Fiatalok szemével – rovatunkban a budapesti Corvinus Egyetem komáromi kihelyezett tagozata diákjainak írásai olvashatóak a szomszédságpolitikáról, a felvidéki magyarságról, az oktatásügyről. Ezúttal Szabó Gábor írását közöljük:
Egy kis történelmi háttér Szegő Iván Miklós: Szlovák – magyar viszony Trianontól máig című cikkéből.
Évszázadokon át a szlovákok hiába küzdöttek autonómiáért, 1920 után mégis a magyarok kerültek kisebbségbe.
Csehszlovákia először kitelepítésekkel, állampolgárságuk megvonásával, majd közigazgatási átszervezésekkel próbálta csökkenteni a magyar kisebbség befolyását és létszámát.
A Tanácsköztársaság megbukása után a trianoni békediktátum véglegesítette a Felvidék elszakadását és Csehszlovákia megalakulását. A Csallóköz gyakorlatilag színmagyar lakosságú területeinek elcsatolásán állítólag még a nagyhatalmak is tanakodtak, de a Duna, mint védelmi vonal fontos volt a kisantant államok számára. Az I. világháború után Magyarország szenvedte el a legnagyobb területi veszteségeket.
A harmincas években a németek csehellenes politikájával egybecsengett a magyarok revizionista álma is, visszacsatolni a Felvidéket Magyarországhoz. A müncheni szerződés alapján Hitler és Mussolini nyomására Anglia és Franciaország veszni hagyta a csehszlovák államot. A Felvidék egy keskeny sávja Hitler bécsi döntése értelmében 1938-ban került vissza Magyarországhoz.
A II. világháború után Szlovákia ismét Csehszlovákia része lett, a magyarok ellen pedig súlyos, megkülönböztető intézkedések léptek életbe (Beneš-dekrétumok), illetve az 1945-ös kassai kormányprogram révén.
A magyarokat kollektív bűnösnek mondták ki, megvonták állampolgárságukat, sokukat háborús bűnösként ítélték el, hetvenhatezer magyart telepítettek ki Szlovákiából. Ők főleg a kitelepített németek házait foglalták el Csehországban. A „lakosságcserének” hívott program része volt hatvanezer magyarországi szlovák is, akiket a Felvidékre telepítettek.
Az igazi önállóságot Szlovákia 1993-ban érte el, amikor függetlenné vált Csehországtól.
Csehszlovákia létezése óta a magyarkérdés állandóan aktuális téma volt: a szlovákok és magyarok viszonya állandóan konfliktust gerjesztő tényező, habár a román – magyar, szerb – magyar viszonyhoz képest sokkal kevésbé volt véres és drasztikus.
Jeszenszky Géza: A magyar – szlovák viszony mérgezői című cikkében így vélekedik.
A szlovák – magyar viszony az elmaradt kiegyezések története – először a magyarok, majd a szlovákok mulasztották el az alkalmat, hogy a két nép túllépjen az egymással szemben táplált múltbeli sérelmeken. A két nép története szorosan összefonódik, de 1919 óta Szlovákiában kialakult és fokozatosan uralkodóvá vált egy torz, a valóságot eltagadó vagy meghamisító történelemszemlélet, amely a magyarokat a szlovák nép örökös ellenségeként ábrázolja. A történelemhamisítások félrevezetik a hiszékeny embereket, mérgezik a légkört, nagyban nehezítve a megbékélést és a jószomszédi kapcsolatok kialakulását. Pontos és hiteles történelmi ismeretekre lenne szükség, ám ehhez politikai akarat is kellene, ami a szlovák részről hiányzik. Ebből az ördögi körből úgy lehetne kilépni, ha a szlovákok ráébrednének, hogy mi is a viták gyökere. Nem az első bécsi döntés, nem is a magyarok 1945 – 1948 közötti kitelepítése, hanem az 1919-ben meghúzott határ. Akkor az etnikai elv és az önrendelkezés megsértésével egymillió magyart csatoltak Csehszlovákiához, ebből nyolcszázezer jutott a mai Szlovákia területére. 1938-ban ezt egy nemzetközileg jóváhagyott döntés visszacsatolta Magyarországhoz, de 1945-ben Szlovákia újra birtokba vehette. Szlovákia, hogy ne kelljen tartania újabb határváltoztatásoktól, megpróbálta onnan kitelepíteni a magyarokat. Ez a kitelepítés a nagyhatalmak nyomására lakosságcserére változott. Így a Felvidéken 30 százalékról 10 százalékra csökkent a magyar lakosság aránya az egész vidék vegyes lakosságúvá vált. A szlovák politikusok mégis rettegnek a déli sáv elvesztésétől. Ebből a félelemből fakad magyarfóbiájuk és ebből ered a szlovákiai magyar közösséggel szembeni türelmetlen politika.
