Advent második vasárnapja van. Lassan közeledik a karácsony, amikor beteljesedik a Megváltó megérkezésére való várakozás. Most még csak készülődünk a Gyermek megszületésére. De milyen a mi várakozásunk? Igazi, adventi? Vagy rohanós, olyan, mintha nem is adventben lennénk? A következő gondolatokkal azonban próbáljunk egy kicsit megállni és az adventre, a várakozásra hangolni magunkat.
Ige: Ézs 63,15-64,3
Tekints le az égből, nézz le szent és dicső hajlékodból: Hol van féltő szereteted és hatalmad? Szíved megindulása és irgalmad miért marad távol tőlem? Hiszen te vagy a mi atyánk, Ábrahám nem ismer bennünket, Izráel nem törődik velünk. URam, te vagy a mi atyánk, ősidőktől fogva megváltónknak nevezünk. Miért engeded, URam, hogy letévedjünk utaidról? Miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen, s ne féljen téged? Fordulj szolgáidhoz, örökséged törzseihez! Szent néped csak kis ideig birtokolta szent helyedet, azután ellenségeink taposták. Olyanok lettünk, mintha sohasem uralkodtál volna rajtunk, mintha nem a te nevedről neveztek volna el. Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál, hogy meginogjanak előtted a hegyek! Ahogy a tűz lángra lobbantja a rőzsét, és felforralja a tűz a vizet, úgy ismertesd meg nevedet ellenségeiddel: reszkessenek tőled a népek, ha majd váratlanul félelmes dolgokat művelsz: ha leszállsz, meginognak tőled a hegyek. Soha, senki sem hallotta, fülébe nem jutott, szemével nem látta, hogy volna isten rajtad kívül, aki ilyet tenne a benne bízókért.
Kedves Testvérek!
Advent második vasárnapja van. A karácsonyi hangulat egyre jobban megérint minket, a város is csodálatosan ki van világítva, a főtéren áll a karácsonyfa, az árusok is már régóta árulják az aranycsengő vásáron az ilyenkor szokásos portékáikat. Templomba is szívesebben jön ilyenkor az ember, várva azt a békességet, amit advent és karácsony rejteget számunkra.
Ez a mai ige azonban korántsem erről szól. Ez a „panasz áradat” nem alkalmas arra, hogy a második adventi gyertya meggyújtása melletti merengésünkhöz, egyfajta békés „háttérzeneként” szóljon.
De akkor miért ez az ige szolgál ma igehirdetési alapigeként? Mit keres ilyenkor a panaszkodás a templomban, miért engedjük be azt, amit a hétköznapokban nap, mint nap hallunk, ha épp a világban is próbáljuk megtalálni a nyugalmat. Ha első hallásra, látásra, így is tűnik, vizsgáljuk meg miről is szól ez az ige:
Ézsaiás itt a babiloni fogságról és a fogságból való hazatérésről szól. A fogságról, amikor is megtapasztalták, hogy egy idegen nép leigázta őket, lerombolta a szent városukat, Jeruzsálemet, a templomot, amelyre Isten lakóhelyeként tekintettek. Elvesztettek mindent, ami őket igazán meghatározta. És a visszatérésről, amiben folyton reménykedtek, de nem számíthattak másra, mint a volt otthonukba, lakásukba betelepült idegenekre, ha egyáltalán még reménykedhetek abban, hogy nem pusztult el a házuk.
