Pozsonyban, a Kecske-kapui evangélikus temetőben Jeszenák János sírjánál emlékeztek meg ma az aradi és a pozsonyi vértanúkról. Az ünnepségen Bárdos Gyula, az MKP frakció vezetője mondott ünnepi beszédet.
A Csemadok Pozsonyi Városi Választmánya nevében Neszméri Csilla köszöntötte az egybegyűlteket, aki kiemelte: az idén, sajnos, Rázga Pál sírjánál nem tehetik tiszteletüket az emlékezők, mert a kereszt a nyári viharok során megsérült, és az ígéretekkel ellentétben nem állították helyre.
A megemlékezést Száz Pál, a pozsonyi színművészeti egyetem növendéke és Korpás Éva népdalénekes műsora tette meghittebbé. A koszorúzás után nemzeti imánk, a Magyar Himnusz eléneklésével ért véget a tiszteletadás az aradi vértanúk előtt.
Bárdos Gyula ünnepi beszéde:
Tisztelt Hölgyeim, Uraim, Kedves barátaim, tisztességadó egybegyűltek!
A Nemzeti Gyász Napján találkozunk és kérdezik, kérdezhetik sokan, mi végre érdemes gyásznapot tartania egy nemzetnek, amely történelmi viharok sűrűjében ugyan, és a sok bukás ellenére immár ezerszáznál is több éve él a Kárpát-medencében, s amely szerves részeként kontinensünk népeinek, száz meg száz lehetőséggel tekinthet a jövőbe.
A kérdés jogos, ráadásul nem egyszerű, mégis megválaszolható, amennyiben elrugaszkodunk a kitapintható, a kézbe fogható, mindennapi anyagi értékeinktől, tárgyiasítható jóléti vágyainktól és nemzetünk évszazadokon át gyarapodó történelmi-kulturális hagyományainak szellemiségét hordozó síkokba emelkedünk. Hiszen akkor — Szent István királyunk jóvoltából — zsidó-keresztény hagyományaink, örökségünk alapján vallhatjuk, hogy a gyász az élet része. Egyénenként és közösségileg is. Ugyanúgy, ahogy a halál is az élet része. Szellemi örökségünk hordozóiként, ápolóiként pedig hihetjük, vallhatjuk: az elmúlás az újrakezdés reménye, így a gyász sem csak a fájdalmas múlt felidézése, hanem a jövőbe vetett hit és remény hordozója is. Akárcsak a kereszt, amely már az Ószövetségben is úgy mutatkozik meg, mint oltalmazó jel, amelyet Istentől kapott jelként hordoznak a bűnt elutasító emberek. Vagy — mondhatjuk ennek megfelelően: akárcsak a kereszt, amely a dicsőség jelvénye, a bűn és a halál fölötti győzelem jele.
És ha a kétkedőket nem tudjuk saját nemzeti szellemi örökségünk eszköztárával meggyőzni, korunk progresszív elméleteit prezentáló egyéniségekhez is fordulhatunk támpontokért. Robert Rowthorn, a cambridge-i egyetem közgazdászprofesszora így elmélkedik: „Egy életképes demokrácia olyan közösséget feltételez, amelyben az emberek összetartozónak érzik magukat, és amely iránt hűséget tanúsítanak. Megtapasztalják, hogy a közös „mi” részei. Kölcsönös kötelességeik fűzik őket egymáshoz: ezek biztosítják, hogy bajban segítik egymást, továbbá arra ösztönzik őket, hogy kivegyék részüket a politikai életből.” Szinte ugyanezt a gondolatsort folytatja korunk tán legelismertebb filozófusa és esztétája, Roger Scruton professzor a nyugati civilizációról írt tanulmányában, amelyben a demokrácia fejlődésének lehetőségeit egy olyan társadalmi szerződésben látja, amelynek tagja mindenki, mert az erős és életképes, demokratikus közösség lényege az érdekek kölcsönös tiszteletben tartása. De Scruton azt is mondja, hogy „e társadalmi szerződés részesei a már rég eltemetett ősök és a még meg sem született leszármazottak is”, mert „az én igényeim elődeim elvárásrendszeréből alakultak ki, s az én akaratom határozza meg, milyen értékrend szerint állítják fel utódaim egyéni igényeiket.” Ezek alapján pedig azt mondhatjuk gyásznapi megemlékezésünkön: a múlt, a fájdalmas halál felidézése egyszersmind a jövőbe vetett hitünk alapja is, hiszen őseink hagyatékát életünkkel gazdagítva mentjük ily’ módon át utódainknak, kapaszkodóként saját értékrendjük kialakításához.