A magyarok nem akarják módosítani a határokat, csak ahhoz ragaszkodnak, hogy a szlovákiai magyarok bele tudjanak szólni az őket érintő döntésekbe, megőrizhessék saját kultúrájukat és jogbiztonságban éljenek.
Kollai István: Szlovák – magyar kiegyezés tizenkét pontban című cikkében még korábbi szlovák – magyar közös múltról ír. A honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében szervezetlen szláv pásztor – fejedelemségeket találtak. Ezeknek a kezdetleges államalakulatoknak nyomuk sem maradt, de szláv nyelvű közösségek kisebb-nagyobb területeken fenn maradtak. A középkor folyamán végig jól megfigyelhető e szláv népek jelenléte, akiknek sem önálló etnikai, sem valamiféle regionális identitásuk nem volt. Hungária teljes jogú lakosainak tekintették magukat és aktív részesei voltak a középkori Hungária életének. Középkori eredetű szlovák nyelvű népballadák maradtak fenn a tatárjárásról.
A török korban kialakult a szlovák írásbeliség, ahol krónikás énekeikben szlovákul siratják Mohácsot, Zrínyit, dicsőítik az egri viadalt. A törökkori reformáció, majd az ezt követő ellenreformáció előtérbe helyezte az anyanyelvet, de attól függetlenül kötött össze német, magyar és szlovák ajkú embert.
A 18. században is összeforrott a korabeli Magyarország szlovák és magyar lakosainak sorsa. Rákóczi hadseregében ezrével szolgáltak „tót kurucok”. Számos szlovák nyelvű kuruc dal maradt fenn, a Rákóczi induló is feltehetően szlovák népdalból eredeztethető. Ebből a korból ki kell emelni Bél Mátyást pozsonyi polihisztort, aki egyszerre három nyelven írt a latin mellett.
A francia forradalom idején a reformkori magyar nemesség és polgárság magáévá tette a modernnek számító etnikai nemzetállam eszméjét. Teljesen érzéketlenné vált a „nemzetiséggé” degradálódott szlovák ajkú elemek hasonló igényeivel szemben.
A reformkori elit az előző századok történetét az etnikai magyarság „Árpád népe” történelmének tekintette. A szlovák nemzetállami – nyelvi eszme nem hivatkozhatott a magyar – szlovák közös múltra, hiszen az nem alapozta volna meg az önálló szlovák területiség és önálló szlovák nyelviség igényét. Ezért menekült az ős-morva állam hamis mítoszába. A 19. században kialakult szlovák és magyar történelmi tudat egyszerre lökte ki magából az összetartozás motívumait és hangsúlyozta az elkülönülést. A kilencszázéves elnyomás zavaros teóriájának, pedig az lett az eredménye, hogy szlovák részről máig beteges, komplexusos védekezési kényszer uralja a magyarokhoz való viszonyulást.
A komplexusos szlovák védekezési kényszert az utóbbi tizenöt évben bekövetkezett magyar – szlovák verbális összecsapások is jelentősen erősítették. A média bulvárosodó jellege miatt Slotának és Csurkának nagyobb visszhangja van, mint a kooperatív megnyilvánulásoknak. A magyar politikai elit az elmúlt tizenöt évben nem tudott őszinte partnerként tekinteni a szlovák társadalomra. Tehát súlyos kommunikációs problémák terhelik meg akaratlanul a magyar – szlovák párbeszédet.