Ebben a kétségbeesett helyzetben, amikor tényleg elvesztették lábuk alól a talajt, sóhajt fel panaszosan a próféta:
„Tekints le az égből, nézz le szent és dicső hajlékodból: Hol van féltő szereteted és hatalmad? Szíved megindulása és irgalmad miért marad távol tőlem?”(Ézs 63,15)
Mindannyian átéltünk, vagy talán most is átélünk ilyen helyzeteket, amikor meghal valaki, aki nagyon fontos volt számunkra, amikor szerelmi csalódás ér minket, amikor az iskolában, vagy munkahelyen kilátástalan helyzetbe kerülünk, és még sorolhatnám… Ilyenkor úgy érezhetjük, hogy az Isten távol van, az imádságaink mintha üresen kongva pattannának vissza az égbolt zárt ajtajáról. Nem értjük, hogy miért pont velünk történnek ilyen nehéz helyzetek!? Kétségbeesésünkben dacosan tesszük fel a kérdést, Isten miért engedi ezeket, sőt, miért okozza ezeket? Ahogy a próféta is kérdi: „Miért engeded, URam, hogy letévedjünk utaidról? Miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen, s ne féljen téged?”(Ézs 63,17a)
Ilyenkor az ember hajlamos visszatekinteni, és a múltban keresni megoldást. Mindez addig nagyon is hasznos, és erősítő, amíg úgy tekintünk vissza, hogy meglátjuk Isten munkálkodását az életünkben és ez a többször megtapasztalt szabadulás erősítheti a reményünket. Azonban, ha mindez csak melankolikus merengéssé válik, akkor érezzük, hogy hasztalan, hiszen a „múltból nem lehet megélni”.
A fogódzók után azonban a végsőkig kapkod az ember, de rájön, hogy mindaz, amit korábban biztos pontnak gondolt az életében, a család, a nemzeti tudata, vagy bármilyen vallásos tradíció, bár ezek tényleg nagyon fontosak is, de igazából nem tartják meg.
Ez fogalmazódik meg igénkben is a 16. versben:
„Hiszen te vagy a mi atyánk, Ábrahám nem ismer bennünket, Milyen kétségbeesés lehetett ez, hogy Ábrahámról, akire mindig hivatkoztak a zsidók, aki identitásuk alapja volt, így beszél a próféta… Izráel nem törődik velünk. URam, te vagy a mi atyánk, ősidőktől fogva megváltónknak nevezünk.” (Ézs 63,16)
A problémákba belesüllyedő ember, ezeket a hamis kapaszkodókat elengedve rájön, hogy igazából nincs ami megtartsa, és ráébredhet arra, hogy csakis az Isten az, aki kihúzhatja ebből a nehéz helyzetből. Aki azonban nem egy távoli elvont lény, hanem Krisztusért a mi Atyánk lett, mi pedig az ő fiai, gyermekei.
Ahogy József Attila írja:
„Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.”
De hogyan jelent ez megoldást?
Annak, aki még nem fogadta el az Ő váltságát, és még a nehéz helyzetben is csak ellenáll, annak sehogy. Azt még bosszantja is, ha valaki ezzel a megoldással áll elő. Aki viszont elfogadta Jézus váltságát annak ez mindenre megoldást jelent. De nem úgy, hogy vele nem történnek problémák, hogy nem merülnek fel benne a kérdések Istennel kapcsolatban, vagy akár szemben, hanem ezeket a kérdéseket nem csak a levegőbe, vagy embereknek panaszolja el mérgesen, hanem az Atyának, mint a kisgyermek az édesapjának.
És Ő azokra megnyugtató választ és vigasztalást ad. Az Ő gyermekeiként megérthetjük, hogy minden a javunkra van. Hogy bár elrejtőzködő Isten az Úr, de az ő „fonákjában” megmutatja nekünk önmagát. Értünk valóban szétszakította az eget, és ahogy a Niceai hitvallásban valljuk: „Érettünk emberekért és üdvösségünkért… emberré lett”. Értünk áttörte az „ég zárt ajtaját” és elküldte az Ő Fiát, hogy megszülessen egy bűzös istállóban. Ahogy egy kedves énekben énekeljük:
„Hideg szél fújdogál, jaj de nagyon fázik,
a kisded Jézuska értünk siránkozik.”
Földi élete kezdetétől a végéig értünk élt, és értünk is halt meg a kereszten.
