A mindenszentek időszaka mögöttünk van, persze a gyertyagyújtás pillanata még mindig az emlékeinkben lobog, akkor is, ha kellemetlen emlékek párosulnak ehhez.
Amikor Pozsonyban, az Szent András temetőben képzőművész barátaimmal – már hagyományosan – gyertyát gyújtottunk Felicián atya, vagyis Móczik József, (1861-1917) a temlom épület hajója mögött található sírjánál, tettünk a temetőben egy körutat annak apropójaként, itt nyugvó magyar nagyjaink sírjainál égnek-e a gyertyák, ha nem, mi helyezzük el itt az emlékezés mécsesét. Ám egy sírnak – még a környékét is – hatalmas sötétségben találtuk. Erkel Ferenc öccse, Erkel László, zongoraművész, karnagy (1845-1896) megkorhadt tövű, a földből alig kilátszó kopjafája előtt egy szál friss virág, gyertya se, a mögötte levő, gyönyörűen kiképzett magyar feliratú sírkő ez év februárja óta a földön fekszik – márvány lapba ágyazott, s homokkőbe faragott Szent Anya relieffel. Erkel László hosszú ideig Pozsony elismert művészembere volt, igazi közéleti személyiség, kitűnő zongora tanársága révén bejáratos minden jobb polgári házba.
A jelen portálon közölt, Dőlnek a magyar feliratú sírkövek a Pozsonyi Szent András temetőben című, bővebb írásomban még tavasszal felhívtam az illetékesek figyelmét azokra az állapotokra, amelyeket az említett műemléktemetőben tapasztaltam. Az eldőlt sírkövek évekig a földön éktelenkednek, a régebbi, főleg a homokkőbe vésett sírfeliratok lassan-lassan olvashatatlanná válnak, vagyis eltűnnek a slendriánság sűrű, sötét ködében. A főbejárathoz közeli Erkel kopjafától tíz méterre található német feliratozású kápolna tetejéről már évekkel ezelőtt lelopták a rézborítást, az alatta lévő deszkák elkorhadtak, a kegyhely átnedvesedett falai ledőlésre ítélve.
A Csemadok által 1991-ben felállított Erkel László kopjafája olyan állapotban van, hogy ahhoz, hogy kidőljön, elég, ha tavasszal a fűkaszálót használó alkalmi „szakemberek” masinájukkal véletlenül megbökik. A konténer rendszerint ott parkol a helyszíntől tíz méterre. A mellette lévő Csenkey Karolína boltíves sírhelyének földön fekvő Szent Anya reliefjét levelek, s a moha lepte be, az eső már most is mély pórusokat vájt a bájos szoborarcra, s mivel nem védi az eredeti állapotában felette lévő boltív, tavaszig – a fagy elvégzi az átnedvesedett remekművel azt, amit egyetlen józan elméjű ember sem kívánhat.
Nem értem, hogy a Csemadok mellett működő Szlovákiai Magyar Zenebarátok Társaságának vezetése, tagjai nem éreztek késztetést arra, hogy jubileumok alkalmával vagy mindenszentek napján egy csokor virágot elhelyezzenek, mécsest gyújtsanak az említett sírhelyen. A politikai és kulturális élet fizetett alkalmazottainak nem érdeke az, hogy hivatalos szinten is közbenjárjanak az említett emlékhelyek áldatlan állapotának helyreállításán?
De hasonló a helyzet Felicián atya sírjával is, ahol a sírkőről hiányzik a bronzrelief és az eltűnt láncokat tartani hivatott egyik oszlop. Felicián atya sem akárki, hiszen nevét, zeneszerzői tevékenységét a nemzetközi zenei élet is jegyzi, pápai prelátus volt, zeneszerző, karnagy, elismert festőművész. Somorjai zenebarátok figyelmébe: például annak a Német Samorínsky Istvánnak (1896-1975) volt a karnagya 1909-1912 között, aki a pozsonyi koronázó templom gyermekkórusát vezette. Neki sincs emléktáblája Pozsonyban, zeneiskolát sem neveztek el róla, neve szinte feledésbe merült. Persze az osztrák szakrális zenei fesztiválokon rendszeresen játsszák templomi zenei műveit, a Soga Aukciós Ház magasra értékeli festményeit.
Örömteli tény az, hogy a Felvidéken gazdag komolyzenei programoknak, kórusfellépéseknek lehetünk szem- és fültanúi, működik a Harmónia Szlovákiai Magyar Zenei Díj, látványos gálaműsorokra, kitüntetések átadására, emlékkönyvek kiadására kerül sor, ám azokról a Pozsonyban tevékenykedő neves emberekről sem szabad megfeledkezni, akik annak idején megteremtették a mai művészetek alapjait.
Vagyis ha már idegenben felfedezték, jegyzik őket, akkor mi is igyekezzünk megteremteni emlékhelyeiket, s ne felejtsünk el gyertyát gyújtani, kopjafát felújítani nemes emlékük tiszteletére. Így Pozsonyban is elkerülhető lesz az, hogy nem kell majd más vidékekről „importálni” középszerű művészembereket emlékőrzés gyanánt, ha mondjuk – példaként említem – egy termet akarunk elnevezni Valakiről.
Kalita Gábor, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”52854″}