Az 1867-es kiegyezéssel évszázados magyar politikai törekvések váltak valóra. A Bécs és Budapest közötti megegyezés értelmében helyreállt a történelmi magyar állam egysége.
Nemcsak Erdély és az ún. Határőrvidék került a magyar parlament és kormány fennhatósága alá, hanem széles körű autonómiával felruházva Horvátország is. Bár a teljes függetlenséget továbbra sem sikerült kivívni, a magyar politikai elit jelentős része bízott abban, hogy előbb vagy utóbb az is elérhető lesz. Vagy úgy, hogy a Habsburg-birodalom perszonálunióvá alakul, vagy úgy, hogy a birodalmi központ Bécsből Budapestre helyeződik át, s a vezető szerep a magyarság kezébe kerül. A függetlenségi és birodalmi vágyak a magyar nyelvre és kultúrára épülő nemzetépítési stratégiákkal egészültek ki. A legmerészebb tervkovácsok a 20. század közepére harmincmilliós magyar nemzetállam létrejöttével számoltak.
Egy ilyen ábrándos és csalóka illúzióktól terhes légkörben szocializálódott magyar társadalmat ért az 1920-as trianoni hidegzuhany: az országterület kétharmadának és régi lakossága közel kétharmadának az elvesztése. A sokkot növelte, hogy az elcsatolt területeken nemcsak románok, szlovákok, ruszinok és délszlávok éltek, hanem több mint hárommilliós nagyságrendben magyarok is. Ráadásul ezeknek a magyaroknak legalább harmada közvetlenül az új ország határainak túloldalán, kompakt, nagy tömböket alkotva helyezkedett el. Vagyis az I. világháború győztesei ott sem érvényesítették az önmaguk által meghirdetett etnikai elvet, ahol egyébként az minden nehézség nélkül lehetséges lett volna.
Mindebből következett, hogy az 1920 utáni magyar politika alfájává és ómegájává a trianoni határok revíziója, vagyis módosítása vált. Abban, hogy pontosan mekkora és mely területek visszaszerzésére is kell törekedni és milyen eszközökkel, a politikai és a szellemi elit megosztott volt. Sok híve volt a „Mindent visszának”, míg mások megelégedtek volna a határ menti magyar területek visszaszerzésével és a határtól távolabbi magyar enklávék autonómiájával. A katonák hivatásuknál fogva háborúra készültek, míg a diplomaták és a szellem emberei a politikai megoldásokat részesítették előnyben. Utóbbiak – főleg kezdetben – Nagy-Britannia és általában a Nyugat belátásában bíztak. Előbbiek viszont egyre inkább Hitler Németországa mögé sorakoztak fel.
Egy ideig úgy látszott, hogy német segítséggel ugyan, ám háború nélkül sikerülhet a mérsékelt magyar igények kielégítése. 1938 és 1941 között a magyar állam területe négy lépcsőben 93 ezer négyzetkilométerről 171 ezer négyzetkilométerre, lakosságának száma pedig 9,3 millióról 14,6 millióra nőtt. A közel ötmillió régi-új állampolgár mintegy fele magyar, húsz százaléka román, tíz százaléka ruszin, nyolc-kilenc százaléka pedig délszláv volt. A többiek a német és a szlovák nemzetiséghez tartoztak. Eltérően az első három terület (a Felvidék déli része, Kárpátalja és Észak-Erdély) visszacsatolásától, a Délvidék 1941. áprilisi visszaszerzésére már háborús körülmények közepette került sor. Röviddel ezután, 1941 júniusában pedig a Szovjetunió elleni német támadáshoz is csatlakozott Magyarország. A revízió ára tehát végső soron a II. világháborúban való részvétel volt a Harmadik Birodalom és szövetségesei oldalán.
Az 1938 és 1941 közötti terület-visszacsatolások sokakban keltették azt a hitet, hogy a későbbiekben további területek visszaszerzésére, esetleg a régi Magyarország teljes helyreállítására mód nyílhat. Ilyen remények az elvakultan németbarát szélsőjobboldali és az angolszász orientációjú konzervatív és konzervatív-liberális csoportok körében egyaránt éltek. Az etnikai elv alapjára helyezkedő, részleges revízió programja csak a Horthy-rendszer baloldali ellenzékét: a szociáldemokratákat, a liberális demokratákat, a kisgazdák egy részét és a népi írók meghatározó alakjait jellemezte.
A második világháború kimenetele 1944 végén a Horthy-rendszer baloldali ellenzékét juttatta hatalomra. A Független Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt, a Polgári Demokrata Párt, a Szociáldemokrata Párt és az addig illegális Magyar Kommunista Párt részvételével 1944. december 2-án, Szegeden megalakult Magyar Nemzeti Függetlenségi Front kinyilvánította, hogy a „magyar imperialista rögeszmével” vagyis „Nagy-Magyarország reakciós ábrándjával” szakítani kell. Ehelyett „jószomszédi viszonyt és őszinte együttműködést kell teremteni az összes környező országokkal”.
