Dunamocs Község Önkormányzata az 1965-ös árvíz ötvenedik évfordulója alkalmából megemlékezést tartott a Duna melletti gátőrháznál, amelytől nem messze a Duna 1965-ben betört a faluba, s ennek következtében 105 ház összedőlt, 107 pedig kisebb-nagyobb mértékben megrongálódott. Ennek emlékére emlékkő leleplezésér került sor a faluban.
Százhúsz napon át folyt a küzdelem a dunai árvíz ellen. Rendkívüli erőfeszítéssel, nagy anyagi és műszaki erők összpontosításával sikerült elérni, hogy a fő védvonalakon töltésszakadás nem következett be. Emberek tízezrei álltak őrt és küzdöttek a gátakon éjt nappallá téve. Nem azért, mintha ebből bármi előnyük is származott volna – sőt sokszor az életük is veszélyben volt -, hanem azért, mert úgy érezték: ez kötelességük. Ezt kívánja tőlük a közösség, ezt várják tőlük dolgozótársaik. Tudták, nincsenek egyedül. Bíztak az összefogás erejében, s mindvégig bátran támaszkodhattak is arra.
A lakosságot kitelepítették, a gyerekeket Znojmo, Turzófalva és Vágapátfalva fogadták be erre az időre.
Az ünnepség nyitányaként Ifj. Lajos András előadóművész Nehéz Ferenc egyik novellájából mondott részletet, majd Banai Tóth Pál köszöntötte a megjelenteket. Beszédében elmondta: maga a Duna sok témát vet föl, az itt lakók életének meghatározó eleme az öreg folyam. A falu jövedelmének igen jelentős forrása volt a dunai halászat, a vízimolnárság, a hajóvontatás, a révészet. Rendszerint igen csak bőkezű volt, a természet, s kiváló minőségű hallal látta el az itt élő embereket. Duna, mint természeti látványosság vagy paradicsomkert, különleges jelentőségű lehet 
a jövőben az emberek számára. „Térségünkben a Duna nem csak a tájat alakította ki, de az itt élő emberek életének alakulását is meghatározta. Őseink életmódjukból, megélhetési lehetőségeikből adódóan sokkal jobban ismerték a természetet, mint mi. Tudásuk java része múltunk fennmaradt örökségéből, az itt élő emberek ismereteiből még összegyűjthető és Dunamocs jövőjének formálásához, fenntartó kezeléséhez felhasználható. Ne hagyjuk, hogy tapasztalataik feledésbe merüljenek!” – hangsúlyozta.
Ennek ismeretében a szomszédos Karva községgel közösen szeretnének a két település dunai szakaszán szabad strandot és kempinget kialakítani a jövőben. A megoldásoknak helyi szinten, az emberekhez a lehető legközelebb kell megszületniük, például abban a megfogalmazásban is, hogy az embereknek lakóhelyük közelében kell lehetőségekhez jutniuk. A régió számos területének természeti szépsége egyedülálló, ezen felül eseménydús történelmi háttérrel, páratlan örökséggel és kulturális gazdagsággal bír. Óriási fejlődési lehetőség rejtőzik benne. A folyók általában a turisztikai kínálat fontos elemei, amelyek kiváló lehetőséget adnak nemcsak a vízi turisztikai tevékenységekre, hanem a térség természetes közlekedési útvonalon történő megismerésére is. Annak érdekében, hogy a Duna a „régió főutcájává váljon” élményszerűvé kell tenni a folyón a közlekedést és a parti turisztikai szolgáltatásokat.
Beszédét az árvíz utáni segítségnyújtás jelentőségét, hangulatát és annak kihatásait a szlovákok, csehek és magyarok viszonyára Dobos László „A víznek árja” című írásában a következőképpen zárta: „A katasztrófa emberi vetülete megfér egy mondatban: A nincstelenné, hajléktalanná váltak ezrei nem gyaláztattak, nem aláztattak meg. És ez mindennél fontosabb. Mindennél jelentősebb. Hőstetteknek beillő történetek igazolhatják: az árvízkatasztrófa próbatétel volt. Próbatétel, mely megmérte bennünk a múltat és jelent. Próbára tette emberségtartalmunkat, kölcsönösen magyarokét, csehekét, szlovákokét, oroszokét. Tetteinkért most nem kell szégyenkeznünk. Holnap sem, és azután sem. Sorstragédia volt ez, amelyben újraismétlődött a történelem: az egymásrautaltság, az egymástól való függés, a közös sors. Ismétlődött a történelem, de másként, jobban, emberibben, fölemelőbben. Emberhez és népekhez méltó erkölcsiséggel” – zárta beszédét a polgármester.
Ezt követően a község polgármestere és alpolgármestere leleplezték az 1965-ös árvíz tiszteletére felállított emlékkövet, majd a rendezvény a kultúrházban folytatódott. Itt Rácz Kálmán történész köszöntötte a résztvevőket, majd ifj. Lajos András szavalta József Attila: A Dunánál c. versét, utána pedig e református énekkar lépett fel.
Rácz Kálmán korabeli fényképek kivetítésével egybekötött előadásában elevenítették fel a nagy árvizet, ötven év távlatából.
Az 1965-ös árvíz alapvetően más jellegű volt, páratlan a maga nemében. Abban az évben már március végétől kezdve szinte állandóan zuhogott az eső, a Komáromi járásban másfélszer több csapadék hullott le, mint más években, aminek következtében június közepéig több árhullám is levonult a Dunán. A folyó vízszintjének állandó emelkedéséhez hozzájárult az alpesi jégtömbök kései olvadása is. A vízszint emelkedése 1965. március 20-án kezdődött, és június 9-én már elérte a 688 cm-t (Komáromnál a Duna vízállásának szintje normális állapotban 300–310 cm). Ekkor az árvíz már másfelől is fenyegette a járást. A Duna már nem fogadta be a Vág, a Vág-Duna, a Zsitva és a Nyitra vizét, sőt kezdte azokat visszafelé duzzasztani. Komáromban. A Duna vízszintje június 15-én már elérte a 792 cm-t, de a legnagyobb baj csak ezután következett: reggel 9 óra körül Pat és Zsitvatő között a gát nem bírta tovább tartani a hatalmas víztömeget és átszakadt. Az árvízvédelmi akciók hivatalosan 1965. július 5-én értek véget. Amikor július közepe felé, közel egy hónapos küzdelem után végleg levonult az árvíz, az egész ország megmozdult a csallóköziek megsegítésére. Sokan a cseh és szlovák lakosok közül ekkor szembesültek először azzal, hogy az országnak vannak olyan területei, ahol szinte kizárólag magyarok élnek. Az újjáépítésben nyújtott segítség szemtanúk és a források szerint segített lerombolni a mindkét oldalon meglévő előítéleteket.
„Az 1965-ös árvíz pusztítása után nem egészen ötven évvel (2013.június 9.) újra próbára tett minket a Duna. A június kilencedikei tetőzéskor a víz színt csaknem egy méterrel volt magasabb, mint 1965-ben. Az akkorihoz hasonló katasztrófát az azóta magasított és megerősített gátak védelmében el tudták kerülni, de a gátrendszer önmagában nem lett volna elég, hogy visszatartsa az évszázados vizet. Sok ember munkája, odafigyelése és összefogása nélkül nem lehetett volna „megúszni”. Jó érzés arra gondolni, hogy bajban ilyen is tud lenni a falu, ahol élünk. Legyünk büszkék magunkra, legyünk büszkék Dunamocsra!” – mondta a polgármester.
Miriák Ferenc, Felvidék.ma
a szerző felvételei{iarelatednews articleid=”54395,54387″}
