(Jeszenszky Géza Nem voltak elmulasztott lehetőségek a szomszédsági kapcsolatokban cikkével kiegészítve) Január 3-án jelent meg portálunkon az a cikk, melyben Raffay Ernő történész a trianoni békediktátum elszalasztott lehetőségeiről beszélt (lásd: Harmadik Trianon előtt). Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere erre válaszolva küldött levelet szerkesztőségünkbe:
„A Raffay szerint 1990 után elmulasztott lehetőségeket pontról-pontra megcáfoltam a Magyar Hírlap 2008. december 10-i számában. Raffay erre semmiféle választ nem adott, azóta változatlanul terjeszti élénk fantáziája – korántsem veszélytelen – termékét.
A Trianon okairól szóló fejtegetéseiben vannak valós elemek, elsősorban a Tisza István érdemeiről és Károlyi Mihály felelősségéről szóló rész, de a trianoni békediktátum okai tekintetében téves állításokkal vezeti félre a gyanútlan olvasót – és önmagát is. Erről a folyamatról szól két kiadásban megjelent könyvem, Az elveszett presztízs, illetve a Trianon konkrét okait összefoglaló, a Magyar Szemle 2005-ös júniusi számában megjelent tanulmányom. Trianonnal részletesen foglalkozik két új munka, egyik Romsics Ignáctól, a másik szerzője pedig Sir Bryan Cartledge, az Egyesült Királyság korábbi budapesti nagykövete. Raffay – nyilatkozata alapján – az említett munkákban szereplő tényeket nem ismeri” – írta Jeszenszky Géza, aki elküldte szerkesztőségünkbe a Magyar Hírlapban megjelent írását is:
A felelőtlen beszéd veszélyei
Nem voltak elmulasztott lehetőségek a szomszédsági kapcsolatokban
Raffay Ernő a közép-európai viszályok magvát elhintő trianoni békével kapcsolatos publikációi és nyilatkozatai jóvoltából sokak által kedvelt történész. Nem feltételezem, hogy e lap december 3-i számában közölt hosszú interjúját Fico szlovák miniszterelnök megbízásából adta, de az bizonyos, hogy az abban foglaltaknak a pozsonyi kormánykörökben nagyon megörültek. A szlovák nacionalisták ugyanis 1990 óta azzal riogatják saját népüket és az európai stabilitást féltő kormányokat, hogy Szlovákiát fenyegeti a magyar revizionizmus, hogy a fiatal állam déli szomszédja el akarja tőle ragadni a Csallóközt, Gömört, talán még a szép Kassát is. Hogy Magyarország azért ragaszkodott a Mária Valéria híd újjáépítéséhez, hogy azon át rohanja le Szlovákiát. Azért van szükség Slota éberségére, a magyar határ mentén a szlovák államiságot szimbolizáló hatalmas kettőskeresztek állítására, a dunaszerdahelyi futballszurkolók móresre tanítására, hogy elriasszák a magyarok kedvét a támadástól. Lám, most az Antall-kormány egykori államtitkára állítja, hogy bizony, megvolt benne (és bizonyára másokban is) a szándék a magyar-szlovák határ megváltoztatására, csak a puha, tehetetlen magyar kormány elszalasztotta a kedvező alkalmat. Az alkalom – Raffay szerint – Csehszlovákia szétválásakor kínálkozott. Érvét azzal támasztja alá, hogy az új szlovák államnak még nem volt ütőképes hadereje, miközben Magyarország még rendelkezett ilyennel. Vagyis az akkor felelős posztot betöltő magyar politikus szerint akár háború árán is vissza kellett volna szerezni az egykor Magyarországhoz tartozó területeknek legalább egy részét.