Igen ám, de hogyan teremthető meg ez a jószomszédi viszony? A trianoni határok elfogadása alapján – ahogy a szomszédok kívánták –, avagy a határok etnikai szempontú kijelölésével – ahogy a magyar baloldali pártok remélték a háború alatt? Az 1944 decemberében megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány béke-előkészítéssel megbízott politikusai és szakértői kezdetben az utóbbiban reménykedtek. „A fasiszta ideológia által megrontott soviniszta elemek által szított nemzetiségi ellentétek végleges kiküszöbölésére az volna a legcélszerűbb eljárás – olvashatjuk 1945 nyarán összeállított és Puskin szovjet ügyvivőnek átadott memorandumukban –, ha a határokat az érdekelt lakosság akaratával egyezően a nemzetiségi elv alapján vonnák meg mindenütt, ahol a nemzetiségek összefüggő területen élnek. A kisebb csoportokban, elszigetelten lakó, ún. szórványnemzetiségek esetében pedig megfontolható volna lakosságcsere eszközlése megfelelő területi kompenzációkkal.”
A lakosság ugyancsak bizakodott. Az egyik 1946 elején végzett országos közvélemény-kutatás eredményei szerint a megkérdezettek hetven százaléka nyilatkozott úgy, hogy az új békeszerződésben a trianoninál kedvezőbb határokat fogunk kapni. Azt, hogy esetleg a trianoni határokat állítják helyre, csak huszonkét százalék gondolta. A válaszolók elsősorban a határ menti és döntően magyar területek visszatérésében reménykedtek. Az egyes régiók közül a sort a Csallóköz vezette Érsekújvárral (hetvenöt százalék), amelyet szorosan mögötte a Szatmár–Nagyvárad–Arad sáv követett (hetvennégy százalék). Kolozsvár visszatérésében a megkérdezettek ötvenhat százaléka, Kassáéban ötven százaléka s a Székelyföldében csaknem ötven százaléka reménykedett.
A magyar politikusok és különösen a közvélemény várakozásai kiáltó ellentétben álltak a győztes nagyhatalmak – nyilvánosság előtt ugyan nem hangoztatott, ám a zárt ajtók mögött folytatott tanácskozásain annál inkább képviselt – revízióellenes álláspontjával. Ebben különösen a Szovjetunió volt eltökélt. Azt, hogy Magyarország a szovjet jó szándék jelzése ellenére részt vett az ellene irányuló támadásban, s eltérően a románoktól az utolsó pillanatig kitartott a németek oldalán, Moszkva sohasem bocsátotta meg. Emellett világos volt az is, hogy a Besszarábia Szovjetunióhoz történő visszacsatolása miatt neheztelő románokat Erdély egészének visszajuttatásával lehet megbékíteni. Az 1946. július 29-től október 15-ig ülésező békekonferencia ezért még Magyarország legmérsékeltebb – egy négyezer négyzetkilométeres partiumi sáv – területi követelését is elutasította. Csehszlovákia Magyarországgal szembeni területi igényének viszont részben helyt adott. A Pozsonnyal szembeni öt falu közül, melyeket a csehszlovák delegáció kért, hármat elcsatolt Magyarországtól.
Az új békeszerződés aláírására végül 1947. február 10-én került sor. A magyar társadalom ezekben a napokban döbbent rá és kezdett beletörődni abba, hogy nemcsak az integrális vagy a nagyrevízió, hanem az etnikai elveket követő, méltányos kiegyezés lehetősége is kívül esik a realitásokon. Bibó István ezek után helyezkedett arra az álláspontra, hogy a trianoni határokat „mind fizikailag, mind lelkileg” elfogadva a magyarság a továbbiakban csak két dolgot tehet: „a kölcsönös és feneketlen gyűlölködés örvényeit” elkerülve példát ad „a kis népek közötti lojalitásra és mértéktartásra”, s ugyanakkor felelősséget érez „a határokon túli magyarság sorsával szemben”. Más irányadó személyiségek hasonló álláspontot alakítottak ki. Közéjük tartozott Szekfű Gyula, a két világháború közötti időszak vezető történésze és ideológusa – 1946-tól moszkvai követ – is. 1947-es könyvében (Forradalom után) így írt: „Ezek után pedig egyszer és mindenkorra el kell némulnia minden revíziós törekvésnek és propagandának”, s a szomszédos államokkal szemben Magyarországnak a továbbiakban csak „egyetlen kívánsága lehet: a náluk lakó magyarok állampolgári jogainak tisztességes megadása és emberies bánásmód velük”.