Hölgyeim, uraim, kedves emlékező egybegyűltek!
A Nemzeti Gyász Napján a világ magyarsága Aradra, nemzetünk 1848-49-es szabadságharcának leggyászosabb vesztőhelyén kivégzett tizenhárom vértanúnkra emlékezik, a csupa magas rangú katonatisztre, akik a magyar forradalom ügyét szolgálták. Tiszteletünk, főhajtásunk nekik szól!
A gyász csöndje után csak halkan teszem hozzá: főhajtásunk az övék, de mindazoké a nemzeteké is, amelyeket képviseltek, hiszen — őseik hagyatékát magukban hordva — úgy álltak nemzetünk oldalára, hogy az egyetemes szabadság eszméje vezérelte őket. Ez a megállapítás pedig legyen akár üzenet a jövőnek, az utánunk jövőknek, hogy szabadság csak egy van, s annak nincs nemzetisége!
A Nemzeti Gyász Napján azonban nekünk, Pozsonyban emlékezőknek van egy másik főhajtási kötelezettségünk is, mert a forradalomnak és szabadságharcnak van tizenhárom pozsonyi vértanúja is. Igaz, őket nem egy napon, a győztes hatalom gőgjét látványosan kifejező módon végezték ki. Pozsonyban vérbíróság működött hét hónapon át, azon keresztül fejezte ki a hatalom elvakult bosszúját, 1849. január 18-a és július 23-a között. A tizenhárom aradi vértanú neve fellelhető szinte minden történelemkönyvben, a mi, pozsonyi mártírjainkról inkább csak résztanulmányok emlékeznek meg. Engedtessék ezért meg nekem, hogy ha csak nagyon szűkszavúan is, de mindegyikről megemlékezzek név szerint is, hiszen nemcsak Pozsonyban ítélték őket halálra, hanem itt is végezték ki őket, részint kötéllel, részint katonapuskával, s holttestüket is itt földelték el.
A mi tizenhármunk tehát: Mednyánszky László báró, honvéd őrnagy, Baldini János mérnök, főhadnagy, Barta József, honvéd őrmester, Gruber Fülöp honvéd tüzérhadnagy, akik rangjukból is kiolvasható módon szervezték-vezették a túlerővel szemben vívott harcokat. A többiek is aktív részesei voltak a nemzet szabadságvágyát kifejező forradalomnak, néhányan a harcokba is bekapcsolódtak, mások szervező és szellemi munkával segítettek, mint Dressler Dániel Keresztély, aki színházi súgó volt polgári foglalkozása szerint, vagy a nagy hagyományú csallóközi család sarja, Petőcz György, aki másodalispánként volt ismert korában. Nimnichter János sütőmester volt, Stift József földbirtokos, Tóth József meg földesgazda, s melléjük sorakozott fel Bugyik József — béresként. Treksler Ferencet akár Petőcz Györggyel együtt is említhettük volna, hiszen községi jegyző volt, ahogy együtt említjük Rázga Pál evangélikus hitszónokot Mészáros Dávid katolikus plébánossal, hogy érzékeltetni tudjuk: szabadságunkért nemzetiségre, hitre és társadalmi rangra való tekintet nélkül álltak ki őseink a demokrácia, a haladás érdekében a scrutoni „társadalmi szerződés” szellemében.
A Nemzeti Gyász Napján saját jövőnk és utódaink értékrendjének alakítása szándékával emlékezünk hős őseinkre. S ha még további miértek is felmerülnének, Koncsol László irodalomkritikusunk, helytörténészünk szavaival válaszolnék: „Akkor … a népszabadság dicső tavaszán valami óriási, ellenállhatatlan vágy hajtotta a lelkeket, hogy héroszokhoz illő tetteket műveljenek. Az emberek nemcsak saját életüket és vagyonukat, de gyámoltalan családjuk, ártatlan gyermekeik jövőjét is kockáztatták ideális meggyőződésükért. (…)
Élni, halni a haza szabadságáért!
Ez volt a jelszó, amelyet nemcsak ajkukon hordoztak, de minden melléktekintet nélkül gyakorlatilag is követtek. A mindenható korszellem félistenekké avatta ennek a rebellis tábornak legegyszerűbb tagját is. Ez az, amit nehéz megértetni a mi korszakunk kicsinyes embereivel. És ez az, amiért nehéz krónika helyett hőskölteményt nem írni e nagy idők nagy áldozatairól.”
Emlékezzünk hát rájuk! — tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim. Nem gyászba borult szívvel, csak méltóságteljesen. Önmagunk és utódaink javára!
Képek a koszorúzásról itt.
Felvidék Ma