A szlovák identitás számos oknál fogva gyenge, képlékeny – ebben a bizonytalanságban a magyarokkal szembeni védekezés az egyetlen biztos támasz. Mindennek ellenére a szlovák társadalom ma közel áll a magyar – szlovák kapcsolat alapvető átértékeléséhez – igazából közelebb, mint az magyar részről elmondható. Például Pavol Hrušovský házelnök évnyitó parlamenti beszéde tabukat döngetett, mikor a szlovák nemzetet az ezeréves Magyarország szerves részének vallotta. Szlovák történészek aktívan felvállalják, hogy a történelmi Magyarország kilencszáz évig a szlovákok hazája volt, Szent István és Corvin Mátyás a királyuk, a Szent Korona a jelképük volt. Pozsonyban évente koronázási ünnepeket rendeznek az Óvárosban, melyen turisták ezreinek büszkén hangoztatják, hogy Pozsony volt több száz évig Magyarország fővárosa.
A magyar társadalomnak el kell fogadnia, hogy az ezeréves Magyarország története nem a magyar nép kizárólagos tulajdona, hanem minden olyan népé is, melynek ősei e vidék szülöttei voltak.
A magyar önkép megváltozása az első és legfontosabb feltétele annak, hogy a szlovák társadalom kétségeire pozitív választ tudjon adni. Emellett a magyar külpolitikai hozzáállásban is szükséges egyfajta szemléletváltozás. Érdemes a speciális magyar szempontoknak megfelelően felvállalni azt, hogy egy kis országgal kialakított jó viszony sokkal fontosabb és konkrétabb hasznokat eredményezhet. Érdemes a franciák Elzászra vonatkozó mondását átvenni: „Sosem beszélni róla, de mindig csak erre gondolni.”. Vagyis a „róla” folytatott beszéd helyett érdemesebb a szlovákokkal beszélgetni. Amint felmerül a kérdés: kik is a szlovákok? – hamar következik az a kérdés is: kik vagyunk mi, magyarok? A belénk plántálódott elzárkózás – érzés, „egyedül vagyunk” – tudat felszámolása megadhatja az alapot a tudatos és őszinte közép-európai együttműködésre. Emellett az európai integrációs folyamatnak is olyan erős legitimációt adna egy szlovák – magyar kiegyezés, amellyel az Unió nem sok tagállama büszkélkedhet.
Miroslav Kusý: A szlovák – magyar kisebbség a szlovák nemzetállamban
A Dunától északra élő magyarok épp úgy őshonos lakói e területnek, mint a szlovákok. Ez a terület a történelem folyamán különböző államokhoz tartozott, 1993 óta a Szlovák Köztársasághoz tartozik.
1993 január 1-től újból kiéleződött a magyar – szlovák viszony, újból el akarják törölni az addig nehezen kiharcolt jogokat: magyar helységnévtáblák, családi és utónevek magyar anyakönyvezése, csökkentik kulturális egyesületek, folyóiratok állami támogatását, magyar iskolákat akarnak megszüntetni, stb.
Az etnikailag öntudatos nemzetállam általában így viselkedik kisebbségeivel szemben. Így a kisebbség számára, mint önvédelem, az autonómia iránti fokozott igény jelenti a megoldást. Először csak az iskolaügyre, majd a kultúrára és végül nemzeti válaszként a nemzeti nyomásra megjelenik a területi autonómia követelménye.
Az autonómia mindenekelőtt önigazgatást és önkormányzatot jelent. A nemzetállamban (mint Szlovákia) való létrejötte természetes követelmény. Az etnikai autonómia a nemzetállam hű másolata: amit az előbbi bevezet nagyban, azt az utóbbi végrehajtja kicsiben.
Az etnikai elkülönülés nem az autonómia követelésével kezdődik, hanem a nemzetállam létrejöttével. A társadalmi élet valamennyi területén a domináns, államalkotó és uralkodó szlovák nemzet koncepciója érvényesül: ennek megnyilvánulása a kisebbségi identitás ellen támadó nyelvtörvény, a kisebbségi kultúra diszkriminálása, a kisebbségi iskolák visszaszorítása, és végül az államigazgatásban és a közügyek irányításában való részvétel folyamatos korlátozása.