„Quis quid optat, cito credit,” ki mit óhajt, könnyen hiszi, hangzik a bölcs szentencia. Meciar volt szlovák miniszterelnök most állt elő azzal, hogy bizony Antall 1992. februárban követelte tőle a Csallóköz átadását, de ő keményen visszautasította a szemtelen magyar felvetést. Én, mint akkori külügyminiszter nemcsak cáfoltam Meciar meséjét, de meg is magyaráztam (interjúk mellett a Magyar Nemzet szept. 22-i számában), miért képtelen az állítás. Többek között azért, mert ha akár csak célzásként ilyesmi elhangzott volna, Meciar telekürtölte volna a világot, mekkora veszélyt jelent a békére nézve a magyar kormány. Raffay mostani kijelentései azonban mintegy cáfolják a cáfolatot és ezzel szinte igazolják a szlovák aggodalmakat, a fellángoló magyarellenességet. Ennél is nagyobb baj, ha hiszékeny honfitársaink elhiszik, hogy az elmúlt húsz évben „legalább féltucat” alkalmat szalasztottunk el a magyar határok megváltoztatására. Valóban kellemes álmodozni és azt hinni, hogy Magyarország ma sokkal nagyobb is lehetne, meg bizonyára gazdagabb is, csak a gyáva Antall és kormánya, majd a következő kormányok nem éltek a kínálkozó lehetőségekkel. Raffay állításai azonban minden alapot nélkülöznek, puszta képzelgések, és a 90-es évek nemzetközi viszonyai tekintetében elképesztő tudatlanságról tanúskodnak. Annak idején én úgy tudtam, hogy Raffayt 1993 februárjában betegsége és ítélőképességének ebből fakadó megromlása miatt mentette fel a kormányfő. A mostani interjú (és hasonló tartalmú egyéb megnyilatkozásai) ezt igazolják.
Azzal egyetértek, hogy a fiatal szlovák állam jelenlegi vezetői hamis nemzeti mítoszokat gyártanak, és megpróbálják kisajátítani a közös, illetve helyenként a kifejezetten magyar történelmet. Felháborítóak és tűrhetetlenek a Magyarország és a szlovákiai magyar kisebbség elleni verbális, időnként pedig sajnos tettleges szlovák támadások. Ezekre azonban nem az érzelmek felkorbácsolásával és félrevezető állításokkal kell válaszolni, hanem a tények felsorakoztatásával, és a szlovák társadalom jóérzésű, tárgyilagos részével közösen kell gátat vetni az elszabaduló indulatoknak.
Raffay az interjúban az állítólagos határváltoztatási lehetőségek közül kettőt említ: horvát szövetségben vissza lehetett volna szerezni a Délvidék Szerbiához került részét, Csehszlovákia felbomlásakor pedig Szlovákia magyarlakta déli sávját. Az 1975-ben 35 állam, köztük Magyarország által aláírt és nemzetközi jogilag kötelező Helsinki Záróokmány megerősítette a II. világháború után létrejött határokat, de az érintett államok kölcsönös egyetértése esetén megengedi a békés határváltozást. Épeszű ember, aki akár csak felületesen ismeri hét szomszédunk gondolkodását, tudja, hogy „egyetlen barázdát sem,” egyetlen falut sem készek átengedni Magyarországnak. De ha valamelyikük erre mégis hajlana, minden állam lebeszélné róla, félve a precedenstől, a láncreakciótól. Tehát maradna az erő, a háború. Egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy bármely erőszakos állami fellépés Magyarországot megfosztotta volna minden gazdasági és politikai támogatástól, kizárta volna az európai integrációból, és a NATO-tagság esélyétől megfosztva kiszolgáltatta volna a környező országok politikai és katonai beavatkozásának. De ismerve a mai magyar társadalom állapotát, hangulatát, hányan támogattak volna háborúval járó katonai fellépést? Ilyennek a puszta felvetése is elsöpörte volna a kormányt! De ha tévednék, ha a 2004-ben a határontúli magyarok állampolgárságát is elvető társadalom pár évvel korábban kész lett volna vérét ontani ugyanezekért a magyarokért, milyen esélyekkel bocsátkozott volna harcba a magyar hadsereg?
Szövetség, akár államszövetség kellett volna a horvátokkal – állítja Raffay. Hiheti bárki, hogy a szerb gyámság alól szabadulni akaró horvátok készek lettek volna visszatérni az 1918-ban általuk felmondott magyar-horvát unióhoz? Magyar-horvát katonai szövetség Szerbia ellen? Az is valóságos csoda volt, hogy az 1991-ben még rendkívül erős Jugoszláv Néphadsereg nem tudta legyőzni a horvátokat, de országuk egy részét azért elfoglalta, és 1995-ben is csak a NATO boszniai katonai beavatkozása tette lehetővé, hogy Horvátország visszaszerezze az ellenőrzést országa egész területe felett. Szerbiától azonban egyetlen falut, egyetlen horvát-lakta vajdasági települést sem szerzett meg. Magyarország beavatkozása ezen semmit sem változtatott volna, de igen jól jött volna Belgrádnak, mert saját „belső” agresszióját a „külső” agresszió mintegy feledtette volna. És nem mellékesen szabad kezet kínált volna a vajdasági magyarok megtámadásához, elűzéséhez! Ilyen felelőtlen kaland természetesen soha nem fordult meg Antall és felelős munkatársai fejében!
