„A számadó méltósága” címmel tartott előadást Dobos Lászlóról Tamás Menyhért a királyhelmeci emléknapon, október 17-én. Felidézte első személyes találkozásukat a 80-as évek második felében Szencen.
Tamás Menyhért előadása bevezetőjeként elmesélte, hogy Szencen író-olvasó találkozón vett részt a nyolcvanas évek második felében, és a közönség soraiban ült Dobos László is. Tamás Menyhértnek feltűnt, hogy a földön, afalnak támasztva hever Szenci Molnár Albert portréja. Kérte, hogy legalább addig tegyék a falra, amíg az író-olvasó találkozó zajlik, de a könyvtáros jelezte, hogy azt nem lehet. Néhány saját verset olvasott fel, ezután Dobos László szót kért, és a költő nyelvezetét dicsérte, a hangjára pedig azt mondta Dobos László: Olyan mint amikor a szikla mély hangot hallat: Gyere közelebb. Tamás Menyhért és Dobos László itt egy életre szóló barátságot kötöttek.
Ezután Tamás Menyhért költői igényességgel megírt szöveggel méltatta Dobos Lászlót, a meg nem élt 85. születésnapja alkalmából szervezett konferencián:
1
A nemzet számadója, írta egyik méltatója Illyés Gyuláról.
Számadónak lenni ott, ahol esztendők száza óta leckéztetett a nép, leckéztetett a nemzet – újkori szóratottságában; kisebbségeiben lélegzetét is mérik…
A lélegzett és lélekzet mélynyomásban, talpalatnyi helykeresésben, sokszoros a próbatétel. Könnyítésül: a mindennapok lélegeztetőbb óráit, reménnyel párosítva, enyhületként árasztjuk bordáink közé…
Ez lenne a szorultságok szorultsága? Az. Ide izzó idegdúcok…* kelletnek. Olyasfajta szellemi számadók, akik mindenkor és minden helyzetben arccal állnak, arccal tudnak állni e léttelenülő világnak…
Amilyen Dobos László is volt, s most itt, bronzarcában mutatkozik.
Tudta, mi is tudjuk, hogy a megtartó hittevés elődeink hittevéséből fakad. Petőfi, Ady, s mások lázadó és lázító fényletétől.
A hit-mély otthon?
Idézzük őt: Én a magam életéhez s élményeimhez hátrálok válaszkeresésért. Én a paraszti reformátusságot éltem, ez volt a gyermekkorom és ifjúságkorom nevelő hite. Az ösztönös, a földhöz, a természethez, az Istenhez s emberhez közel álló reformátusság.
Az átformáló Sárospatak.
A második, igazító szülőföld.
A közösségre találás iskola-szentélye.
A hazafiság bölcsője.
*Illyés Gyula
Csoda-e, hogy Sárospatak, ahol az Istenhit egyazon volt az emberhittel, jövőre váltotta benne az Időt…
2
Névtelen hívás, ismerős hang. Hetente? Havonta? Szóban egyre gyakrabban szöktük át a közénk húzott határt. A rejtekező hang mögött, máig röstellem, késve érzem meg a kétségbeesett magányt, fegyelem, méltóságtartás mögött a vergődés drámáját. A vállalt szerep és a nem talált hely, a tartósnak látszó lelki közösségek szakadozóban, a tegnapi kérő pillantásokat vádló pillantások váltják fel, az értékrendek is nap-nap cserélődnek, más küzdésbe fogni fogy az erő… Úgy érzem, megfojt az idő vasmarka… mennyi minden van bennem, amit el kellene mondanom, meg kellene. És ilyenkor megkérdezem magamtól: azzal, hogy belefogtál a politikába, mindenféle szerzőmunkába, valójában az írói feladatok elől tértél ki, nem önáltatás áldozata vagy? …És amikor, talán írói tehetségem ellen elkövetett bűneimre gondolok, magam elé tartom a racionalizmus fénytükrét, s azt mondom, uram, nézze meg magát, mennyi elfecsérelt hiszékenység, falra meszelt remény – lelek rá Teremtő küzdelem című kötetében, persze sokkal összefogottabban, a szócseréinkből ma is előszüremkedő mondatokra.
Ahányszor anyanyelvünk romlását, veszélyeztetettségét érintettem, ismerve a konferenciákra, anyanyelv heteire vitt gondjait, porladó legyintésre bénult a keze. A magyar világszövetségi találkozók esélyeiről, kiutak, igazító akaratok híján, s a hatalmi praktikák megjelenése, végérvényesen kedvét szegte…
Itthoni átok, magyar átok, tapadt nyelvére a szó.
Talán erősítésül szolgáltak e szócserés kibeszélések? Nekem, bensőmig annak. Örömített, ha valahol olvastam, hogy a hazug vádak nem erőtlenítik el. A köztevésről, ha csak alkalom adódott, a születendő regényekre tereltem a szót. Játékos furfanggal az írógép hogylétét firtattam: nekem azt súgja: regényfolyamod folytatására vár. Hosszú hallgatással válaszolt, máskor, hogy ne temesse reményét, kurtított csendjén: Én is…
Bennem, sokadjára, kötetcímek villannak át: Messze voltak a csillagok, Földönfutók, Egy szál ingben, Hólepedő, Sodrásban. A tapasztalás-irodalom remeklései. Ki ne látná, olyasmit tud, ami kevés írónak adatik meg: lírai fogantatás és essz-nyelv együtt, maga az EMELT VARÁZSLAT.
A kisebbségben felegyenesedő Élet.
3
Vesztés és vesztést sugalló mondat: Nagy önámítás, ha azt gondolom, hogy holnap jobb lesz…
Az önmagának feltett kérdés: fájdalmas, sérelmes nemzeti tragédiákkal terhes múlt, szövevényes jelen. A történelem a jövő. Nem volna időszerű…, szakítom meg a kérdést, mivel a válasz riasztó jóslattal kezdődik: Amikor Európa elvesztéséről beszélünk…
Önkényesen kiragadott Dobos-mondatok?
Azok.
A jövőtlenedő történelem sodorta össze.
Jól tudom: itt és most, a szülőföld háromszögében, tisztelgésre gyűltünk össze, s nem a magunk siratására.
Hinni kell, míg hihetünk.
Hinni kell a szókincs-szavakban, mint a világbecs, a Teremtő küzdelem, a Jelenünk világtérképe, a Létveszély, a Nyelv fészekmelege…
Fő- és szóhajtás – Dobos László nyelvbirodalmában vagyunk!
Tamás Menyhért, bukovinai székely származású, József Attila és Magyarország Babérkoszorúja-díjas magyar költő, író, műfordító. A Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja. Budapesten él és alkot.
Az emléknapról készült képriportunk megtekinthető a Képgalériánkban ITT>>>.
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”56872,56886,56893″}
