Meglepő jelenetet hallhattunk az evangéliumban: a szelíd Jézus, aki elmegy egészen a kereszthalálig szelídségében, most kötélből ostort fon és kiűzi a kereskedőket a jeruzsálemi templomból.
Az evangélista az egyik zsoltár sorával kommentálja Jézus eme tettét: „Emészt a házadért való buzgóság”. Hogy megértsük a zsidók megütközését Jézus tettén tudnunk kell, hogy a kereskedők a jeruzsálemi templomnak az úgynevezett pogányok udvarában kaptak helyet, amely még szoros értelemben nem tartozott a templomhoz. De Jézus mégis kiűzi őket, mert számára szentségtörés ezt tenni Atyja házában.
A templom van középpontban a mai vasárnap tanításában. Sokat sóhajtoznak manapság a papok, hogy nem járnak az emberek a templomba, s mindezt úgy mondják, hogy az ilyenek, akik távol tartják magukat Isten házától, már eleve bűnösök. Pedig a legtöbbje akik kívül rekednek a templom falain nem saját hibájukból vannak így. Olyan világban élünk, amely mindent profanizál, olyan világban, amelyben eltűnik a szent. A számítógépek korában mindent számadatokkal jelölünk meg. Az idő ebben a szemléletben nem más, mint egyforma pillanatok egymásutánisága, amelyben nincsenek kiemelt pontok, ünnepek. A teret is megszámozzuk, s eszerint a templom nem más mint egy darab épület egy település épületei között. A számítógépek világában nem létezik olyan, hogy szent idő és szent hely. Azt mondják ma sokan, hogy imádkozni mindenhol és bármikor lehet. Félreértés ne essék: nem vagyok a technikai haladás ellen. De az ember nem nőtt fel saját találmányaihoz, hogy mai divatos kifejezéssel éljek: a találmányai a fejére nőttek.
Ebben a profanizáló világban az Egyház sorra veszítette el az embereket a templomból. Először a munkásságot, mert ők kerültek először kapcsolatba a számok világával: nyolc óra munkáért ennyi, meg ennyi pénz jár. Azután elveszítette a parasztságot, mely az időjárásnak való kiszolgáltatottságban sokáig tartotta kapcsolatát az Istennel, de hogy már ide is betörtek a technikai vívmányok, ez a kapcsolat megszűnt. Az elmúlt évtizedek diktatórikus rendszerei pedig nagy igyekezettel takarították ki az embereket a templomokból azzal a jelszóval, hogy a vallás elidegenít. Ez azonban csak álcázása volt annak a ténynek, hogy a templomban a hatalom olyan helyet látott, ahol az ember kicsúszik ellenőrzése alól, ahol büntetlenül kimondhatja másvalakinek és nem a hatalomnak azt, hogy „Tied az ország a hatalom és a dicsőség”.
Mindezek ellenére a hívek egy része kitartott a templom mellett. Egyesek pusztán megszokásból: mert szüleink, nagyszüleink is így tettek. Ennek a megszokásból való templomba járásnak azonban a kereszténység szempontjából nincs jövője, mert napjainkban észrevehetően lassan eltűnik ez a réteg.
Van aki azért maradt meg a templomban, mert engedelmeskedni akar az Egyház parancsának. Ez szép de kevés, nem elég.
Azoknál a leghelyesebb a templomba járás indítéka, akik azért jönnek, mert a templom számukra egy szent hely, ahol egy nagyszerű találkozásra van lehetőség.
Akárhogy is igyekezik a világ, a szent iránti igényét az embernek nem lehet kiirtani. Irtózik az ember a tér és az idő egyformaságától, egyhangúságától. Mindig vannak kiemelt helyek és idők egy-egy ember életében melyre ha nem is mondja, hogy szent, de teljesen úgy viszonyul hozzá.
Szent helyek ilyen hétköznapi értelemben azok a helyek lehetnek, amelyhez valami feledhetetlen élmény fűződik.
Itt van szomszédságukban a Mátra-hegység, s tőle keletre a Bükk. Én a Bükk-hegységet szeretem, mert ott rengeteget kirándultam sokféle társakkal. S amikor ott járok, egyes tájak még jobban tetszenek nekem, egyes tájak, vagy fák, sziklák szentek számomra, mert ott valami feledhetetlen dolog történt egy-egy kirándulás alkalmával. Ez lehet a magyarázata annak, hogy miért vannak tele az erdő fái, vagy egy-egy kilátó oszlopa mindenféle bevésésekkel, melyeken nevek és évszámok láthatók. Mert valakinek különösen kedves, különösen szent az a hely és mindenáron ne akart ezt jelölni, jelezni akarta másoknak is. Valami ilyesmit tett Jákob is, amikor egyik helyen az Isten létrájáról álmodott, melyen az angyalok fel, s alá járkáltak. S amikor felébredt megjelölte azt a helyet egy kővel, egy oltárral, mert az számára szent volt. S talán azért űzte ki a kereskedőket Jézus a templomból, mert azok ott űzték mesterségüket, ahol ő 12 éves korában a templomban maradva mennyei Atyjával beszélgetett, s kérdezgette az írástudókat.
Vannak szent idők. Számomra ilyen például június 17. Másnak ez egy nap a naptárban, a többi között, de nekem nem, mert ezen a napon szenteltek pappá.
Ezek a szent helyek és idők magánélmények alapján alakulnak ki. De vannak közös szent helyek és szent idők. Ilyen szent helyek a keresztények számára a keresztény templomok, és ilyen szent idők a keresztény ünnepek. De ezek csak egy igazán kereszténynek jelentenek valamit, másnak semmit: csak egy műemléképületet, vagy egy pirosbetűs napot a naptárban.
Mitől szent egy keresztény templom? A falaktól, a képektől, a díszektől, vagy a nagyvilág zajában ritkán tapasztalható csendtől? Nem, nem a templom épülete a szent, hanem amit hordoz. Nem a templom épülete a templom a keresztények számára, hanem Krisztus teste a templom. Az a test melyről azt mondta Jézus: „Romboljátok le ezt a templomot és én három nap alatt fölépítem!” Jézus Krisztus a mi templomunk, akiben találkozhatunk Istennel. Az Egyház a mi templomunk, amely Krisztus titokzatos Teste. Sajnos oly kevesen értik ez meg. Oly kevesen értik meg, hogy nem kőből épült templomokat kell építeni, kicicomázni, hanem a lelkek templomait.
Mitől szent egy keresztény ünnep? A csillogástól, a pompától, a zúgó imádságtól énektől, a tömegtől? Nem, hanem attól, hogy az ünnepen különösképpen is találkozunk Jézus Krisztussal. De sajnos művészi módon el tudjuk kenni ünnepeink lényegét egy értelmetlen misegyár sodrában a lelkek üdvösségére hivatkozva.
Templomban vagyunk, szent helyen. Nagyböjtben vagyunk, szent időben. A húsvétra készülünk, a kereszténység legnagyobb ünnepére, a legszentebb ünnepre. A nagyböjti egénygyakorlatokat végezve – az önmegtagadást, az irgalmasság cselekedeteit és az imádságot – készüljünk méltóan fel arra, hogy húsvétkor bevonulhassunk legszentebb templomunkba Jézus Krisztusba, az Újszövetség egyetlen templomába, melyet leromboltak, de Isten három nap alatt újra felépített.
Ócsai József