1992-ben a magyar Országgyűlés tagjainak többsége elhitte a Duna-körösöknek, hogy Dunacsúnnál nem lehet a Dunát elterelni, s az erre készülő szlovákok csak blöffölnek. Antallal együtt én viszont komolyan vettem a veszélyt, és a nyugat-európai kormányok közreműködésével próbáltuk őket ettől visszatartani. Annyit el is értünk, hogy az Európai Közösség nyomatékosan felszólította mindkét felet, hogy tartózkodjék minden egyoldalú lépéstől – vagyis Csehszlovákia (akkor már ténylegesen Szlovákia) az eltereléstől, Magyarország pedig mozgósítástól, vagy más katonai lépéstől. Amikor októberben az elterelés megkezdődött, elvben megpróbálhattuk volna ezt katonai erővel akadályozni meg, de ez háborút jelentett volna. Nem az önálló hadsereggel Raffay szerint még nem rendelkező Szlovákiával, hanem a még fennálló Csehszlovákiának a magyarnál minden tekintetben jóval erősebb hadseregével. Ez nem képzelgés, ezt én pontosan tudtam. Hogy akkor mi lapult Raffay táskájában, azt nem tudom, de az erőviszonyok szempontjából az lényegtelen volt.
A szomszédságunkban felbomló föderációk minden tagjával jó viszonyban akartunk lenni, kivált azokkal az új államokkal, amelyekben jelentős számban éltek magyarok. Ellenséges szomszédoktól végképp nem várhattuk azt, hogy jól fognak bánni magyar kisebbségükkel. Ha Magyarország 1993-ban nem ismeri el Szlovákiát, ezzel egyedül maradtunk volna. Nem voltunk alkupozícióban, hogy az elismerésért cserébe területet, vagy az ottani magyarok számára autonómiát kérhettünk volna. Erre semmi sem késztette vagy kényszerítette az új országot. Meciarék egyetlen dologtól tartottak: ha az önrendelkezési elv alapján a szlovákok kiválnak Csehszlovákiából, akkor a szlovákiai magyarok is kiválhatnak Szlovákiából. Ettől, illetve ennek más szeparatista törekvésekre gyakorolt hatásától erősen tartott is a Csehszlovákiát egyben tartani akaró nemzetközi közösség. 1992-ben a világsajtó tele volt az ottani magyar kisebbségről szóló cikkekkel. Ezek persze nem a kiválást, esetleg az autonómiát támogatták, csak ijesztgetni próbálták a szlovákokat ennek úgymond veszélyével. De az akkori vezető szlovákiai magyar politikusok jól tudták azt, amit – úgy látszik – Raffay nem tud: a magyarok jelentős részének 1945 utáni kitelepítése és a helyükre hozott szlovákok, valamint a kommunista korszak erőteljes iparosítása és az ezzel járó belső telepítések következtében a Szlovákia déli részén lévő városokban, Kassától Érsekújvárig, a szlovák elem került többségbe, tehát egy népszavazás esetén ezek aligha választanák Magyarországot. A vegyes lakosságú falvak esetében is kétséges lenne az eredmény. Ezzel szemben mind a szlovákiai magyarok, mind Magyarország joggal remélhette azt, hogy egy független Szlovákia a lakosságának jelentős részét (akkor 12 %-át) alkotó magyarokat meg fogja becsülni, velük és a szomszédos Magyarországgal jó viszonyra fog törekedni. Összhangban azokkal az európai kisebbségvédelmi normákkal és kötelező egyezményekkel, amelyekről Raffay ugyancsak nem tud – és a mai szlovák kormány sem akar tudni.
Jeszenszky Géza
Felvidék Ma