A fokozódó etnikai feszültség és a magyar kisebbség védelmi reakcióinak oka egyértelműen a centralisztikus nemzetállam nacionalista, a kisebbségekkel szembeni ellenséges politikája.
Ezt a politikai magatartást sokan a szlovákok komplexusos félelemérzetével magyarázzák. Jelentősen felerősíti ezt az érzetet a bulvársajtó.
Különösen kiélezte a magyar – szlovák viszonyt a rendszerváltás után Mečiar miniszterelnök politikája. Ekkor felerősödtek a szlovákiai magyarság beolvasztására irányuló törekvések. Sajnos ezeket a törekvéseket a mai Fico – kormány is folytatja.
A szlovákiai magyarság létszáma mind a mai napig csökken, számuk jelenleg körülbelül ötszázezer. Ez a lakosság nagyjából 10%-a, az eredeti 30%-al szemben.
Gašparovič – Szlovákia köztársasági elnöke a kompromisszumokban látja a magyar–szlovák viszony távlatait.
A kompromisszumok keresésében, a találkozásokban és a jövőről szóló párbeszédben, nem pedig a múltban vájkáló vitákban képzeli el a magyar – szlovák viszony alakulásának távlatait a szlovák államfő.
Gašparovič emlékeztetett arra, hogy a Magyar Koalíció Pártjának tavaszi tisztújítását követően ő azonnal fogadta Csáky Pált, akivel arról beszélgetett, hogyan viszonyul majd a Magyar Koalíció Pártja a szlovák politikához, és hogyan Szlovákia az ő politikájukhoz.
A Fórum kisebbségkutató intézet 2008. február 4-én egy felmérést hozott nyilvánosságra „Lent jó a magyar – szlovák viszony”.
A felmérés azt mutatja, hogy a lakosság számára nem elsőrendű téma a két nemzet kapcsolata, nem foglalkoztatja a magyar – szlovák viszony. A kutatásban részt vett 821 felnőtt válaszadó 46,9% magyar, 52,5% szlovák volt.
A helyi együttélést a szlovákok és magyarok is egyértelműen jónak tartják.
A lakóhelyi viszonyokat a válaszadók fele az együttműködéssel jellemezte, csak 9% tapasztalt konfliktusokat. Viszont nem elhanyagolható a közömbösség sem. „Mindez arról tanúskodik, hogy a magyarok enyhe többsége a két nemzet országos kapcsolatát kedvezőtlennek, a mindennapi élettérben, tehát, a lakóhelyen tapasztalt viszonyokat, pedig kedvezőnek ítélte.” – állítja Lampl Zsuzsanna szociológus, a felmérés készítője.
Az országok közti kapcsolattal szemben a lakóhelyén mindkét nemzet többsége pozitívan értékeli az együttélést, a szlovákok 94%, a magyarok 95.8% mondta jónak a két nemzet kapcsolatát. A lakóhelytől távolodva azonban egyre rosszabbnak tartják a viszonyt. Járási szinten még mindig elégedett a kapcsolattal a szlovákok 90%, a magyarok 87%-a.
Megyei szinten tovább csökken az együttélést jónak tartók aránya. A magyarok 56%, míg a szlovákok ¾-e elégedett.
A felmérés azt mutatja, hogy a két nemzet együttélésében országos szinten jelentkező problémákat nem érzékelik napi szinten.
Hasonló felmérést végzett Zora Bútorová, melynek végkövetkeztetéseit az Új Szó hasábjain jelentette meg 2008. február 19-én.
Zora Bútorová, a Társadalomkutató intézet (IVO) szociológus munkatársa értékelte a 2007-es évet a szlovák – magyar viszony szempontjából. E szerint az értékelés szerint Szlovákia polgárai a 2007-es évet viszonylag nagy nemzeti – nemzetiségi feszültségek időszakának élte meg, amely főleg a magyar – szlovák kapcsolatokat érintette. Főleg a magyar kisebbség érezte úgy, hogy romlott a helyzete, csökkentek az esélyei. Ennek elsősorban a kormány összetétele, a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) szerepe az oka. Az SNS gyakran nyílt, magyarellenes politikát folytat.
