A Kárpátalaji Igaz Szó a szlovák-magyar viszonyt elemzi, nem csak szlovák-magyar összefüggésben, hanem a Kárpát-medence többi országa és Magyarország helyzetét, kapcsalotát is elemzi.
Számunkra sem lehet közömbös, ami szlovák–magyar viszonylatban mostanság történik. A feszült helyzet kísértetiesen hasonlít a korábbi időszakok román–magyar háborúskodására, a vajdasági félelmekre. Az idén, sajnos, már mi is kaptunk ízelítőt abból, milyen könnyen megfertőződhet a több évtizedes békés együttélés, s ennek nyomán azt is tapasztaljuk, mennyire nehéz és nagy erőfeszítést igénylő az ellenséges hangulat lecsillapítása.
A szlovákiai események nem új keletűek. Vészjósló volt, amikor 2006 nyarán Pozsonyban őrizetbe vették az egyik magyarországi iskola tanárát, mert volt olyan bátor, hogy engedély nélkül idegenvezetett diákjainak. Nem sokkal rá jött Malina Hedvig esete. Az ottani hatóságok már-már megmosolyogtató módon a mai napig azt bizonygatják, hogy a nyitrai magyar lány saját kezűleg verte véresre önmagát… Ne feledkezzünk el a Hedvig-bábura való lövöldözésről, s a helységnévtáblák mind gyakoribb meggyalázásairól sem. Pozsonyi döntésre szemrebbenés nélkül száműzték a nemzetiségi tankönyvekből a települések történelmi magyar nevét, alkotmánysértéssel vádolják a szlovákiai magyar képviselőket, amiért részt vesznek a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának munkájában. Következmények nélkül uszítanak és gúnyolódnak magyar politikusokon. Dunaszerdahelyen pedig az ottani karhatalom alighanem alig várta a tömeges magyarverésre kínálkozó törvényes(?) lehetőséget. Tetteik nem éppen a nagy közös Európa által deklarált kisebbségi és szabadságjogok mintapéldái.
Azért azt is lássuk be: más szemüvegen keresztül szemlélve a dolgokat egy olyan kép is kirajzolódik, ami szintén nem kirakatba illő. Magyarországi szlovákok lakta településeken elkövetett gyalázások, lefestett házak és névtáblák, zászlóégetés, háborút hirdető transzparensek. Mi több, ha jobban a kulisszák mögé tekintünk, a dunaszerdahelyi eset sem olyan egyértelmű. Futballszerető ember lévén minden dicséretem azoké a magyarországi szurkolóké, akik vállalva a kommandósok viperatámadásának előre megjósolható veszélyét, mégis odautaztak. Állítólag azért, hogy az ottani magyar testvéreiket támogassák. Azt is látni kell ugyanakkor, hogy – tisztelet a kivételnek – nem a futballmeccs hozta ennyire lázba őket. Az elmúlt idők budapesti zavargásaiban „hírnevet” szerző Tomcat, Budaházy és tévés székházromboló, kukákat borogató, autókat gyújtogató társaik puszta jelenlétükkel is jókora balhét okoztak a csallóközi városban. Erre aztán csak rátett egy lapáttal a nyírségi Nemzeti Őrsereg egyértelműen provokatív minapi királyhelmeci koszorúzása.
Az ilyen és ehhez hasonló, mindkét oldalon megtapasztalható megnyilvánulásokban ugyanakkor sokkal nagyobb a szlovák fél felelőssége. Legfőképp azért, mert amíg egyik oldalon elszigetelt – bár egyre inkább nagyobb teret nyerő – radikálisok tetteiről van szó, addig a másik oldalon a lehető legmagasabb szintről mérgezik szántszándékkal a viszonyt.
Az is tény: a fentebb taglaltak erőteljesen hozzájárultak az amúgy egymás melletti együttélésre ítélt két szomszédos ország közötti szakadék további mélyüléséhez. S ezt bizony nehéz lesz betemetni, s önmagában még a két ország államfőjének szombatra tervezett közös révkomáromi sétája sem csökkenti annak mélységét. Amellett, hogy a pattanásig feszült helyzet az eddigieknél sokkal határozottabb, erélyesebb fellépést kíván a budapesti kormányzat részéről, legelőbb a radikálisokat kellene háttérbe szorítani.
A drukkerek és az őrsereg tagjai csupán pár órát töltöttek a szomszédban. Ott élő nemzettársainknak viszont ezután is ott kell maradniuk. S számukra nem mindegy, hogy békében, toleranciában élnek-e együtt a többségi nemzet tagjaival, vagy a szélsőségesek által exportált gyűlöletkeltés és félelem szövi át mindennapjaikat.
Ennek fontosságát mi, kárpátaljai magyarok nagyon jól tudjuk. S bizony nem csupán hallomásból…
KISZO, Dunda György
