozni: hol szeretném leélni életemet nyugalomban, békében?” – berzenkedik Kovács István. Csak annyit tud, hogy most mennie kell. Vissza tehát Glügre. „Egy dolog teljesen nyilvánvaló. Habánfalvával kezdődött családjának kálváriája.” – írja Mács József könyve végén.
De nemcsak a családnak, hanem magának a könyv megjelenésének is megvan a maga tragédiája. Nem biztos, hogy akadt volna szlovákiai magyar kiadó, amely felvállalta volna a könyv megjelentetését a hatvan évre visszatekintő, a múlt sebeit felszaggató témája miatt. Ezért maga a szerző döntött úgy, hogy magyarországi kiadónak adja át a kéziratot megjelentetésre. Így a könyv a miskolci Felsőmagyarország Kiadó gondozásában jelent meg – Szlovákiában nem kapható. (Most hallom, hogy a Szabad Újság folytatásokban közli.) Hát így állunk, kedves Jóska barátom! „Aki tigrisre ül, tanuljon meg lovagolni rajta” – írja egy helyütt könyvében Rácz Olivér. Aki ma – legyen az vers, vagy próza – írásaiban a magyar sérelmekkel, gondokkal foglalkozik Szlovákiában – az nem biztos, hogy kap (kaphat) támogatást a magyar könyvekre adott miniszteri támogatásból egy árva garast is. Elégedjen meg az író a várható erkölcsi sikerrel – és számoljon a várható irodalmi berkekből, kataszterekből való kirekesztéssel. No, nem a felsőbb hatóságok részéről. Elvégzik ezt a „dicsőséges munkát” helyettük a saját sorainkból kikerülő szervilis mamelukok. Mondván: az írás nem üti meg az általuk felállított esztétikai mércét, nem követi a vers, vagy próza a mai modern irányzatokat, kiadásra nem javasolható. Apelláta nincs. Ennyi.
Gyüre Lajos, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”50837,47568,30044,28153″}