Amikor nagy nehézségben vagyunk, és dacosan az Istent vádoljuk, és kétségbeesetten keressük az Ő csodálatos megjelenését, ahogy a próféta is kéri (19. 20. vers). Akkor úgy járunk, mint Mózes, amikor kérte az Urat, hogy mutassa meg neki az Ő dicsőségét, hadd lássa az
Ő arcát. Válaszul Ő a hátát mutatta meg, megvédve, de egyben büszkeségében meg is alázva Mózest. (2Móz 33,18-23). Isten Szentlelke ilyenkor, mikor ennyire siettetjük az Urat, hogy teljes hatalmával jelenjen meg, a tekintetünket a Golgotai keresztre irányítja, ahol testi szemünk nem láthat csak szörnyűséget, egy ártatlan ember véres halálát, de a hit szemével megérthetjük, hogy mindez értünk, bűneinkért történt. Ott a miértjeinkre válaszul egy még nagyobb miérttel felel: a bűneink miatt kereszten függő Jézusnak utolsó szavaival: „Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet?” (Mt 27,46c)
Ilyenkor az ember nem tud mit mondani, csak bűnbánattal leborulni az Isten elé. Mert rájön arra, ahogy a próféta is a felolvasott igeszakasz utáni részben, hogy bűneink miatt kerültünk nagy bajba. „De te megharagudtál, mert vétkeztünk. Régóta így vagyunk, bárcsak megszabadulnánk….” (64,4b-6), Vagy ha nem is látjuk konkrétan annak a problémának az okát, amiben vagyunk, azt igen, hogy nem Isten az, akit vádolni lehet, hanem bűneink vádolnak minket előtte. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy felemeljük a szavunkat ellene, hiszen csak agyagok vagyunk a kezében. Ő mégis, „”Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett”, azt készítette el … az őt szeretőknek.”(1Kor2,9) Ahogy egy egyszerű cigányember fogalmazott: „Majd rádöbben az ember arra, hogy az Isten elküldte az egy szem szülött Fiát. És képes volt odaadni az egész világért. És az egész világért adta oda. És milyen csodálatos az, most melyik lenne az, az a szülő, amely az egy gyermekét odaadná az egész világért? Én nem… én nem…” Ezért a nagy szeretetért köszönettel és hálával tartozunk neki.
Láthatjuk hát, hogy panaszaink, amik emberek előtt elhangozva csak felerősödnek, és elmérgesednek, így válhatnak bűnbánattá és hálaadássá. És ha a körülmények nem is változnak, a probléma látszólag nem is oldódik meg, mi megváltozhatunk és így a probléma is megoldást nyerhet számunkra.
De mindez hogy jön az adventi várakozáshoz?
Úgy, hogy ilyen Urat várunk vissza, hogy ígérete szerint dicsőségben, és hatalommal eljöjjön, aki már eljött értünk. Az égbolt, mint a templom kárpitja Krisztus halálakor, már kettészakadt. A Vele való kapcsolat létrejöhet, hisz Ő most is jelen van a Lelke által. Azt szeretné, hogy Vele éljük az életünket, ahogyan Ő valóságos emberré lett, és élt a hétköznapokban, és részesült az emberi élet kínjaiban, – sőt annál sokkal többet szenvedett értünk a Golgotán -, úgy szeretne benne lenni a mi hétköznapjainkban, problémáinkban, szenvedéseinkben, hogy ezekre valós megoldást adjon. Hogy ne egy hamis, művallásosságban próbáljuk megélni a hitünket az ünnepnapokra korlátozva a Vele való „kapcsolatot”. Békességünket se a világban keressük, ahol nem kapunk igazán, hanem valódi életünket vigyük elé, panaszainkat is vigyük elé, ahogy a mai igében is, hogy azok előtte átformálódjanak hálaadássá, és dicséretté. Adjunk hálát Neki most is mindezért!
Ámen.
Malik Péter a debreceni evangélikus gyülekezet lelkipásztora