A Bibó, Szekfű és mások által körvonalazott platform jó kiindulási alap lehetett volna a Magyarország és szomszédai közötti őszinte baráti viszony kialakításához. Ezek a remények azonban szintén illúziónak bizonyultak. A többféle nyelvű és kultúrájú népek egyenjogú államalkotó tényezőként való elismerése csak Tito Jugoszláviájában vált gyakorlattá. Csehszlovákiában, Romániában és magában a Szovjetunióban csak szavakban érvényesült a társnemzetiség elve. Az ún. proletár internacionalizmus és szocialista hazafiság díszletei között valójában a régi múltra visszatekintő asszimilációs tendenciák éledtek újjá, majd erősödtek fel. Ez különösen súlyossá és aggasztóvá Ceausescu Romániájában vált az 1960-as évek közepétől.
A magyar kisebbségekkel szembeni elnyomó politika érvényesülését megkönnyítette, hogy a magyar pártvezetés hosszú éveken át teljes érzéketlenséget mutatott a nemzeti-nemzetiségi kérdés iránt. A történelmi folyamatok természetét félreismerve részben sokáig a nemzet megszűnésével számolt, részben pedig – például 1956 után – rá volt szorulva a „testvérpártok” jóindulatára.
A helyzet az 1960-as évek közepétől-végétől kezdett változni. A nemzeti kérdés új megközelítését és az ezzel összhangban álló külpolitikát Kádár több nyilatkozatában körvonalazta. Ezek közül legnagyobb visszhangot az 1975-ös helsinki konferencián elmondott beszéde váltott ki. Ebben először utalt Magyarország I. világháború utáni területi veszteségeire, és büszkeséggel szólt arról a hosszú állami múltról, amelyre a magyarság visszatekinthet. A helsinki konferencia záródokumentumát egyébként Magyarország és szomszédai egyaránt megelégedéssel fogadták. A szomszédok azért, mert rögzítette a határok erőszakos megváltoztatásának tilalmát. Magyarország pedig azért, mert az eszmék szabad áramlásával foglalkozó, ún. harmadik kosár alapján jogalapot kapott az anyaország és a határokon kívüli magyarság közötti kulturális kötelékek erősítésére. A magyar kisebbségek helyzete – különösen Romániában – ennek ellenére nem javult, inkább romlott. Az 1980-as évek második felében Magyarország és Románia között emiatt rendkívül feszült, már-már háborús helyzet alakult ki. Tito 1980-as halála után a jugoszláviai magyarság helyzete is rosszabbra fordult. Ilyen helyzetben következett be 1989–90-ben a hidegháború szovjet vereséggel és amerikai győzelemmel történő befejeződése, amely egész Közép- és Kelet-Európa számára új helyzetet teremtett.
A két világháború közötti félparlamentáris-autoriter rendszerek és az 1945 után kialakult szovjet típusú diktatúrák után a térség minden országában többpárti demokráciák alakultak ki. Ezek a kisebbségek érdekérvényesítési lehetőségeit is érdemben javították. A szomszédos országok mindegyikében magyar politikai pártok alakultak, amelyek nemcsak a parlamentben hallathatják hangjukat, de alkalmanként kormányzati tényezővé is válhatnak. A demokratizálódás folyamatát követte a gazdaságilag és perspektivikusan politikailag is egységesülő Európához való csatlakozás. Málta, Ciprus és nyolc volt szocialista ország – köztük Magyarország és Szlovákia – felvételével az Európai Unió tagállamainak száma 2004-ben tizenötről huszonötre emelkedett. Két másik volt szocialista ország – Bulgária és Románia – felvétele ez év elején történt meg. Ez azt jelenti, hogy a magyar kisebbség döntő többsége – a kb. két és fél millióból mintegy kétmillió – ugyanannak a formálódó nagy európai közösségnek vált a polgárává, mint az anyaországi magyarság. Ez már eddig is érdemben csökkentette az elmúlt évszázadban oly sok viszály forrásává vált politikai határok jelentőségét. A belső határellenőrzések teljes megszüntetése, amelyet még az 1985-ös schengeni egyezmény mondott ki, ám amely térségünkben csak december 21-től válik valósággá, további könnyítéseket jelent a magyar–magyar kapcsolattartás terén. Trianon meghaladásának, amely teljes joggal szerepel a magyar nemzeti célok között, ez, nem pedig az egyszer már katasztrófához vezetett határtologatás a reális útja. Kétségtelen, hogy a háromszázezer fő körüli szerbiai és a százötven-kétszáz ezres kárpátaljai magyarság ennek a közösségnek még nem része. Az előbbiek minden jel szerint előbb vagy utóbb azok lesznek, az utóbbiak feltehetően nem. Rajtuk ezért más eszközökkel – kettős állampolgárság, áttelepülés elősegítése stb. – segíthet az anyaország.
Romsics Ignác, Népszava
