Valami baj van a felvidéki magyarok mintegy felével. A probléma gyökere valószínűleg két momentumban érhető tetten. Az első a nem kellő szintű műveltség, s az ebből fakadó igénytelenség. A közös dolgaink iránti közönyösség, a művalóvilág-lét. A másik a külső hatás. Be kell vallanunk, hogy mostanra kezd erőteljesebben beérni a (cseh)szlovák nemzetállam kisebbségi lelkeket támadó stratégiája: „gerjessz bennünk kisebbségi érzést, segítsd a meghasonulásukat, ásd alá az önbecsülésüket! A többit majd elvégzik ők maguk.”
Akik szlovák iskolába adták, adják gyerekeiket, és csak a szlovák nyelvtudás iránti kapaszkodással – ergo: a szlovák elvárásoknak való megfeleléssel – akarják mérni magukat, nem látják, hogy az útjuk ide vezet: a meghasonuláshoz, az egészséges önbecsülés elvesztéséhez. S mindezt magyarul beszélő zsoldosok politikai és ideológiai vezetésével: a média egy részében és a közélet egy részében is.
Döbbenetes látni, hogy mennyire érzéketlen a felvidéki magyarság zöme a hazugságokkal szemben, mennyire nem működik az egészséges immunrendszere, amely minden túlélés alapfeltétele. Az orruk előtt zajlik a saját átverésük, bizonyítékok tucatjai feszülnek a látóidegeiknek azt illetően, ahogy olyan emberek, akiket maguk szavaztak meg, cinikusan átverik őket. Júdáscentekért, az R7-s nyomvonalán elorzott magyar földekért, kastélyokért, erdőkért, koncessziókért. Egy szlovák–magyar gazdasági érdekcsoport eteti őket, s ők ezt tolerálják. A pszichológusok azt mondják erre, hogy a legnehezebb dolog szembenéznünk a saját tévedéseinkkel, azokat bevallani és korrekciót végrehajtani.
Közbeszéd kellene, értékrend kellene, tisztánlátás kellene. Ehhez azonban erkölcsi alapok kellenek, belső biztos pontok. Mert az sem elfogadható magyarázat, hogy az egész világ, egész Európa lecsúszóban van.
Mozdulni kellene, erőfeszítést kifejteni a felemelkedés irányában. Mert ingyen a történelemben nem adnak semmit. Mert a lustaság, az okoskodás, az akadályok emlegetése, a ködösítés nem magyarázat. Egyéni szinten talán, de közösségi szinten ez a vég kezdete. Ha egy közösség (nép, nemzet) nem képes tudatosítani, hogy az egyik legfőbb prioritása a saját túlélése, a saját emelkedő jövője kell, hogy legyen – s ezért mindent meg kell tennie, akkor hosszú távon pusztulásra van ítélve.
Ezen kellene fordítani 2017-ben. Közösségünket, nyelvünket, kultúránkat, intézményeinket csak mi tarthatjuk meg. Úgy, hogy odafigyelünk önmagunkra és egymásra. És erősebb és elszántabb és öntudatosabb közösséggé igyekszünk formálni magunkat.
Még nem késő!
