Komárom, 2008 szeptember tizenkettedike, délelőtt. A városban már téma a Szlovák Köztársaság Oktatási Minisztériuma vezetőjének, Ján Mikolajnak parlamenti kijelentése, amely szerint egyetért azokkal a 14-15 éves kamaszokkal, akik szerint a magyaroknak nyilvános helyen csak szlovákul lenne szabad beszélniök. Történik mindez az Európai Unió egyik ifjú államában, a huszonegyedik század első évtizedének vége táján.
Az utcai visszhangok közül csupán kettőt idézek. Mindkettő magyarul hangzott el a belvárosban. A történelmi múltú település legöregebb történésze, aki 83 éves, imigyen vélekedik: „Én még láttam 1946 januárjában azokat a német egyenruhában masírozó cseh katonákat, akik azt énekelték, hogy „Keď vypijem posledný z pohárov, zabijem Maďarov”. (Ha felhajtom az utolsó poharat, magyarokat ölök.) Ez a nóta akkor színmagyar környezetben hangzott el. És láttam, amint a katonák ledöntik a Klapka György tábornok szobrát … Az akkori események, az elhangzott rágalmak és hazugságok vészesen hasonlítanak a mai időkre, Én már semmin sem lepődök meg – sok mindent megéltem.” a 65 éves nyugdíjas pedagógus úgy véli, hogy manapság mindenkinek tiltakoznia kellene, akit vérig sértenek az ilyen szemléletű emberek – akár miniszterek, akár pártelnökök – és a magyar parlamenti képviselőknek kérniök kellene a területi önrendelkezést, amely azt is lehetővé tenné, hogy nyilvános helyen – például az utcán – anyanyelvüket használhassák ősi szülőföldjükön az Európai Unió polgáraiként is – a magyarok.
Miközben a két polgárt hallgattam, megakadt a szemem egy röplapon. Az Esterházy János emlékét felelevenítő, jövő heti két esemény műsoráról tájékoztatott a szórólap. Eszembe jutott, mit mondott felvidéki vértanúnk a magyar-szlovák sorsközösségről és egymásra utaltságról a múlt század negyvenes éveiben Szlovákia parlamentjében: ” Itt a szlovák népet mindenkor a testvérünknek tekintettük és fogjuk tekinteni a jövőben is. Az ezeréves sorsközösség az úristen műve volt s ezt a sorsközösséget emberi erő szét nem bonthatja”.
Felvidék Ma, batta