Ebből a tanulmányból is az derül ki, hogy a mindennapi életben, a családi, közösségi életben a magyar – szlovák együttélés problémamentes.
Minél magasabb szintre tekintünk, a magyar – szlovák viszony egyre kritikusabbá válik. A politika negatív hatással van a mindennapi kapcsolatokra.
Rendkívül érzékeny témák voltak az 1990-es években Mečiar kormányzása alatt az oktatásügyi reform, a magyar nyelv használata, a kétnyelvű táblák kérdése. Ezek a kérdések most újra terítéken vannak. Erős a meggyőződés, hogy ezek az intézkedések, támadások a már megszerzett jogok ellen. Ezzel is magyarázható a magyar kisebbség pesszimizmusa a 2007-es évben.
Ján Prásil: Nyugatra gyorsan, Keletre lassan című cikkében a magyar külpolitikát elemzi.
A magyar külpolitika három prioritást tud felmutatni:
– környező országokban élő magyar kisebbségek támogatása
– szomszédos országokkal kedvező kapcsolat kialakítása
A magyar kisebbségek támogatása a 2001-es státusztörvény tervezetével érte el tetőfokát. Ez lökést adott a magyar – szlovák konfliktus további elmélyedésének. Ugyanis a szlovák politikusok ezt az államjogi kompetenciájába való beavatkozásnak tartották. Egy enyhe konszolidálási időszak után – a Dzurinda-kormány idején – Robert Fico új szlovák kormányának koalíciós partnerei lévén a helyzet újra kiéleződött és 2006 július végén diplomatikai konfliktussá nőtte ki magát, melyben az SNS kompromisszumot nem ismerve nyilatkozott a dél-szlovákiai kétnyelvű területeken folyó „brutális magyarizációról”.
Mi lehet a megoldás?
1. A lakosság szociális biztonsága faji, etnikai, vallási és nemzetiségi hovatartozástól függetlenül. A jóléti társadalomban eltörpülnek a nemzeti hovatartozás kényes kérdései.
2. A kisebbségi nyelvek használata
3. A nemzetiségi kultúra pénzügyi támogatása. Ne hagyjuk veszni kultúránkat, legalábbis helyi szinten próbáljuk megőrizni szokásainkat, népi hagyományainkat.
4. Oktatási jogok. Legyen mindenkinek joga az anyanyelvén tanulni.
5. Sajtószabadság. Bővíteni kellene a nemzeti kisebbségek számára biztosított rádió- és TV-műsoridőt.
6. humánusabbá kellene tenni az egészségügyi intézményekben, szociális, valamint nyugdíjas otthonokban gondozott személyek ellátását.
7. Növekvő gazdaságot, magasabb életszínvonalat.
8. Hatékony önkormányzatokat – helyi szinten sokkal hatékonyabb az állampolgárok problémáinak felmérése és orvoslása.
9. Kistérségi együttműködés.
10. Felelős fiatal nemzedék nevelése, a szülőföldön való megmaradásuk.
Eddigi élettapasztalataim, függetlenül, hogy Csehszlovákiában, majd Szlovákiában, 2004-től, pedig az Európa Unióban éltem az, hogy Magyarországon szlováknak tekintenek, Szlovákiában, pedig magyarnak tartanak. Ez olyan, mint a mesében, hogy csuka fogta róka, róka fogta csuka.
– Szegő Iván Miklós: Szlovák – magyar viszony Trianontól máig 2006.09.11.
– Miroslav Kusý: A szlovák – magyar kisebbség a szlovák nemzetállamban 1996.07.01.
– Jeszenszky Géza: A magyar – szlovák viszony mérgezői 2007.10.11.
– Szlovákiai Magyar Adatbank: Lent jó a magyar – szlovák viszony 2008.02.04.
– Ján Prásil: Nyugatra gyorsan, Keletre lassan 2006.11.06.
– Zora Bútorová: Válaszok 2008.02.19.
– Világ: Gašparovič a kompromisszumokban látja a szlovák – magyar viszony távlatait 2007.12.27.
– Kollai István: Megoldások 2005.02.22.
– Kollai István: Szlovák – magyar kiegyezés tizenkét pontban
