Nos, ezen már túl vagyunk. Vagyis – többek között – már nem annak hívjuk, holmi kommunista karácsony-félének… Van annak becsületes, igaz neve is: puccs volt 69 évvel ezelőtt. Igaz, sokáig győzelemnek, mi több, a dolgozók februári győzelmének becézték. Csak az volt ezzel a baj, hogy nem egészen úgy stimmelt, ahogy azt a fejünkbe verni igyekeztek. Sokan ugyan sejtették, sőt tudták is, mi a valós helyzet, csak nem lehetett igazi nevén nevezni a jelenséget – elég sokáig.
Az egész még ott kezdődött, Jaltában. Akkor osztották föl a szövetségesek maguk közt az érdekszférákat. Nekem innen idáig, neked onnan odáig. Nekünk meg az volt a balszerencsénk, hogy földrajzi helyzetünkből kifolyólag a keleti blokkhoz kerültünk. Ahhoz a területhez, amelyet „fölszabadítani” a hős Szovjetuniónak adatott.
Akinek ez ellen kifogása volt – mármint, amikor ez nyilvánvaló lett – csak titokban tehette, esetleg otthon háboroghatott, de azt is csöndben, mert a falnak is füle volt, és bármi nemtetszés akkoriban egyet jelentett a Szovjetunió és a kommunizmus iránti negatív hozzáállással…
Az ilyen véleményt bölcsebb volt megtartani magunknak. Pedig, ha tudtuk volna, hogy a nyugat is ludas ebben, tulajdonképpen még Amerikát is szapulhattuk volna – az akkoriban szalonképesebb volt.
Azáltal, hogy a Szovjetunió érdekszférájába kerültünk, elkezdhettük a szocializmus sikertelen építését. Sztálin elvtárs ezt Jaltán szépen elintézte Roosevelttel, Churchillel, aztán Potsdamban szentesítették az egészet.
Aki viszont Sztálin elvtárson kívül végig benne volt a buliban, az „kedves régi ismerősünk”, Edvard Beneš. Ezúttal vesztesként vett részt: ugyanis Sztálin őt is átverte. Persze, nem mindjárt vette ezt észre, de Beneš, ha arról volt szó, hogy köztársasági elnök lehet, nem sokat teketóriázott, ennek érdekében bárkivel összepaktált.
Hogy a Nyugat jóindulatát megnyerje, s hazai befolyását bizonyítsa, még a háború idején elküldte az ejtőernyősöket Heydrich meggyilkolására. Nem hiszem, hogy nem tudta, annak kegyetlen következménye lesz. Mint ahogy lett is: a nácik kigyilkoltak két falut, likvidálták a hazai cseh ellenállást, ráadásként rengeteg zsidót is begyűjtöttek. A történelemkönyvekben ezt nagyszerű hazafias tettként prezentálták. Az érintettek bizonyára hálásak voltak, hogy áldozatok lehettek Beneš oltárán…
A háború után úgy jött vissza ez a méregkeverő áldemokrata, hogy előbb megállt Moszkvában. Londonból Kassáig ez az egyenes út. Nyilván jól beprogramozták moszkvai barátai, a kassai kormányprogramon az meg is látszik. Végül nem véletlenül volt a „derék” Beneš a KGB munkatársa.
Szóval, hazajött, sikerült megalkotni a dekrétumait, Sztálint is megajándékozta Kárpátaljával (úgy, hogy azt máig sem siratjuk), majd 1948 februárjában sikeresen elfogadta a nem kommunista miniszterek lemondását, miközben a kommunista miniszterek nem mondtak le. Ez volt a nevezetes puccs, amit Beneš nem tudott, vagy nem akart kezelni.
Ki tudja, milyen elképzelései voltak, legvalószínűbb, hogy elnöki székét kívánta így megtartani, de akkor még aligha sejtette, hogy a legközelebbi lemondás vele fog megtörténni. A kommunistáknak ugyanis útban volt. Hiába volt Beneš a KGB odaadó munkatársa, azért kommunista mégsem volt, csak egy beképzelt összeesküvő, akit most utolért hazugsága. Azt mondták a szovjetek, ha nem mond le elnökségéről, bemutatják a KGB fizetési listáját.
Így lett Beneš az úgynevezett februári győzelem egyik főhőse, akinek sokat köszönhetünk. Azt is, hogy a Szovjetunió hűséges talpnyalói lehettünk néhány évtizedig. Ezt azért szintén nem ártana számon tartani, amikor a kommunizmus építésének „áldásaira” emlékezünk.
